A festményen egy zárt térben rendezett gyűlést látunk. A kisebb terem/nagyobb szoba föltehetőleg egy kocsma/vendéglő része, erre utalnak a tér középpontjában álló asztalon fölfedezhető palackok, poharak. Az ábrázolt terem amúgy semleges, felszólító elem nem található benne; egy távoli ablak homályt enged be, egy ajtó más homályba nyílik; e homályban fejek derengenek. A fény balról érkezik, s az akadémikus piktúra elvei szerint tónusban tartott szürkeségből két szín világlik ki.

A fehér és a vörös.

A fehér az ingeké.

A vörös sálaké, öveké.

Az előbbi nagy foltokban, az utóbbi vékonyka csíkokban van leginkább jelen.

És harmincnégy vagy harmincöt ember. A szám bizonytalan, néhány árnyékról nem tudni vetett árnyék vagy árnyéklény.

A kivehető viseletek jó része munkásruha. Vastag bőrkötények, az izzó anyaggal dolgozó kétkezi emberek védőöltözete. Kék kabátok. Bakancs és bocskor. A kép a XIX. század harmadik harmadában keletkezett – így nézhetett ki a munkásvilág. Bár a munkásruhák a következő évszázad derekáig nem nagyon változtak; a szocializmus hazai építésének idején a derűs és boldog dolgozói arcok alatt, a sztahanovista propagandafényképeken még láthatók.

Az itt ábrázolt munkásosztály nem boldog. Ki levert, ki nyúzott, ki lelkes, ki áhítatos.

Macsó világ ez, borosta, konya bajszok, mélyráncú arcok alján hosszú szakáll. A szebbik nemet egy fiatal anya jeleníti meg, balkarján kicsi lány, előtte egy nagyobbacska – ők itt a női princípium követei. A leánykák szoknyácskái képezik a két legsúlyosabb vörös foltot. A többi vörös textil politikai szimbólum. Munkásmozgalmi holmi. Sála. Övek. Forradalmi jelek.

Forradalmi?

A festő nevét jól ismerjük: Munkácsy Mihály az. Tudnivaló, e zseni –, mert az – asztalos inasként kezdte alkotó életszakaszát. Iparostanoncként, nem nagyipari munkásként, de agrár-Magyarországban kisebbségi osztályhelyzetűként.

Utána kellene nézni, volt-e sztrájk résztvevője? Nyilván megírták avatott tollú mű- és párttörténészek.

A kép bizonyos tekintetben hű életlátványt ad, másként nézve operai jelenet; s mint köztudott, az opera az nem maga az élet, hanem minden, ami fontosabb annál.

Munkácsy ecsetoperákat adott elő. Főszereplőket és statisztákat rendezett a vászonra. Az előadás mindig a kornak szól; a jó előadás minden kornak.

A Sztrájk főszereplője egy próféta-alak. Izgatott és izgató figurája a tömeg fölött lebeg, haja lobog, lába nem a földön, hanem az asztalon nyugszik, a szeszek mellett. Teste előre hajlik, balja – balja! – előre mutat, a jövő felé, az ellenség felé. És a fejek fölé. A látványkép minden más kinyújtott karja pedig reá mutat – vagy az égre fel.

Munkácsy a honi szocialista realizmus egyik szentje volt. Pontosan e képe miatt. A kép története föllapozható volna –, de én nem lapozgatok. A festőből példakép lett. Szovjetizálták. S hős munkásosztály osztályharcának első ábrázolójaként kanonizáltatott.

A mű magyarázható másként is: a szocialista izgatás rémábrájaként mintegy negatívba fordítható. Az sem igazabb. Ami a szikár, a szilárd valóság: nem más ez, mint a derék mester egyik festészeti problémájának közepeske megoldási kísérlete. Sikerültebb párdarabja az Ecce homo. Tegyék egymás mellé a kettőt!

Vagy egy szalonképet – pl. az árverési primadonnát, A baba látogatása címűt, meg a Siralomházban-t. Testvérek azok is. Utóbbi a vég ábrája. Komor. A másik – száznyi ikrével, szalonderű. A szalonkép jól fizet. Hoz a konyhára.

Talán a Sztrájk is. Talán egy sztrájk is.

Nekem ez a kép nem tetszik.

A sztrájk igen; az is, ami e héten folyik Budapesten. Az osztályharcban nem hiszek, a munkásmozgalomban igen. Pontosabban: a beosztottak föllépésében a menedzser-főnökök ellen. Önmaguk érdekében. Meg a közérdek érdekében.

Gondoltam, szolidáris leszek a békávésokkal, s támogató szervezett munkabeszüntetésként nem írok Önnek, pusztán a képet küldöm el. De kell a szavak szigete. A szavak sosemvolt szalonja. A szavak látogatása. A szöveg mentőtutaja.

Lelépünk róla, tökig a szocialista realizmusba.