– A történet úgy kezdődik, hogy egy Jóska nevezetű gyermek hímez, megörökítendő, „amit annak idején láttunk és átéltünk, amikor az a gyermek az istállónkban megszületett”. De nem ám azt hímezi fel, hogy – mondjuk – a három királyok milyen égi jeleket követnek, honnan jönnek, merre tartanak, kit keresnek, vagy a pásztorok milyen angyali hangoknak engedelmeskednek, de még csak nem is Mária és József gyötrelmes szálláskeresését örökíti meg, hanem azt, hogy hogyan tartja a kezét az egyik pásztor, hogyan iszik a kulacsából a másik pásztor, hogyan vakarózik a harmadik pásztor… Miből gondolta, hogy a templomi közönség vevő lesz erre?   

Szabó Borbála: Én kicsit elvetemült vagyok ilyen szempontból, mert azt mondom erre: nem érdekel. Itt nem „eladó”-„vevő” viszonyáról van szó, hanem rólam, hogy nekem mi közöm lehet – minden évben újra! – ehhez a történethez. Idén valamiért a művészetről írtam. Hogy a pásztorok keze hogyan áll, majdnem annyira fontos a lényeg szempontjából, mint a többi részlet – a szent család szálláskeresését is megörökíti különben az illető szőttes! Egy műalkotásban minden egyenrangú, pont úgy, mint az emberek világában: mindenki fontos. Ha ezt elhiszed, már nincs ok az elkeseredésre. Az ötlet különben egy sok évvel ezelőtti pásztorjátékból ered, ezt a férjem, Nényei Pál írta. Nekem nagyon megtetszett ez, úgyhogy meg is kértem, írja meg ő a részletes tervet. Így is lett. Szóval én csak „dialógusíró” voltam az idén.  

– Ilyesféle, lényegtelennek tűnő mozzanatok tarkítják a darabot, mint hogy az egyik pásztor azt mondja, az izémat vakartam, mire Jóska figyelmezteti, hogy nem izémat, hanem izémet. Ezzel milyen mélyen szántó gondolatot akart kifejezni?  

Szabó Borbála: Mondják, hogy ha egy író meg tudná mondani világosan, mit akar kifejezni, akkor megmondaná világosan. Én ezt így írtam, biztos nem véletlenül. A többi a néző munkája.

– Az iménti kis jelenet úgy fejeződik be, hogy Jóska azt mondja a pásztornak, hogy vakarózhat tovább, mire a pásztor ezt feleli: „Köszi.” Nem szentségtörés – de legalábbis illúziórombolás – egy karácsonyi, Krisztus születéséről szóló darabban így – ilyen modernül, ilyen irodalmiatlanul – beszéltetni a szereplőt? Ráadásul a Krisztus Király Templomában…

Szabó Borbála: Minden évben felmerült ez a probléma – hol fű alatt, hol nyíltabban –, hogy nem szentségtörés-e ez vagy az a szövegeimben? Tavaly a Kisjézus bekakilt a darabban. Lukács evangélista a karzaton fel is háborodott, de aztán lejött és meglátta közelről, milyen aranyos az illető baba – pont mint minden baba a világon –, és akkor megbékélt. Ez sokaknak szándékos provokációnak tűnt, profánkodásnak: pedig nem az volt, hanem az igazság. Jézuskának sem volt rózsaillatú a pelenkája, mert lejött közénk, emberré vált, testet kapott. Kakil-pisil, mégis ő a mi Megváltónk – és szerintem ez a legnagyszerűbb dolog a világon. Egy másik évben meg két nem hívő, csipszet rágcsáló kisgyerek kommentálta végig a szent eseményeket, majd a végén belekerültek ők is a történetbe. Ebben olyasmi párbeszédek, szleng fordulatok voltak, mint amilyet ön idézett. Azt mondta például az egyikük: „Karácsony? Ja, az tök jó, azt tök szeretem!” Ettől kiborult a bili: miért szerepel karácsony este olyan szó, hogy „tök”? – ez nagyon profán, fúj! Szerintem meg ez álszenteskedés. Gyerekeink a világban járva nemhogy a tök szót, de ennél sokkal rondább szavakat is hallanak – talán használnak is…? Múltkor egy második osztályos kisgyereket hallottam, amint az előző este látott pornófilmet mesélte a barátjának. És nem két, de ezer olyan gyerekkel találkozhatnak nap mint nap, akik nem hisznek az Istenben, esetleg azt se tudják, mit ünneplünk karácsonykor. Nem hiszem, hogy jó homokba dugni a fejünket, és vatta közé csomagolva tartani a gyerekeinket – amire sajnos a keresztény közösségek egy része hajlamos. És nagy mellénnyel járni, hogy mi vagyunk a keresztények, mi ismerjük Istent, bibibí! A többiek meg hülyék, rondán beszélnek, bekakilnak: de ez már ugye nem a mi problémánk... Mert ennek hazugság lesz a vége, a hazugságot pedig, van egy fogadásom, hogy Jézus jobban utálja, mint a kakit, a köszit meg a tököt. 

– Iván atya – vagyis Dankó Iván – támogatta vagy csak tűrte ezt az előadást?

Szabó Borbála: Erre nem tudok válaszolni, erről nem beszéltem vele.   

– Arcát figyelve, nekem úgy tűnt: a sugárzó gyerektekintetek meggyőzték őt. De nem csak megírni kockázatos effélét, hanem megrendezni is. Ön, a játék rendezője sem tudhatta előre, nem fognak-e befürödni vele. Hogy a lényegtelennek látszóról kevesen veszik észre, hogy valamiképp nagyon is lényeges…   

Kovács Zsuzsanna: Munka közben nem az foglalkoztat elsősorban, hogy ki mit fog észrevenni, hanem az, hogy a számomra fontos jelentéstartalmakat, szándékokat kidolgozzuk. Persze az sem közömbös, hogy végül milyenek a visszajelzések, és nagyon örülök, ha mások is azt szeretik a darabban, ami nekünk fontos volt.    

– A gyerekek fogékonyak voltak erre a látszólag érdektelen fecsegésre…?  

Kovács Zsuzsanna: A gyerekek minden évben nagy izgatottsággal várják, hogy mivel állunk elő. Előre kérdezgetik, hogy „ugye idén is vicces lesz”? Már az első felolvasásánál lehet érezni, hogy értik és élvezik a darab fordulatait. Persze mindez rajtunk is múlik. A mi izgatottságunk, lelkesedésünk átragad rájuk, gerjeszti őket. Ha azt mondjuk, hogy titkos a darab, legyen meglepetés a családban is, akkor tudnak titkot tartani, és nem árulják el otthon a történetet, sőt úgy tanulják meg a szövegeiket, hogy a szülők olykor tényleg nem is hallják előtte... No ez persze nem cél, de volt már ilyen is.  

– Mennyi időbe, vesződségbe került a darab begyakoroltatása?  

Kovács Zsuzsanna: Jó esetben advent első vasárnapjára megíródik a darab, ekkor hívjuk össze a csapatot. A szereposztás után következő vasárnap kezdődik meg a munka, de tulajdonképpen már advent harmadik vasárnapja is elmúlik, mire kezdik megtanulni a szövegeiket, az énekeket, úgyhogy advent negyedik vasárnapja és karácsony között még két-három próbát be kell iktatni. A végső, intenzív menet lendülete segíti az előadást is, mert természetesen egy igazán kiérlelt, begyakorolt dologhoz ennél több időre lenne szükség... de ennyi időnk van.   

– Voltak előzményei a darabnak?  

Szabó Borbála: Milyen előzményre gondol?   

– Semmi nem születik a semmiből.   

Szabó Borbála: Az előzmény mindig én vagyok: ami abban az évben foglalkoztat, abból lesz valahogy a darab. Nem is túl tudatos ez egyébként, valahogy magától alakul így. Saját magam számára is ilyenkor derül ki, mi a fontos. Tavaly a közösségünk legnagyobb öröme volt, hogy két nagyon kedves barátunk, Zsuzsi – a pásztorjátékok rendezője – és Peták összeházasodtak és babájuk születetett. Mint ahogy nekünk is, és sokaknak a templomunkból. Ezért szólt a darab az anyaságról, és ezért szerepeltünk a darabban név szerint: Zsuzsi, Bori, Hanga, Balázs... Meg Mária, Kisjézus. Mert rólunk szól ez a történet.  

– Volt-e, van-e valamilyen visszhangja ezeknek az előadásoknak a templomon kívül?  

Szabó Borbála: Amilyen rosszul tudott esni néha a saját közösségen belülről jövő támadás – és a feltételezés, hogy Zsuzsival direkt szentséget törünk, heti sok óra szívós munkájával romboljuk a keresztény hitet... –, olyan jó, mikor kívülről jön megerősítés. Egy evangélikus lelkész még tavasszal elkérte például a darabjaimat, és most hallom, hogy nagy sikerrel mutatták be több helyen is: örömet szerzett! De kiszivárogtak másfelé is, iskolákban játsszák, vidéken is – persze senki sem tudja már az író nevét, én is véletlenül hallottam róla. Bevallom, ez nagy siker nekem: kicsit Petőfi Sándornak érzem magam, akinek mű-népdalai átkerültek a nép ajkára, és „igaziakká” váltak. Ebben nincs állami támogatás, ösztöndíj, bratyizás. Amit írtam, működik, és kész.

– Milyen végzettség, milyen szakmai út kellett ahhoz, hogy egy többgyermekes anya eljusson a sikeres darabírásig?    

Szabó Borbála: Nem többgyerekes anyaként lettem én író. Hanem tizennyolc évesen: egyszercsak rájöttem, tudtam, hogy az leszek. Olyan lett ez nekem, mint a lélegzés, teljesen alapfunkció. Annak, hogy gyerekeim születtek, annyi köze van ehhez, hogy kiteljesített íróként is. Ezt nem tudom pontosan megmagyarázni. De valahogy a szeretettel kapcsolatos: szeretet nélkül nincs anyukaság. És nincs jó irodalom se, csak hideg szavak.  

– Ön született rendező, vagy hivatásos? Család, gyerekek?   

Kovács Zsuzsanna: Ez a kérdés ugye csak bók, és nem komoly? Nem tartozom a „szakmához”. Szeretem a játékot, a színházat, vannak élményeim, amelyekből egy-két könnyen megvalósítható ötletet itt ki tudok próbálni... és ennyi. Vagyis nem ennyi, hanem nekem ez az egész arról szól, hogy ezen keresztül jutunk közel a karácsonyhoz: ez a mi igazi ajándékunk, ez az izgatott készülődés, a Boriékkal való intenzív kapcsolat a darab írása kapcsán, a gyerekek öröme, a leküzdendő akadályok, zene, díszletek, ezerféle dolog... Az utóbbi években mindezek felülírták az ajándékkészítés sokszor feszültségektől is terhelt rítusát.  

– Szép volt a felnőtt gitárkíséret, nagyon szépen énekelték a gyerekszereplők a karácsonyi dalt, Ők mind a templom közösségéhez tartoznak? Hogyan tudhatott itt ennyi tehetség összegyűlni? Vagy valamilyen rendszeres zenetanulás, zenetanítás folyik a háttérben?   

Kovács Zsuzsanna: A zene valóban nagyon fontos számunkra. Eleinte egy-egy szép karácsonyi népdalt tanítottam meg a gyerekeknek, s ők kedves, szerethető módon el is énekelték azokat. Jó pár éve azonban a Kosbor együttesben hajdan együtt zenélő muzsikusok is beszálltak ebbe a munkába, és ők dolgozzák ki a zenei részt. Az, hogy komoly hangszeres kíséretet kapott az éneklés, a gyerekeket is nagyon ösztökélte, egészen másként kezdtek el énekelni. A templomi kórus egyik vezetője meg is kérdezte, hogy hogyan tudjuk rávenni a gyerekeket arra, hogy ilyen lelkesen és hangosan énekeljenek. Szerintem ez a zenészek kiállásán múlik javarészt, amit tőlük látnak, azt utánozzák.  

Szóval, a kérdésre visszatérve: a szereplők a templom közösségéhez tartoznak. Szerintem mindenhol van ennyi tehetséges ember, csak legfeljebb nincs, aki dolgozzon velük. Amúgy meg a legtöbb gyerek kap valamilyen zenei képzést az iskolában, ha mást nem, furulyázni tanul... de szerintem nem ezen múlik.

– Kicsit úgy tűnik, mintha az egész templomi közösséget néhány – egymással amúgy összefogó, összetartó – nagy család tenné ki, néhány kivételtől eltekintve…  

Kovács Zsuzsanna: Ha a gyerekes programokra gondol, akkor ez tényleg így is van, de egyebekből, hétköznapi életünkből sok „kiscsaládos”, vagy éppen egyedülálló ember is aktívan kiveszi a részét. Csak lehet, hogy ez nem olyan feltűnő, inkább csak akkor vennénk észre, ha egyszer csak nem lennének.  

– Hogy jut idő az írásra, alkotásra?   

Szabó Borbála: Mosogatás, pelenkázás közben is alakulnak a fejemben a dolgok, a gyerekek is segítenek – főleg, ha mesét írok például. Azt látom, hogy minél kevesebb időm van, annál jobban megbecsülöm, nem totojázom el, célratörő vagyok. A munka pedig éltet, jobb lesz tőlük a gyerekekkel való együttlét is. És egyébként egészségesen önző is vagyok. Nálunk van délutáni csendespihenő, akkor a gyerekeknek pisszenés nélkül kell játszaniuk. Az este pedig a miénk, nincs órákig éneklés, könyörgés, hogy aludjatok már. Emellett sokat segít a nagymama, nagypapa. És a férjem persze.  

– A magyar társadalom mintha nagy fordulat előtt állna: belátván, hogy nem bízhat azokban, akiknek hivatalból dolguk lett volna itt a virágzó élet megteremtése, öntevékeny szerveződésbe fogott. Ez a magas szintű, sajátos megközelítésű, formailag mégiscsak amatőr előadás összefügg-e ezzel a törekvéssel?   

Kovács Zsuzsanna: Nem. Sohasem foglalkoztattak a nagypolitika dolgai, ha bosszankodom is sok mindenen, nem azért csinálok valamit, hogy most jól megmutassam valakinek, csakazértis megcsináljuk. Az öntevékeny szerveződések és a felsőbb hivatalok szerintem nem egymás alternatívái. Mindenkinek odaadással kell dolgoznia azon a helyen, ahol van, és azon az ügyön, amihez ért. Azért csináljuk, mert szeretjük ezt a dolgot.  

– Milyen babérokra törnek még?   

Kovács Zsuzsanna: Jaj, ez most kezd olyan hivatalos lenni...! Remélem, még sokáig lesz erő, lendület ehhez és hasonló „munkákhoz”.  

Szabó Borbála: Nincs konkrét cél, amit el akarnék érni. Sok jót szeretnék írni, amire mostanában mintha nyílnának lehetőségek. A siker már nem azt jelenti nekem, amit évekkel ezelőtt – mondjuk, a gyerekek születése előtt – jelentett volna. Nagyon fontos, de nem pusztulok el nélküle. Engem ugyan nem kell elismerni, én akkor is írok, nincs, aki megállítson! Ez viccesnek hangozhat, de tényleg így van. Az meg biztos nem véletlen, hogy épp most indulnak be a dolgok. Ez üzenet: úgy látszik, elkészültem valamire. Úgyhogy csinálom.