A háromszéki Uzonban Ambrus László tanár úr és családja a főút mentén, hatalmas felkiáltójelként égbefogódzó fenyők strázsálta portán lakik, kúriaszerű módos épületben, nagy udvarral és jókora kerttel, amelyben élet pezseg, sokféle, hatalmas testű tyúk karicsol, libák gágognak, a galambok rajai külön fapalotában burukkolnak, macskák seregei dörgölőznek az ember lábához, kutyából az öklömnyitől a borjú méretűig minden található ebben az udvartartásban. Van itt díszpinty, fecskepapagáj, de ezek mellett, illetve ezek fölött ott repdes, ha hagyják a pórázon tartott Szikra, a héjamadár, amely egyértelműen az Ambrus porta sztármadara.

Egy, a környezetét a maga szakmai szenvedélye szerint alakító tanár és családja fészkelte be ide magát, és ha el is kottyant a tanárnő feleség, Ambrus Anna egy-két, a mindenféle férjmadarakkal kapcsolatos megjegyzést, érzi az ember, hogy erre a portára szorult természeti környezet lenne az ideális ahhoz, hogy a tömbház-világ sivársága helyett normális körülmények között éljünk.

Én tulajdonképpen a Szikra nevű héjamadárért érkeztem ide. Előbb azt hittem, hogy valami sólyomféleség miatt szólítottak látogatóba, mert olvastak tőlem ezt-azt, miközben turulmadarakat reptettem az emlékművek magasába, hogy kiderüljön, egy héjához lesz szerencsém, amit otthon, Csernátonban  - egyébként Uzonban is – ülünek tituláltunk, és nagy volt a rikácsolás a majorságudvarban, ha az ülü be-becsapott és a magasba reptetett egy-egy csirkét a harcias kakas és a pajtába menekülő tyúkok szemeláttára.

Ambrus László madarászszenvedélyének híre nemcsak Uzon fölött repked, bejárta ez a Kárpát-medence egészét, sőt, nem egyszer ezt is túlszárnyalja, solymászó arab sejktől  kap ajándékkesztyűt és zörgőt a Szikra madár lábára, nemzetközi solymásztalálkozókon képviseli Uzon mellett egész Romániát.

Beszélgetésünk során magát elszólva egyszer csak azt mondja, hogy amikor tanárként Uzonba került, majdnem minden fiúgyereknek volt parittyája, de mára már az iskolások nem használják ezt a fegyvernemet. Elmesél egy olyan történetet is, hogy a porta főút melletti magas fenyőin varjak fészkelnek. Öt fiókát költöttek az idén, ezek közül egyik félresikeredett, gyenge volt, és kiesett a fészekből. Előbb faágakra helyezte a macskák elől, de onnan is leesett. Végül is bele kellett törődni a sors akaratába és odadobta a varjúfiókát a kutya elé. A varjúszülők ezt végignézték, és még hetek múlva is, amikor az iskolából hazaérkezett, zuhanórepüléssel célozták meg az udvaron, a kobakját rúgták, a fejét csipkedték.

Nos, mielőtt Szikrával, a héjamadárral ismerkednénk, a madarász szenvedély születéséről szólunk.

Ismerkedés a madarak világával

Gyermekkoromban az első ajándék, amit szüleimtől kaptam, az egy pár galamb volt. Édesapám hozta a pávagalambokat. Azóta a madarakat másképp nézem, mint egyéb állatokat, pedig azokat is szeretem. Most is van galambom elég.

Tizennégy éves lehettem, amikor a marosvásárhelyi állatkertet alapították. Kinézték a helyét a Somostető erdejében. Egy nagyon kedves bácsi, akit Rend Lászlónak hívtak, az én tanító nénimnek volt a testvére, ő volt a tényleges alapítója a vásárhelyi állatkertnek. Madár és virágbarát, természetszerető ember volt. A gyerekeket mindig vitte magával. Köztük voltam én is.

Állatokat fogtunk be az állatkert számára. Ismertük az erdőt, a környéket. Tudtuk, hol van a Farkasverem. Onnan hoztunk három farkaskölyköt. Görgény környékéről szóltak, hogy fadöntés közben elpusztult egy anyamedve. Éppen ott ment keresztül a boccsal. A bocsot Jocónak neveztük és mi neveltük fel.

Volt nekünk egy fácán tenyésztelepünk is. A fácánokat minden évben kivitték a Cserére. Ezt valahol a régi téglagyár környékén kellett keresni. Ott volt a Boros bácsi erdészlaka. Odaküldött bennünket a Rend Laci bácsi, hogy vigyünk enni a galamboknak a héjacsapdákba. A csapdába került héjákat bevittük az állatkertbe.

Abban az időben kvótarendszer volt, a ragadozó madarak lábait be kellett mutatni az erdészeti-vadászati illetékeseknek. Ez a pásztorok, vadőrök feladata volt. Minden dúvadnak számító madarat gyilkolni kellett. A dolmányos-, a vetési varjút is. A héjákat, hollókat is üldözték. Sajnos.

Őrült rendelet volt ez.

Amikor elvittük a galamboknak az etetőanyagot a héjacsapdákba, vagy kicseréltük a csalimadarakat, egy-egy héja is volt a ketrecben. A galambok alól el voltak különítve. A héja rálépett a lappancsra és bezárta magát.

Vittük Boros bácsihoz a héjákat, és könyörögtünk, hogy ne ölje meg őket. Adja nekünk. Pedig a héják a fácánokat megtizedelték. Volt Vásárhelyen egy régi solymár, aki bevezetett bennünket a solymászat alapfogalmaiba. Tízen voltunk gyerekek, akik ennek a szenvedélynek hódoltunk. Egyik kebelbarátunk Kelemen Attila, a mai szenátorunk volt. Egyidősök vagyunk. Meg a Szombath-testvérek, Zoli a marosvásárhelyi múzeum preparátora, a másik, István, kitűnő vadászmester. Kulcsár Laci meghalt, Gombos Attila meghalt, s a többiek is elhúzódtak, ki Magyarországra, ki máshova, abból a gyermekcsapatból csak négyen vagyunk Romániában. És egyedül én hódolok ennek az ősi mesterségnek.

Brunó bácsi megtanított bennünket, hogy miként kell a héját tartani.

Béklyót kellett a lábára tenni. Szíjból készült béklyót. Ezt a mai napig is én készítem. A béklyót egy forgóhoz kötjük, ez a póráz. Ez arra kell, hogy amíg betanítjuk a madarat, az ne repüljön el. Ha kaptunk a cigányoktól kis zörgőket, ezt kötöttük fel a héjamadár lábára, hogy ha a madarunk elrepül, akkor tudjuk, hol keressük. Most is van a madaramon egy zörgő, de ez nem cigánymunka, egy arab sejktől kaptam. Egy kitűnő solymász kesztyűvel is megajándékozott. Magyarországon fedeztük fel egymást, Csorváson hozott össze vele a barátom.

A madarat fel kell szerszámozni: béklyót kötünk a lábára, kézre hívom Szikrát hússal – csak nyers húst eszik -, arra is figyelnem kell, hogy mennyit adok enni, arra is vigyázok, hogy a köpetképzéshez is tálaljak anyagot, tollat, szőrt, csontot. Bundát kell bevinni a köpetképződéshez.

Nem szabad sokat adni enniük, éppen csak annyit, hogy fenn tudják tartani magukat.

A jelenlegi madaramat Kelemen Lacitól, a sepsiszentgyörgyi Rara Avis Egyesület elnökétől kaptam, akinek valahonnan Brassó környékéről hozták a madarat. Eljött hozzám, mert nekem vannak feltételeim, hogy héját idomítsak, s meglehet, hogy valamelyik Szent György napon bemutatót tudunk tartani a régi magyarok ázsiai vadászatáról.

Lóhátról vadásztak sólymokkal, szirti sasokkal, héjákkal.

A betanított vadászmadarunk az íj- vagy a nyílvadászat idején megfogta a másik madarat, és ínyencfalatokat hozott az asztalra. Hímhéjával fácánra vadásztak. A fácánt nem viszi el, csak megfogja, és lenyomja a héja a földre. A solymásznak az a feladata, hogy odamenjen, a lenyomott madarat elvegye a ragadozótól, és a műveletért megjutalmazza azt.

A sólyom és a héja között vadászat szempontjából igen nagy a különbség. A héja kézről indul, a sólyom levegőből.

A sólymot felengedjük a levegőbe, két – háromszáz méter magasra, és ott köröz a vadászok fölött. A vadászok kutyákkal várják, hogy a sólyom rácsapjon az áldozatra, a kutya megkeresi a madáráldozatot, a kutya a farkát kinyújtja rezegteti azt, éppen ezért vágták le valamikor a vizslaféléknek a farkát, hogy a bozótban ne csináljon zajt a farok mozgatás, mert ezzel kizavarja a vadat. Ha a kutya „állta a vadat” – hátsójával felénk fordulva rezegteti a farkát -, akkor tudtuk, hogy „beállt a madár”, szóltunk a hajtóknak, hogy „most!”, és akkor  kutyákkal, hujjogatásokkal, csapkodással zörgetéssel kihajtották a madarat, a vad – legtöbb esetben a fácán – felrepült, és akkor a sólyom kétszáz méter magasságból, kétszázhatvan kilométeres sebességgel zuhan alá, megrúgja a madarat, eltöri a nyakcsigolyáját, az leesik, a sólyom rátelepedik, és várja, hogy a vadász birtokba vegye.

A héja, ha nem idomított madár, akkor lesből indul, és nem kézről. Rövid, lekerekített szárnya van, hosszú farka. A fák között is nagyon ügyesen lavíroz az erdőben, a szajkónak nagy ellensége. Nagyon nagy szükség van rá, mert ha a szajkókat nem tizedelné, akkor ezek tömegesen pusztítanák a széncinkék fiókáit, amelyek nagyon sebezhetőek, amikor kikerülnek a fészekből.

A cinkék az erdők egészségügyi őrei.

A héja a vadonban lesből vadászik. A földön levő vadat akkor támadja, amikor az felröppen.

Madarásztalálkozók

A tavaly meghívottként részt vettem a nemzetközi solymásztalálkozón. Romániából egyedüliként. A Magyar Solymász Szövetség elnöke, Tóth János hívott meg Balatonalmádiból. A találkozót Füzesgyarmaton tartották. Kitűnő vadászterület, rengeteg fácán és nyúl található Békés és Csongrád környékén. Belgák, angolok, hollandok, Portugália, az Egyesült Államok képviselői voltak jelen. Ott voltak Felvidékről, a Vajdaságból, minden környező ország képviseltette magát. Én Uzont.

Szemző Péter dabasi barátom hozott egy hím vándorsólymot nekem is, én azzal vadásztam.

A madár megérzi, hogy értesz-e a solymászathoz, és így elfogadja, vagy visszautasítja az idegent. A közös hullámhossz meghatározóan fontos. Ha ez nincs meg, akkor kitol veled, akárcsak a ló. Ilyen a versenyló is, ha érzi, hogy megfelelő ember lovagolja, akkor engedelmeskedik, de ha észreveszi, hogy ezzel a lovassal lehet cicázni, akkor kitol vele.

Az idén is meghívtak solymász találkozóra, ugyanoda, de az anyagiak nem tették lehetővé, hogy elmenjek.

Kerecsensólyom, vándorsólyom

Nálunk, Erdélyben nincs kerecsensólyom. Csak, ha valaki idehozza. Itt vándorsólymok voltak- vannak. A kerecsensólyom csak alföldön él, a románok dunai sólyomnak nevezik. Az arabok is kerecsennek mondják. Ezek fő tápláléka az ürge. Ahol ürge van, ott kerecsensólyom is van. A mi sólymaink, a Sólyomkő s a többi sziklaszirt megnevezése a vándorsólymokra utal. Sziklákon fészkel, de a világváltozásával urbánus környezetben is megél. Bolognában a víztornyon fészkel, ismeretterjesztő filmen láttam, hogy az Egyesült Államokban a magas épületeken, vagy éppenséggel egy hatalmas híd tartószerkezetében. Felül nagy forgalom van, és a madár alul fészkel. Alkalmazkodó képessége rendkívüli. Kanadában a puma is bejár lakott helyekre, mint nálunk a medvék.

A gyermekekben egészen más kép alakul ki, ha a madarakkal testközelbe kerülnek. Ha nem azt hallja az anyjától egyfolytában, hogy az ülü elvitte a tyúkot, az ülü megölte ezt, megölte azt, hanem felfogja ennek a szépségét és hasznosságát.

A héja a szabadban kevesebbet él, mint fogságban. Ellenségük tulajdonképpen nincs, csak a DDT, amíg ezt a mezőgazdaságban használták. És az ember. Aki leveri a fészket, elpusztítja a költést.

Ambrus László hátravezet a Szikra számára épített alkalmatossághoz. Tágas, pajtanagyságú szín, de itt is pórázon kell tartani, hogy az ól dróthálójához csapódva ne tegye tönkre magát. Szikra a szó szoros értelmében kezes állat, illetve madár. Ha megszólítják, gazdája kesztyűs alsó karjára száll. Ebédre nyers galambhúst kap, szőröstől-bőröstől. Én, a beavatatlan a leginkább azon csodálkozom, hogy éles csőrével a csontot is széttépi. Hátramegyünk a lucernásba. A gazdi pórázt hosszabbít egy tizenöt-húsz méteres zsineggel. Szikrát maga elé dobja, majd eltávolodik tőle, és parancsot ad, hogy repüljön hozzá, amit a héjamadár készségesen teljesít.

A mutatványt többször megismétlik, Szikra közben újabb húsdarabokat kebelez be.

*

Szerencsések ezek az uzoni gyerekek, akik észre sem veszik, miként váltak madárbarátokká.

Uzonban a jó emlékű Kányádi Ferenc a gólyamentést vállalta, Ambrus László tanár úr búcsúzó szavaiból veszem ki, hogy a polgármesteri hivatallal közösen az egerészölyvek leshelye számára hatvan darab T-fát – ülőfát- helyeznek ki, ahonnan ezek a ragadozó madarak lecsaphatnak a kártevő cincogó hadakra, s egyetlen nap alatt akár 25 – 30 egyedet is bekebeleznek.