Egy hete,
az utolsó szó jogán beismertük: nincsen sok értelme abban reménykedni, hogy
akár a legnyilvánvalóbb igazságok átugorják a tudati ingerküszöböt.
Szép,
mondhatni tankönyvi igazolását adta ennek a fekete megállapításunknak a
hétvége. Nem sokkal azután, hogy Navracsics Tibor ellenzéki parlamenti vezető
súlyos kritikával illette a kormányt (azt mondta, „a kormányzati politika
gyakorlatilag teljesen széthullott ebben a félévben”) – na szóval röviddel az
interjú közzététele után a kormányszóvivő így reagált:
„Az ország jó úton is van, ezt még
a vak is látja. Ha következő kormány ezen az úton halad tovább, akkor 2011-től
már beindulhat a növekedés, és Magyarország és a magyarok ismét a régió
éllovasai lehetnek. Ehhez az szükséges, hogy bárki alakítson is kormányt, ezen
az úton menjen tovább szigorúan, fegyelmezetten”.
Lehet-e
még bármiről beszélgetni ekkora divergencia esetén? Amikor nincsenek, évek óta
nem születnek megfogalmazott kérdésekre adekvát válaszok…
A Magyarországon
pillanatnyilag praktizáló politika elveszítette létalapját. Már nem artikulálja
a társadalom problémáit, és nem cselekszi meg azt, amiért tulajdonképpen fizeti
a nép: nem ad választ a problémákra.
Évek óta,
pontosabban 2001 óta folyik a primer indulatgerjesztés. A politikai erők egyre
tudatosabban és sikeresebben törekszenek a lehető legszélesebb tömegek
„megszólítására” – ám ezen széles tömegek fejét üresnek tételezik, és céljuk a
lehető legbutább, egyszersmind a legkevésbé figyelő rétegeket is a maguk
oldalára vonni, a maguk nótájára hangolni.
Ebben a
küzdelemben az MSZP nem eredménytelenebb a Fidesznél. Ha az utca emberével
beszélünk, azt tapasztaljuk: nem a Fidesz érveitől foszlott el a kormányzat
iránti megértő attitűdje, hanem mert ez a kormányzat nem teljesíti azt, amit
ígért.
Mit ígért
ez a kormányzat? Pénz ígért; hogy adni fog, mégpedig osztogatni. Munkával nem
riogatott ez a kormányzat, csak pénzzel. „Jóléti rendszerváltásra” szavazott a
többség, és szerette is ezt a mostani kormányerőt – amíg az adott, munkát pedig
nem követelt meg.
A
szamárbőr mostanra elfogyott. A hitel kimerült, a takaró végére értünk.
A
leválthatatlan nép nem a Fideszt szerette meg az elmúlt években – az MSZP-re
haragszik, mert elzárta a pénzcsapokat.
Ez a
leválthatatlan nép – lélekszámát momentán valahol az 5,5 millió körüli
tehetjük, túlzás nélkül – most a szocialisták ellen fog szavazni. Vagy úgy,
hogy elmegy és voksol a Fideszre vagy a Jobbikra, vagy úgy, hogy otthon marad.
És akkor
jöhet egy új kormány; hogy Fidesz–KDNP-koalícióval vagy még több frakcióval, az
teljesen mindegy. Az MSZP egyik nagy, szegfűszín álma szerint Orbán koalícióra
fog kényszerülni vagy a Jobbikkal vagy valamelyik más frakcióval, praktikusan
az MDF-fel – és ekkor győzött a hatalomban volt-maradt posztkomcsi elit.
Igen ám,
de mi van, ha mégis magában győz a Fidesz–KDNP együttes?
Akkor
megkezdik a kormányzás teljes szétverését. Minél rosszabb állapotban lesz az
ország tavasz végére, az MSZP-nek annál jobb.
Ez esetben
ugyanis a leválthatatlan népből milliók lesznek igencsak fogékonyak az MSZP jóléti
rendszerváltást sürgető politikájára a nyár végétől.
Magyarország
2010 végén minden bizonnyal ott fog tartani, ahol most, csak minden rosszabb
lesz egy kicsivel. A szocialisták és sajtójuk sajnálni fogják a hirtelen
szemükbe tűnő nyomort, és követelni fognak a világon mindent. A csúnya polgári
kormányzat meg szégyellheti magát, amiért szívja a nép vérét.
Van-e
kiszállás ebből a mókuskerékből? Ahogy egy hete kérdeztük: vajon akarja-e
tényleg a többség Magyarország talpra állítását? Akarja-e azon az áron, hogy
most néhány évig nehezebb lesz? Mert az lesz, kétségkívül. Csakhogy amíg a
politikai pálya nagyobbik felén uralkodik a gátlástalanság, addig a magyar
társadalom morális erején fordul meg minden.
Ha már az
állam nem segít, marad az önerőre támaszkodó társadalom. Jövőre kiderül,
mennyit érnek a mai magyarok.