A kedves fiatal hölgy maréktelefonon keresett és afelől érdeklődött, hogy akkor az előző megbeszélésünk szerint mikor és hol találkozhatnánk a ’89-es romániai fordulattal kapcsolatos interjú elkészítése végett?

Hirtelen semmiféle egyezkedésre nem emlékeztem, és egyébként is mit tudhatna mondani nekem ’89 decemberéről egy, hangja után ítélve ennyire fiatalos, pergő nyelvű hölgy? Vacillálásra nem volt idő, ezért rávágtam, hogy ezen és ezen a napon a Sugás kiflijében.

Elköszöntünk. Kezdtem emlékezetemben kotorászni, hogy azon a bizonyos egyeztetésen - hol is volt az? - miben is állapodtunk meg?

Két biztos támpontom volt. Egyik az, hogy Zabolán, a Mikes kastélyban történt. Szombathelyi vendégeket kísértem-kalauzoltam Zágon–Csomakőrös–Kovászna–Zabola útvonalon, a Mikes kastélyban huszonöten-harmincan könyvbemutatóra gyűltünk össze, a gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspök életéről szóló kiadvány ismertetése végett. Három napig a vendégekkel voltam elfoglalva, ezt a zabolai találkozót is órák alatt kellett összehoznom. Eközben egyéb dolgokra figyelni sem tudtam, a baráti kalauz szerepét is be kellett töltenem, és útközben háromszéki művelődéstörténeti értékeket bemutatnom. Napok óta, mint annyiszor, felfokozott sodrásban éltem.

Emlékezetem másik támasztéka az volt, hogy azokban a napokban a ’89-es események 20. évfordulójára készültünk, és azt is konstatáltuk, hogy a mai fiatalok vajmi keveset tudnak az akkori történetekről. Bizonyára a nagy rohangálás, sokfelé figyelés közben szóltam el magamat, hogy interjút készítenék a hölggyel.

Majd lesz valahogy – intettem le magamat -, bizonyára közvetett emlékei lesznek a hölgynek, szülei, nagyszülei történeteiből akar nekem mesélni. Hát legyen!

Bepakoltam a zöld táskába riportmagnót, digitális fényképezőgépet, biztonság fejében egy noteszt is, miközben az óramutató a találkánk időpontjára ugrott, és akkor újra csengett a telefon.

A hölgy volt, az én interjúalanyom.

- A Sugás áruházban vagyok – csicseregte -, itt a bárban csupa olyan férfiarcot látok, akik közé ön nem szokott beülni, nem a Sugás vendéglőbe kellett volna mennem?

Hát persze, persze – hadartam –, én a Sugás kiflijére gondoltam, mit keresnék én az áruházban?

Oda feleségem szokott járni – gondoltam -, de ennek az információnak is megvolt számomra a hírértéke, mert ezek szerint, ha az áruházban keres, akkor a hölgy felületesen ismer engemet.

Később tudtam meg, hogy a három Sugást – az áruházat, a vendéglőt és a fürdőt – más is tévesztette össze. Volt messze idegenből érkező vendég, akit a taxis egy sugási találkára kifuvarozott Sugásfürdőre, miután rákérdezett: a fürdőre? – Oda –bólintott a kedves vendég. És meg is érkeztek annak rendje-módja szerint a rideg, szürke és kihalt Sugásfürdőre. A másik, a nyugati „Disszidenciából” hazautazó gavallér házassági ajánlattal érkezett. A Sugásban beszélték meg a találkozót. A hölgy el is ment a megbeszélt időpontban a Sugás vendéglőbe, és a férfi is, az azonos nevű áruházba. Nem találták egymást és...- rövidre zárom a történetet: a házasság elmaradt.

No, de a mi történetünk, az más tál tészta, én házassági ígéreteket már nem teszek.

Loholok hát a Sugás kiflijébe, a fiatal hölgy szembejön velem, már asztalt is foglalt, előtte egy pohár habos kávé, újságírói felszerelés, újabb kiadású riportmagnó, notesz, golyóstoll, minden.

Mit kérdezzek én ettől a huszonéves hölgytől? – töprengek magamban, miközben elszalasztok néhány közhelymondatot - , picit összerezzenek, amikor meglátom a kávézó asztalra kirakva, mint egy műtőben a szikék, csipeszek, tálacskák, hogy az én ócska riporteri felszerelésemet lepipáló újságírói szerkentyű vannak a hölgy előtt.

Észrevétlenül nyelek egyet, és útnak eresztem az első kérdést:

- Akkor mi is történt december 22-én, Kézdin? Mire emlékszik egyáltalán? – kérdezem magamban életkorát saccolva.

A hölgy arcán enyhe pír hullámzik végig miközben visszakérdez:

- Akkor én is beszéljek?

Bólintok.

És a lányos arcú hölgy, valószínű életében először szembesül ’89 kapcsán ezzel a kérdéssel és visszapillant a történtekre:

- Kinéztem az ablakon. A magán lakóházakat már lebontották, az épülőben lévő tömbházak fölött lehetett látni a rendőrség épületét. Azelőtt a családi házak körül birkákat, malacokat, majorságot tartottak. Nagy rusztikuma volt az ottani dolgoknak, de ezeket a házakat már lebontották, és eltakarították. Szóval rá lehetett látni a rendőrségi épületre.

Az gyönyörűen lángolt. Nekem az volt a furcsa, hogy az emberek nem voltak megijedve, mindenki odacsődült, s úgy tárgyalták az eseményeket. Nem ijedeztek, inkább örvendeztek.

Forradalom van – mondták szüleim. Ceausescuék elmennek! - Na, és akkor mi van? – kérdeztem.

Lesz banán, lesz sonka – mondta édesanyám.

Ez így is lett. A napokat már összezavarom, ezek összefolynak, az események sokkolóak voltak, nem egy háromperces rajzfilm volt ez, amit addig a tévében láthattunk, hanem sokkal hosszabb. Már egy félórás rajzfilmet is betettek a tévéműsorba.

Ebből lehetett látni, hogy itt valami történik. Meg abból, hogy az élelmiszerüzletből a szüleim narancsot, banánt is hoztak. Arra már nem esküdnék meg, hogy melyik nap volt, de mindenképp még a sűrűjében. A legelején.

Hogy mi a konkrét változás, arról még a felnőttek sem tudtak sokat, nemhogy mi. Volt rajzfilm, volt banán, volt sonka! Eufória volt! Jött a megváltás.

- Én rossz interjúalany vagyok, mert amennyiben lehet, kerülöm a politikát – mondja erősebb pírral az arcán, de én továbbra is bíztatón nézek rá, mert az idősebbek visszaemlékezéseiből ömlik szembe velünk az erőszak, a félelem, a durvaság, valahol az emlékezések útvesztőiben eltűntek az apró finomságok, az érzékenységek, és a lány, mintha kérdésre válaszolna úgy folytatta:

- A változást, azt érezni lehetett.

- Aztán ötödikes koromban kijutottam Magyarországra.

V- VIII. osztályban a Vetró házaspár osztályában tanultam, a Kantában. Volt egy rajzpályázat. Rajzoltattak és küldözgették a rajzainkat mindenhová. Így nyertem ötödikesként a „Bálványosvár romja” című „grafikai alkotással” egy pályázaton – a rajzot vissza sem adták, pedig megígérték -, nos, így jutottam el Tatabányára. Táborozásra.

Akkor a kiutazás nem volt még könnyű. Nem indultak mindenhonnan buszok. Gyergyóból utazott egy diákcsoport. Ahhoz kellett csatlakozni. Borzasztó volt. Egy zöld bőrönddel utaztam, mikor indult a busz, engem feltaszigáltak, annyira nem akartam menni. Bömböltem, hogy küldjenek haza.

A szívem szakadt meg, de nem engedtek leszállni.

Magyarországon aztán a szájam tátva maradt, hogy ott mik vannak! Az a legnagyobb élmény, hogy az ember bemegy egy ABC-be, és minden színes. Álltunk és néztük. Hogy is van ez, hogy nem csak szürke minden, a polcok nem üresek. Amit láttunk nagyon mellbe vágott. A rengeteg szín! Sok-sok apróság. Ami zsebpénzem volt – nem lehetett sok, egy ötödikes gyereket kevés pénzzel engednek el, de nem is lett volna, ahonnan többet adjanak -, ellátás, szállás, minden megvolt, így csak zsebpénzt kaptunk. Ami pénzem volt, azt mind matricákra költöttem. Lehúzós képekre. Itthon az valuta volt. Öcsém bele volt betegedve az irigységbe. Mindenre hajlandó volt a matricákért. Jégkrém is volt. Olyant sem ettem addig. Nem egy fagylaltgombóc volt, hanem jégkrém. Óriási élmény volt!

És az első félórában elköltöttem minden pénzem.

Olyan boldog voltam. Ez volt a változás. Azóta sem volt ennél nagyobb örömben részem.

A hölgy felszusszan, elkomolyodik és kérdez:

- Akkor megkezdhetjük az interjút? Én mindössze kilenc éves voltam, csak jelentéktelen dolgokra emlékezem.

A kis asztalon közelebb tolja hozzám a riportmagnót, és kérdez:

- Mi is történt akkor december 22-én Szentgyörgyön?

Már az emlékek visszapörgetése közben rájöttem, amit máig nem árultam el a fiatal riporternőnek, mi Zabolán abban egyeztünk volt meg, hogy interjút készít velem a ’89-es eseményekről, és én most a szekeret fogtam a lovak elé.

Mesélni kezdek, s akaratlanul is ahhoz a hangfekvéshez igazítom mondandómat, amely egy ’89-ben kilencéves kislány üde, látszólag jelentéktelen történettöredékekből összeálló visszaemlékezését jellemzi.

Mert ez volt, ami bennünk zajlott az volt az igazi változás, ezek az igazi színek, ’89 színei.