Két magyar férfi kocsiját érte ez a megtiszteltetés. Éppen húsz éve, szenteste előtt három nappal. Amint kalandos útjuk során befutottak „kincses Kolozsvár” főterére, szinte megrohanták az autójukat. A téren itt is, ott is mécsesek erdeje fénylett. Románok és magyarok hordták a néhány órával korábban legéppisztolyozottak vére áztatta aszfaltra a megemlékezés lángjait.

A bosszúszomjas szekusok vöröskeresztes autókból lőttek a tömegre. A két Debrecenből ide keveredett barátot, mint a román forradalom támogatóit, spontán ünneplés fogadta. A főtér sarkán a román néphadsereg tankja vigyázta a tüntetőket. A két férfinek fel kellett másznia a páncélosra, hogy mindenki jól lássa a magyarokat.

Alig tudtak tovább menni úti céljuk, a Tőkés László szüleinek otthona felé. Nem volt az messze. Az akkori Lenin út elején, a tértől néhány száz méterre leltek rá az épületre. Zörgettek a vaskapun.

Bent Tőkés László szülei, Anna nővére, aki gyermekorvos és még Tőkés István fogadta őket. Mindenki a nappaliba gyűlt össze, s a tévé előtt figyelte az élő adásban közvetített bukaresti eseményeket. Ők Lászlót keresték, de híre jött, hogy Temesvárott már aligha van, ezért jöttek a szüleihez. „Szerencsétek, hogy nem Temesvárnak vettétek az irányt” – szólt István a fiútestvér. „Már onnan őket kitelepítették. Ott bizony annyira lőnek, hogy talán már ti sem szagolnátok felülről az ibolyát. László s családja Menyőn van. De már csak hajnalban érdemes indulni.” Úgy lett.

Elől István a Daciájában, utána a debreceniek a Lada 1500-asukban igyekeztek kora reggel kifelé a forrongó Kolozsvárról. Az Isten háta mögötti Menyő felé indultak. De már ez a mondás a lelkész Tőkés László esetében aligha állja meg a helyét! S amint látni fogjuk, sok mindentől elhagyatott hely ez a Menyő, de hogy Istentől elhagyatott lenne, az erősen kétséges.

A debreceniek kocsija tömve volt élelemmel. Még Derecskén töltötték fel a csomagtartót, hiszen tudták, milyen az ellátás odaát. A határon a magyar határőrök óva intettek mindenkit a polgárháborús Romániától. Egy nyékládházi asztalosmester élelmiszerrel telt gépkocsival állt mögéjük. Mondta, ő mégis inkább maradna, de vegyék át a segélyszállítmányát. Átvették.

A román határőrség sem akarta átengedni őket. Mutatták nekik segélyszállítmányt: „Ettől akarjátok megfosztani a rászorulókat?!” Végül engedtek.

Ezzel a szállítmánnyal érkeztek Kolozsváron át Menyőre, szántóföldön, dűlőutakon át, mert ide egyéb nem vezetett. Derékig sárosan futottak be központba, a fatemplom elé. A helyiek izgatottan gyűltek köréjük: „Magyar kocsi!”– csodálták. A kenyércipókkal, vajjal, cukorral, zsírral, liszttel, felvágottal teli autó körül egész kis tömeg alakult ki.

„Akad még kávé is!” - köszönt a debreceniek egyike a csoporton átfurakodó, mosolygós és az elmúlt év megpróbáltatásaiban ugyancsak lefogyott Tőkés Lászlóra.

Barátként üdvözölték egymást. Jó két hónapja, október 14-én jártak utoljára nála. Temesvárott keresték fel a legvadabb szekus zaklatások idején. Őket is üldözték, majd a határon el is csípte őket a SZEKU. Ám a nyolc órán át tartó vizsgálati fogságnak minősülő hercehurca dacára sikerült átmenekíteniük Magyarországra a Tőkés Lászlótól kapott iratokat és video-kazettákat, melyek már másnap a sajtó rendelkezésére álltak. Ebből a hiteles forrásból értesülhetett az ország-világ a falurombolások állásáról, a kisebbségi demonstrációkról, a temesvári református lelkész üldöztetéseiről.

Menyő apraja-nagyja ott sürgött-forgott körülöttük. Alig jutott idő a tájékozódásra, a Tőkés tiszteletessel való eszmecserére. A két debreceni közül az egyik felvetette: - „Ha már ilyen szépen összegyűltünk, mi lenne, ha kinyitnánk a templomot, és Tőkés László amolyan karácsonyi istentiszteletet tartana a híveknek - a románoknak és a magyaroknak közösen! Úrvacsorának meg szétosztjuk a falu népe között, amit hoztunk. Mindenkinek jut belőle, felnőttnek, gyereknek egyaránt.”

Tőkés mosolyogva gondolkodott egy percig, majd megindult a templom felé. A falu utána. Be sem fértek mindnyájan. Szélesre tárták a templomkaput, hogy a kiszorultaknak is hallhassák az előkarácsonyi textust s a szentbeszédet. Az ortodox vallásúak a kapu előtt le is térdepeltek.

Az 1989. december 21-i menyői istentiszteletet – mint ahogy azt elhatározták – úrvacsora gyanánt az élelmiszer segély kiosztása követte. Karácsonyig-újévig bizton jutott minden menyői család asztalára elegendő magyar kenyér, vaj, felvágott, cukor és liszt, s még talán egy-egy üveg bor is. A gyerekek csokit és egyéb édességet kaptak.

Még ma is jó szívvel emlékeznek a 20 évvel ezelőtti két debreceni illetőségű Jézuskájukra, s talán még neveiket is tudják: Engi László és Szabó Lukács. Csak autójuk rendszáma maradt rejtély számukra. A menyői földutakon átvergődve vastag s egyre szikkadó sárréteg borította be a gépkocsit. Azt, amelynek magyar rendszámáról Kolozsvárott lecsókolták a sarat.