Az elmúlt kilenc hónapban a magunk halk hangszerén megpróbáltuk kidalolni, hogy az ország miért van végveszélyben.

 Az elmúlt kilenc hónap a lényeget tekintve igazolta tavaszi félelmeinket, amik erre a sorozatra indítottak.

 Ám minden nóta unalmassá válik, ha agyonjátsszák.

 Az MSZP a miniszterelnökjelölt-állítással és a listájával elkötelezte magát a totális konfrontáció mellett. Innen már nemigen lehetséges visszaút; mintha valaki München után a világbékét emlegetné. S tudjuk, maga a brit miniszterelnök is volt olyan naiv, hogy hitt a szép szavaknak, pontosabban elhitte a saját – alaptalan – reményeit.

 Persze tudjuk, karácsony van, és ilyenkor illenék szép, csillogós örömködéseket vetni papírra. Ám mindennek van határa. Talán 1944-ben volt olyan indokolatlan a karácsonytartás, mint idén. S talán éppen ezen a ponton érhető tetten a különbség az 1944-es és a mostani között. Akkor hittek az emberek abban, hogy végső szó a jóságé meg az igazságé, és habár dörögnek a fegyverek, az élet majd legyőzi a halált.

 Most nincs okunk ilyesmiben reménykedni. Vajon a mai magyarság többsége hisz-e abban, hogy jónak lenni érdemes? Vajon hányan utasítják vissza a jogtalan előnyt, és hányan ragaszkodnának az Igazsághoz a közéletben?

 Vajon van-e okunk azt hinni, hogy érdemesek vagyunk még a megváltásra? Hát megszülethet itt a Gyermek? Évi 95 ezernél is kevesebb újszülött, hozzá több mint 50 ezer abortusz. Az átlagos magyar nő 32 évesen szüli az első gyermekét. Haragszanak a cigányokra, és felróják nekik, hogy a természet rendje szerint élnek. Hogy szaporodnak – „mint a nyulak”.

 1949-ben 9,2 millióan voltunk – és 190 ezer újszülött biztosította a jövőt. Ma 9,9 millióan vagyunk (csak tessék nyugodtan hinni az amerikaiaknak), és a fele se születik a hatvan év előttinek. Tényleg akarunk még Élni?

 S ha már az 1940-es évek: a háború utáni zavaros viszonyok között volt divatban az utcai vetkőztetés – de csak este! Ma? Magától értetődő nyíltsággal rabolnak ki gyerekeket fényes nappal a nyílt utcán.

 A mai társadalom összehasonlíthatatlanul durvább, mint a háború utáni volt. Kikopott a napi gyakorlatból az elemi udvariasság; fiatal kereskedők képtelenek emberi hangon köszönteni a vevőt, sőt az ember azt is látja rajtuk, hogy fogalmuk sincsen, miért volna elemi dolog jó napot kívánni.

 Anyák nem tudnak húsz magyar dalt, és ha véletlenül tudnak is, eszükbe sincs énekelni a saját gyermeküknek. A fiatalok hasonlóképpen. Szállj föl egy buszra, és meglátod: tinédzserek, húszévesek ülnek, beteg aggastyánok reszketeg kézzel kapaszkodnak, dülöngélnek a kanyarban.

 Egyre többen halnak meg elérhető rokon, hozzátartozó nélkül; az egyik faluban nemrégiben már a köztemetésre szánt költségvetési keret is elfogyott, a képviselő-testület saját kezűleg hantolta el a derék atyafit.

 S mit vár a többség a jövő évtől?

 Vajon azt, hogy elkezd végre dolgozni? Hogy egy új kormány majd kapát ad a kezébe?

 Tényleg?

 Nyolcmillió-hatvanezer választó van, közülük négymillió képtelen gondoskodni magáról. A maradék négymillió fele részint mentálisan alkalmatlan a rendszeres munkavégzésre, részint nincsen használható, piacképes szakmája.

 A mostani berendezkedés tökéletes – egy szűk rétegnek. Ám ez a szűk réteg hatalmas befolyással bír. Bejáratos a világ pénzügyi központjaiba, a zsebében a hazai média súlyozott többsége, s tetejébe rengeteg pénze van. Övék az ország, a hatalom és a dicsőség.

 Vajon mennyit szánnak a választáson a többség megszerzésére?

 És ha nem lesz meg? Akkor mi változik? Majd egy új kormány törlesztheti a mostani elitnek az adósságot – amelyet ugyanazok vettek föl, akik a jövőben majd be akarják hajtani a tartozást. Úgyszólván tökéletes példa az MTV székháza…

 Magyarországot talpra lehet még állítani. De vajon a többség akarja-e?