Az elmúlt
kilenc hónapban a magunk halk hangszerén megpróbáltuk kidalolni, hogy az ország
miért van végveszélyben.
Az elmúlt
kilenc hónap a lényeget tekintve igazolta tavaszi félelmeinket, amik erre a
sorozatra indítottak.
Ám minden
nóta unalmassá válik, ha agyonjátsszák.
Az MSZP a
miniszterelnökjelölt-állítással és a listájával elkötelezte magát a totális konfrontáció
mellett. Innen már nemigen lehetséges visszaút; mintha valaki München után a
világbékét emlegetné. S tudjuk, maga a brit miniszterelnök is volt olyan naiv,
hogy hitt a szép szavaknak, pontosabban elhitte a saját – alaptalan –
reményeit.
Persze
tudjuk, karácsony van, és ilyenkor illenék szép, csillogós örömködéseket vetni
papírra. Ám mindennek van határa. Talán 1944-ben volt olyan indokolatlan a
karácsonytartás, mint idén. S talán éppen ezen a ponton érhető tetten a
különbség az 1944-es és a mostani között. Akkor hittek az emberek abban, hogy
végső szó a jóságé meg az igazságé, és habár dörögnek a fegyverek, az élet majd
legyőzi a halált.
Most nincs
okunk ilyesmiben reménykedni. Vajon a mai magyarság többsége hisz-e abban, hogy
jónak lenni érdemes? Vajon hányan utasítják vissza a jogtalan előnyt, és hányan
ragaszkodnának az Igazsághoz a közéletben?
Vajon
van-e okunk azt hinni, hogy érdemesek vagyunk még a megváltásra? Hát
megszülethet itt a Gyermek? Évi 95 ezernél is kevesebb újszülött, hozzá több
mint 50 ezer abortusz. Az átlagos magyar nő 32 évesen szüli az első gyermekét.
Haragszanak a cigányokra, és felróják nekik, hogy a természet rendje szerint
élnek. Hogy szaporodnak – „mint a nyulak”.
1949-ben
9,2 millióan voltunk – és 190 ezer újszülött biztosította a jövőt. Ma 9,9
millióan vagyunk (csak tessék nyugodtan hinni az amerikaiaknak), és a fele se
születik a hatvan év előttinek. Tényleg akarunk még Élni?
S ha már
az 1940-es évek: a háború utáni zavaros viszonyok között volt divatban az utcai
vetkőztetés – de csak este! Ma? Magától értetődő nyíltsággal rabolnak ki
gyerekeket fényes nappal a nyílt utcán.
A mai
társadalom összehasonlíthatatlanul durvább, mint a háború utáni volt. Kikopott
a napi gyakorlatból az elemi udvariasság; fiatal kereskedők képtelenek emberi
hangon köszönteni a vevőt, sőt az ember azt is látja rajtuk, hogy fogalmuk
sincsen, miért volna elemi dolog jó napot kívánni.
Anyák nem
tudnak húsz magyar dalt, és ha véletlenül tudnak is, eszükbe sincs énekelni a
saját gyermeküknek. A fiatalok hasonlóképpen. Szállj föl egy buszra, és
meglátod: tinédzserek, húszévesek ülnek, beteg aggastyánok reszketeg kézzel
kapaszkodnak, dülöngélnek a kanyarban.
Egyre
többen halnak meg elérhető rokon, hozzátartozó nélkül; az egyik faluban nemrégiben
már a köztemetésre szánt költségvetési keret is elfogyott, a képviselő-testület
saját kezűleg hantolta el a derék atyafit.
S mit vár
a többség a jövő évtől?
Vajon azt,
hogy elkezd végre dolgozni? Hogy egy új kormány majd kapát ad a kezébe?
Tényleg?
Nyolcmillió-hatvanezer
választó van, közülük négymillió képtelen gondoskodni magáról. A maradék
négymillió fele részint mentálisan alkalmatlan a rendszeres munkavégzésre,
részint nincsen használható, piacképes szakmája.
A mostani
berendezkedés tökéletes – egy szűk rétegnek. Ám ez a szűk réteg hatalmas
befolyással bír. Bejáratos a világ pénzügyi központjaiba, a zsebében a hazai
média súlyozott többsége, s tetejébe rengeteg pénze van. Övék az ország, a
hatalom és a dicsőség.
Vajon
mennyit szánnak a választáson a többség megszerzésére?
És ha nem
lesz meg? Akkor mi változik? Majd egy új kormány törlesztheti a mostani elitnek
az adósságot – amelyet ugyanazok vettek föl, akik a jövőben majd be akarják
hajtani a tartozást. Úgyszólván tökéletes példa az MTV székháza…
Magyarországot
talpra lehet még állítani. De vajon a többség akarja-e?