Tegnap meghalt egy hajléktalan. A barátom mesélte, hogy valamilyen odaútján még látta a máltaiak küzdelmét az újraélesztésben, aztán visszafelé már letakart halott feküdt az út szélén. Nagyon elbúsult ezen. A barátom azon ritka madár, akit nem csak karácsony tájékán, hanem verőfényes nyári napokon is érdekel a hajléktalanok meg mások baja.    

A többség azonban úgy lép el mellettük, mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznának, mint ők. A villamoson kihallgatott párbeszédekből úgy tűnik, mintha a hajléktalan olyan állatfajta lenne, amelyik magának köszönheti minden gondját-baját. Mert a rendes ember arról ismerszik meg, hogy van családja, munkája és törekvése. Azt, hogy a törekvés egy plazmatévé vagy egy autó megszerzése, nagyon helyénvalónak látják a beszélgetők.    

Mellékesen megjegyzem, meghökkentő a minapi hí­r, amiben arról í­rnak, hogy a Magyarországra szánt száz, darabonként potom egymillió forintba kerülő szuperfasza telefon már mind elfogyott. Valami kvarckristályos kijelzője is van, csak a gyémánt tudja megkarcolni. Hogy ki volt az a sok hülye, aki felvásárolta, nem tudni. Ilyet épeszű ember nem venne meg, még majd jól megkarmolják a kijelzőt a gyémántos gyűrűi. Persze, ha állami cégek közbeszerezték, akkor minden rendben, a világ csak a maga útján megyen.  

No, de az ember mégiscsak attól ember, hogy akar, leginkább nagyot álmodni, A banki hitelek meg éppen arra valók, hogy delí­riumos álomba szenderülhessünk.    

Hát itt kellene egy kicsit óvatosabbnak lenni, mert a hajléktalan faj hol kezdte? Az evolúciós átalakulás legtöbbször éppen a családi kassza csődjelentésével kezdődik, aztán a családi élet csődjével folytatódik. És nem elvitatva a feltevés igazságát, hogy a hajléktalanok között az önsorsrontó hajlam erősebb, mint a népesség nagyobb részében, ne legyünk biztosak abban, hogy éppen nekünk ez nem adatott meg. Ezért ne lépjünk el kevélyen mellettük, mert nem tudhatjuk holnap nem heveredünk-e melléjük .

Nem arról van szó, hogy dobjunk oda pár forintot nekik, áltatva magunkat és őket is. Aki akar, adjon, ha még tud, de aki nem akar, ne gyártson megvetéséhez ideológiát. Mert úgyis elisszák. Naná, hogy elisszák. Hidegben meg főleg, mert máshogy nem is tudnának az utcán maradni. Igaz, hogy sokszor éppen ez okozza a kihűlésüket, mert nem érzékelik a fagyos időt. De nagyon nevetséges, amikor valaki úgy ad ötven forintot, mintha uniós céltámogatást osztana: vegyen ennivalót, ne italra költse! A hajléktalan meg hümmög és megí­géri, hogy jó fiú vagy lány lesz, aztán berohan a felesért a legközelebbi boltba. Aki pénzt adott vegye tudomásul, hogy az már a hajléktalané, arra költi, amire a legnagyobb szüksége van. És az, tetszik nem tetszik a lakhatással rendelkező állampolgárnak, általában alkohol.    

Sokan felháborí­tónak érzik, hogy mindenhol szembetalálják magukat a mosdatlan fajjal, pedig milyen jó kis hajléktalanszállók várják őket tárt kapukkal, meleggel és élelemmel. Sajnos ez sem így van. Az éjszakai melegedő a legtöbb hajléktalan számára rémálom. És nem csak a szabályok miatt, hogy inni nem lehet, ne legyen tetves, lelet kell a tüdőszűrésről, fürödni, meg feküdni, meg enni kell időben. Hanem a kasztosodásuk miatt. Az uralkodó osztály tagjai ugyanis elzabrálják a féltve őrzött kincseiket, mint például egy jó minőségű félig foszlott paplant. És ha csúnya szóra nem adja, még beszerezhet mellé két pofont is. Aztán hely sem nagyon van, egyre több a hajléktalan, lassan protekció kell egy bent töltött éjszakához is. De a hiba nem a szociális munkát végzőkben van, hanem mindannyiunkban.  

Támogatott törvényhozóink hathatós segítségével bizonyos egyedek 800 millióra rúgó tanácsadási szerződéseket köthetnek, csak a MÁV tönkrevágásának igényes kivitelezésére. Amiből alsó hangon is legalább 800 kapszulát épí­thetnének a hajléktalanoknak, mondjuk a kihalt laktanyákban, ahol még földterület is van az önellátás megszervezéséhez. A kapszula tényleg csak kapszula, egy piciny szoba, amin ajtó van és becsukhatja maga után a lakója, a fürdő és a WC közös, és az önellátáson kí­vül, innen akár munkába is eljárhatna a hajlékhoz jutott. De hát sosem volt cél a hajléktalanul élők hajlékhoz és munkához juttatása.    

Államilag preferált pedagógiai célzattal gerjesztik nagyobbra a nyomort, hogy szemeink előtt legyenek az intő példányok. Mi meg nem tanulunk.