A hírt bizsergetően delejező áramütésként érzékeltem: Háromszéken, a Székely Nemzeti Múzeum hátsó udvarának egyik zugában kiásták a lefejezett rétyi világháborús honvédemlékművet. Ily módon a múzeum szoborgyűjteménye újabb torzóval gyarapodott, hisz ugyancsak a sepsiszentgyörgyi múzeumkert hátsó traktusában találhatóak az Erzsébet park honvédemlékművének összetört, majd elhantolt márványoroszlán darabjai. Ott őrködnek mementóként a hátsó fasorban önmaguk történetén túli üzenetet is hordozva a különböző hullámokban elpusztított erdélyi emlékművekre, szobrokra is emlékeztetve. Ott vannak magas talapzatra helyezve, hogy jobban láthassuk az alapvető és egyetemes emberi jogokat sértő, magyar nemzeti szimbólum-pusztítások tanúköveit. Így, diribdarabra törve vagy lefejezve eredeti jelentésük új tartalmakkal bővül.

Aki ezekre a torzókra pillant önkéntelenül is rákérdez, vagy ha vannak ezzel kapcsolatos ismeretei rágondol arra, hogy mikor, hol, mi is történt? Miért is történt az, ami történt?

Fontos kérdések ezek, mert a szobordöntő, márványoroszlánokat szétverő indulatok ma is munkálnak. A napokban hozzánk, Sepsiszentgyörgyre csődülő, az őseiket itt kihantolni óhajtó nacionalista kóborlók sem azért jönnek, hogy ezeket a torzókat megtekintsék, más dolgok után áskálnának ők, mint ahogyan a székelyföldi magyar cigányok „megsegítésére” sem azért jöttek, hogy az esetleges konfliktusokat simítsák, nem, hanem azért, hogy ezeket a sebeket, ha vannak ilyenek, elvakarják, a gennyedés fázisába rohasszák.

Nekem a lefejezett rétyi honvédszobor kihantolásának híre a Fekete Lajos múzeumi gépkocsivezető személyét és nevét is tartós kőtalapzatra emelte.

A Kárpátok Géniuszának gonosz tekintete elől kellett 1977-ben a honvédszobrot a föld alá menekíteni. Volt egy ember, aki vállalta a kockázatot, és, állásával is játszva elvégezte a „temetést”, bízván abban, hogy lesz feltámadás. Persze, sejtem, hogy ezt annak a tudatában tehette meg, hogy környezetéből senki sem „köpi” be. Ugyanígy hantolták el a múzeumban az Erzsébet park honvédemlékművének meggyilkolt márványoroszlán darabjait is.

Erdővidéken, miután Bidu prefektus 1934-ben ökrökkel lehúzatta az 1901-ben az 1849-es decemberi véczeri csata emlékére állított obeliszket, akadtak olyan számomra ismeretlen baróti emberek, akik trágyázás közben hazafelé az üres szekérderékba emelték a lerombolt obeliszk darabjait és megmentették azokat. Ők is hittek szobraink, emlékműveink feltámadásában.

A 89-es fordulat után, a ’90-es években megkeresett az a mesterember, akinek S.C. propaganda titkár kiadta a parancsot: verje le Sepsiszentgyörgyön a régi megyeháza timpanonjáról Háromszék vármegye címerét. Nem tette, inkább befalazta, a vakolat jótékony takarásába helyezte.

A sepsiszentgyörgyi köztemetőben az első világháború emlékművének több száz nevét Demeter Lajos helytörténész ezekben a napokban azonosítja. Ebben az esetben az idő volt az emlékmű sírásója. Maga az obeliszk megmenekült a rombolástól, valószínű azért, mert az azonosított hősi halottak nevét nemzetiségre való tekintet nélkül felvésték az emlékműre. Ezen az emlékműn is van egy habarccsal fedett címer.

Községeink többségében, ahol a „múltat végképp eltörülni” rohamra indult komcsi szálláscsinálók romboló dühe nem kerekedett felül, az 1940 – 44 között épített országzászló talapzatokon is letakarták, és így megmentették az utókor számára az akkor, most már gyászmagyarokkal is feltöltődött romboló bandák pusztító indulataitól.

Engem azért delejeznek ezek a kihantolt, visszaállított, vagy szétverten is históriai üzenetet közvetítő, figyelmeztető emlékművek, mert egyben élő emlékei annak a szellemiségnek is, amelyet Fekete Lajosék képviselnek. E nélkül pedig nem lapulhattak volna a föld alatt jobb időkre várva ezek a kő- vagy márvány mementódarabok.

A Kárpátok Géniuszának sepsiszentgyörgyi korzózása idején a rétyi honvédemlékművet a föld alá kellett menekíteni gyilkos tekintete elől. A múzeumlátogatók egy része viszont, rossz tett helyébe rosszat várj alapon a maga módján viszonozta ezt: a múzeumi „szocialista vívmány kiállítás” ajtója előtt gipszből odaszoborva őrködött a Géniusz. A látogatók, miután bebiztosították magukat az esetleges fürkésző tekintetek elől, zsíros kézzel egyet-egyet csavartak a szobor gipsz orrán.

Utána az alkalmazottaknak smirglizve kellett kifehéríteniük az értékes iránymutató Géniusz-orrot. És az kopott, amíg el nem vásott a Géniusz maga is.

A Rétyi Honvédemlékmű ébresztése

Csavarintás a szoborrombolók orrán című jegyzetünkre Csatáné Bede Erika újságíró kollégánk rögvest reagált és elektronikus levélben négy 1941-ben készült, általa digitalizált fotót küldött, amely a rétyi honvédemlékmű avatásán készült. A fotókat Eördögh Józsefné született Földes Anna saját fényképezőgépével készítette/készíttette, így ezek a családi „levéltárban” átvészelhették a nehéz időket. A fényképekre Csatáné Bede Erika Papolcon régi fotók után kutatva két évvel ezelőtt bukkant rá az akkor 88 éves tanítónő-tiszteletes asszonynál, aki az idén 90 éves – Isten éltesse. A tiszteletes asszony egerpataki tanítónőként egyik szervezője volt a rétyi katonaszobor avatóünnepségének, és amíg állt az emlékmű, gyakran odajárt baráti körével fényképezkedni.

Az első fotón Eördöghné Földes Anna tiszteletes asszony székelyruhás lányok/asszonyok egy szakaszát vezeti a honvédemlékmű, és a Nyír akkor közepes életkorú fái előtt hatalmas tömeg fogadja a női felvonulókat. Egy másik fotón férje, Eördögh József egerpataki lelkész a tisztelgő leventekatonák előtt mond beszédet. Egy harmadik fotón Földes Anna tiszteletes asszony látható kiránduló barátaival. A negyedik fotót Csatáné Bede Erika készítette az idős tiszteletes asszonyról Papolcon.

Az archív fotók az akkori idők közhangulatát is jelzik, a fekete-fehér felvételek is sejtetik az embereknek azt a derűs és színes lelkivilágát, amelyet a Rétyi Nyír természetes dekorációja markánsan emel ki és nyomatékosít, az alsó-háromszéki székely szőttesből varrott szoknya és mellény, a hófehér blúz és kötény a nyírfák fehér törzsével és üde zöld lombozatával harmonizál.

Jegyzetírás közben egy másik, telefonos visszajelzés is érkezett: dr. Szőts Dániel frissítette fel emlékezetünket, hogy folyó év augusztusában újságcikkben, később a Bástya vendéglő törzsasztalánál is kérte az erre illetékeseket, hogy a szentivánlaborfalvi Páll Ferenc által állíttatott szobrot a Székely Nemzeti Múzeum udvarának földjéből ásassák ki, és helyezzék el a szentivánlaborfalvi temetőbe, ahol Páll Ferenc síremléke áll. Szőts Dániel nagyapja 150 évvel ezelőtt született, a brassói magyar királyi 24. honvéd gyalogezredben tíz esztendeig szolgált, Végelbocsátó levele a Székely Nemzeti Múzeumban található.

Dr. Szőts Dániel ezúton mond köszönetet Varga Mihály múzeumigazgatónak, hogy az a lefejezett, majd a későbbi időkben elhantolt szobrot kiásatta, és újfent emlékünkbe idézi Erdélyi József versét, amely a rétyi honvédszobor talapzatán állt:

„Nagy a világ, s amilyen nagy, te székely nép oly kicsiny vagy. De nagy lelked napvilága világít a nagyvilágra. Magyarország rég nem volna, ha érte vér nem folyt volna. De folyt érte, ömlött érte, elég egy új évezredre; Folyik is még, ömlik is még, míg a földön lesz ellenség, S székely földhöz, székely névhez, amíg hű székely nép lesz.”

Mindkét visszajelzést karácsonyi és újévi üdvözletként is köszönjük.