„Önök látni akarják azt az embert, akinek hazáját feldarabolták anélkül, hogy megkérdezték volna?” - fordult az újságírókhoz a külügyminiszter szobájából távozó párizsi csehszlovák nagykövet. Ez a nemzetközi sajtóban megjelent mondat egy olyan magyar írónak szúrt szemet, akinek hazáját feldarabolták, őt szülővárosától megfosztották, s akinek a véleményére – több százezer honfitársával együtt – a kutya sem volt kíváncsi.

Az egykori kassai polgárnak, a francia és az angol sajtó rendszeres olvasójának, Márai Sándornak a sorai ezek. Az említett sajtó arról is tudósította a világ közvéleményét, hogy Benes elnök valósággal belesírt a rádióba, amikor beszámolt a később Müncheni Egyezmény néven elhíresült döntés körülményeiről. Arról, hogy sem az angolok, sem pedig a franciák nem álltak ki Hitlerrel szemben Csehszlovákia mellett, s így ő kénytelen elfogadni a német ultimátumot.

Márai elismeri, hogy a csehek nemzeti létük egyik legtragikusabb fejezetét élik át ekkor. Ám az említett síró cseh nagykövetről és a könnyező Benesről eszébe jut, hogy ő már találkozott e két úrral – mégpedig a trianoni döntést követő nyolcadik évben a régi Népszövetségi Palota üvegfolyosóján.

Éppen a tárgyalóteremből távoztak sugárzóan derűs, diadalittas arccal. Márai jól megnézte magának ekkor Osusky nagykövetet és Benes Eduárdot. Azt, aki - írja - „ a béketárgyaláson egyszerűen elrajzolta a térképen Pozsonyt, Komáromot és Kassát”.

A kassai polgárősök ivadékaként Márai megemlíti, hogy boldogult gyermekkorában Kassán csupán egyetlen cseh volt – Novák úr, a szabó. Ma – írja 1938. szeptemberében – tízezer, vagy még annál is több odatelepített cseh hivatalnok zaklatja, gyötri és adóztatja barátait, rokonait, családtagjait, kényszeríti idegen hadseregbe fiaikat, és nem hajlandó helyet biztosítani nekik az állami élet hivatalos posztjain.

Aztán – mintha a legmaibb máról szólna – így fejezi be: „... a gyermekektől elveszik a magyar nyelvet, a felnőttektől elveszik a magyar könyvet, börtönbe visznek embereket, akik a rádiónál a magyar himnuszt hallgatják”.

Nota bene tegnapi, tehát 21. századi hír, hogy a Benes-dekrétumokat valló Szlovákiában a Nyelvtörvény végrehajtási utasítása ugyan e szellemben készül. Az egyik pontja szerint egy közhivatalban a magyarul beszélők kötelesek szlovákra váltani, ha megjelenik köztük egy szlovák nemzetiségű állampolgár.

Márai Sándornak nem voltak illúziói. A kárörvendés is távol állt tőle. Egykori írása, amely a Pesti Hírlap 1938. szeptember 25-i számában jelenet meg, üzenet. Üzenet – no nem Beneséknek, hanem sokkal szélesebb körnek, a „tájékozottabb külföldieknek”, hogy ne érzékenyüljenek túlságosan el e cseh könnyek láttán. Vessenek számot azzal a húsz évvel is, amely alatt egy egész magyar nemzedék élt a felvidéken, többnyire munka- és magyar életlehetőségek nélkül, és ebben a húsz évben sem Osusky, sem pedig Benes nem érzelegtek.

A nemzetközi közvélemény ne legyen szentimentális. Benes sem volt az, amikor a Népszövetségi tárgyalás során azt mondta Eckhardt Tibornak, a magyar küldöttség sajtófőnökének: „Én önöket, magyarokat, a pokolra fogom küldeni.”

Mindez szűk foglalata az említett Márai írásnak, amely teljes terjedelmében – több mint kétszáz újságcikkel egyetemben - abban a frissen megjelent Magyar sajtótörténeti antológia 1780-1956 alcímű kötetben olvasható, amely Buzinkay Géza sajtótörténész szerkesztésében jelent meg a Corvina kiadónál. A Hírharang, vezércikk, szenzációs riport című antológiához újságoldalak tízezreit kellett átlapozni-olvasni, hogy a magyar sajtó születésétől – az 1780-ban megjelent Magyar Hírmondótól – kezdve képet kaphassunk e sajtó, s benne a különböző újságíró műfajok születéséről, fejlődéséről. Mi több, a cikkek túlnyomó többsége szó szerint másodközlés: az eddig ötven, száz-kétszáz év alatt csak egyetlen egyszer publikálták. Meglepetéssel teli a könyv, s e felfedezésszámba menő meglepetések forrásai Kossuth Lajos, Falk Miksa, Rákosi Jenő, valamint Mikszáth, Ady, Márai. Ám mellettük több névtelen írás is olvasható :a korabeli bulvár, a mindig eladható bűnügyi tudósítások, stb.

A kötetet bemutatója tegnap volt a Várban, a Bakó Anna Mária vezette Litea Könyvesbolt és kávézóban. Pomogáts Béla „Magyarország intim életrajzaként” méltatta a Buzinkay Géza szerkesztette antológiát. Hangsúlyozta, hogy ez esetben nem absztrakciókkal – s tegyük hozzá, sokszor prekoncepciókkal – szembesülhet az, aki e történelmi munkát kézbe veszi, de a való világgal, ahogy azt elődeink a mindennapjaik során megélték.

E cikket írva önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy írás közben éppen ilyen mindennapi pillanat örökítünk meg. Igaz, ez már az elektronikus sajtó kora, s ki tudja, az egygesztusú Delete/Törlés korában egyáltalán marad e tartós lenyomata mindennapjainknak? Mert verba volant, scripta manent! Mert csak az un. „kulturális emlékezet” képes megőrizni a múlt néhány nagy fordulópontját szimbolikus alakzatok formájában: honfoglalás, 48 március 15-éje, 1956. októbere.

Mindennapjaink élményeit a „kommunikatív emlékezet” tárolja. Ez a mi közös emlékezetünk, amelyekben az ember a kortársaival osztozik. Ilyen például a nemzedéki emlékezet. A rómaiak ennek a kommunikatív emlékezetnek a tartamára a saeculum fogalmát használták. Értették ezen azt a határt, amikorra egy-egy nemzedék legutolsó tagja, az utolsó kortárs tanú is kihal. - írja Jan Assmann „A Kulturális emlékezet” c. könyvében. A Bibliában ez a nyolcvan évnyi határérték három-négy nemzedéknek felel meg. Míg a kulturális emlékezet alakzataiban van valami szent, a kommunikatív emlékezet inkább profán. Azaz nem beavatott, világi, hétköznapi, tehát csak jól mondta Pomogáts Béla, hogy intim.

A magyar történelem elmúlt kétszázharminc évéből több mint 175 év mindennapi intimitásaihoz invitál az e könyv – egyáltalán nem Intim Pistaként.