Elie Wieselnek hívják a 81 éves magyar származású Nobel-békedíjas írót, aki a héten néhány napot Magyarországon töltött. Nemigen akart idejönni, de Köves Slomó vezető rabbi meghívására itt van és hirdet. Igét természetesen. De nem a szeretetét.

Elie Wiesel a Hírszerző interjújában és a Parlamentben is zsidózott. A célszemélyek ugyan nem echte zsidók mind, éppen csak ugyanaz az anyanyelvük. A magyar. És Wiesel genetikailag gyanúsítja őket. Mégpedig azzal, hogy óvatos megfogalmazása szerint, „úgy tűnik, mintha a gyűlölet genetikailag öröklődne.” Budapesten jártában keltében ugyanis ugyanazt a hangot vélte felfedezni, mint ami a harmincas években dívott.

Tudvalevő, hogy Wieselt egyszer elrabolta egy elmeháborodott fiatal ökör, aki arra akarta kényszeríteni, hogy vallja be nem is volt holokauszt. Az vélelmezhető, hogy elrablója nem bánt vele kesztyűs kézzel, sőt még az is lehet, hogy lezsidózta. De, hogy Magyarországon, protokolláris rendezvényen is szemére vetették volna az identitását, vagy bármi egyebet, az nehezen elképzelhető.

Mert hát hova is ment? Egyházi vezetőkhöz, holokauszt túlélők csoportjához, aztán Bajnaihoz, Sólyomhoz, a Hetek Közéleti Klubjába, a Parlamentbe a Magyar-zsidó együttélés - együtt a közös jövőért című konferenciára, és egyéb hasonló helyekre. Nagyon remélem, hogy egy következő interjúban kiderül, hol és ki gyűlölködött a harmincas évek stílusában.

Wiesel szeret arról beszélni, hogy nem hisz a kollektív bűnösségben, ezért kissé meglepő, hogy közvetve a magyar népet tette felelőssé a népirtásért. „A parancs innen érkezett, a zsidótörvények a nép nevében születtek”  - mutatott körbe a magyar Parlament felsőházi termében. Ezek után hiába mondja, hogy a mai Magyarországgal szemben nem érez haragot, és nem tartja felelősnek a tegnapért.

Azt is mondta, hogy a közöny miatt szenvedünk. Nem csak attól. Néhányan a még mindig vérző sebeiktől. Pedig minden seb begyógyul egyszer, csak akkor terjed és gennyesedik tovább, ha naponta kapirgálják. Ideje lenne bekötözni már.

De Wiesel nem a gyógyulás útját választotta: „Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt.”

Jó lenne, ha valaki megmondaná neki, hogy a gyűlölete nem múlt el. Egységesen büntet és nem hajlandó kegyelmet osztani senkinek, genetikára hivatkozva, tulajdonképpen zsidózva magyarozik. Ahogy nagyapáink, úgy a közben felnőtt generációk is nagy többségükben tökéletesen ártatlanok. Mégis, egy magával meghasonlott ember mond ítéletet felettünk, aki zsidóságát elfogadva, magyarságát megtagadva, kínlódva próbálja eltávolítani magától a bizonyosságot, hogy ő magyar zsidó. Tetszik nem tetszik közénk tartozik. Azok közé, akik nem kímélték. Majdnem normális, hogy egy gyermekkori szörnyű traumát túlélő ember nyilvánosan gyűlölködik, tegye. De legalább lássa be. És ha nem, nekünk ne kelljen tisztelnünk ezért.