Normális emberek legszentebb ünnepeiken otthon, az övéik között maradnak vagy éppenséggel a világvégéről is hazamennek, hogy az ünnepi élmény, a születés, a keresztelők, a lakodalmak, az évfordulók, vagy akár az elhalálozás szertartásának lelki nyugalmát, bensőségességét és emelkedettségét megteremtsék.

December elsején, a román nemzeti ünnepre menő éjszakán Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád András az egyik villanyrendőrnél fővárosi rendszámú, nemzeti zászlókkal teletűzdelt autóbuszt látott, utánuk eredt és kiderült, hogy a kigyúrt testű, kopaszra borotvált fejű fiatalok az egyik román iskola kollégiuma felé tartanak, ahol, amint kitudódott az iskola igazgatónőjének tudta nélkül egy, a városra rég rátelepedett volt aktivista a jövevények szálláscsinálója. Természetesen a román iskola igazgatónője is román, a szállásszervező, történészi oklevelekkel felszerelt vendéglátó is az.

Az előzőleg félrevezetett igazgatónő nem engedélyezte a részeg hazafiak elszállásolását, ebből rossz szagú botrány is keletkezett, a jármű vezetője is elpanaszolta, hogy teleokádták a kocsit, hangos hányadék is bűzlött, mert a randalírozók azt ordibálták, hogy Székelyföld román föld, hogy a magyarok Mongóliából jöttek...

Annak viszont csak örülhetünk, hogy Székelyföld fogalma az ő nyelvüket is megüli, mert eddig azt kiabálták, hogy ilyen nincs is.

Megkapta a román igazgatónő is a magáét, akit Magyar Bérenc-ranggal ruháztak fel, a történészdoktor is visszavonult, azt állítván, hogy a jövevények számára ismeretlenek. Végül is a bőrfejűek ideiglenesen távoztak, reggel a városvégi benzinkútnál gyülekeztek, ahonnan aztán újra a város bevételére indultak.

Ez volt a román nemzeti ünnep prelúdiuma Sepsiszentgyörgyön.

Az ünnepségen magam nem lévén jelen a továbbiakban újságíró kollégám, Farkas Réka Háromszékben közölt beszámolójából, a nagy nemzeti ünnep helyszíni tudósítójától idézek:

„Hátborzongató volt Sepsiszentgyörgy központjában a vadul kiabáló, piros-sárga-kék lobogókkal felszerelt ifjakat nézni. Székelyföld Román föld — ordították végig a központon, román egységet követeltek, és nyilvánvalóan egyetlen céljuk volt:  megfélemlíteni az itt élő magyarságot, bizonyítani, hogy ők vannak többen, ők vannak otthon. Hátborzongató volt, mint minden erőszakos megnyilvánulás, de félelmet nem keltettek, undort, utálatot igen, akadtak, akik mérgelődtek, mások lesajnálták a felvonulókat. Nem volt sokkal felemelőbb a „székely becsület megvédésére” érkezett Hatvannégy vármegyés ifjak látványa, viselkedése sem, komoly rendőri, csendőri jelenlétre volt szükség, hogy megóvja egymástól a nemzeti becsület magyar és román védelmezőit.

Nem volt jó érzés tegnap Sepsiszentgyörgy központjában téblábolni. Magyarként úgy érezhetted, kitúrnak, kiutálnak városodból, rátelepednek idegen jelszavakkal, eszmékkel. Nem lehetett felemelő érzés a tegnap délelőtt a románok számára sem. Megszokott, nemzeti érzelmektől máskor is túlfűtött ünnepségüket most egy harsány idegen sereg sajátította ki, az Új Jobboldal jelszavai, nótái túlharsogták őket, és szinte kiszorultak a térről. Az ünnepelni összesereglett helybeli, környékbeli románok közül sokan nem értették, kik ezek a zajos bevonulók, mit akarnak, ki hívta ide őket. „Biztos, valami kampány van” — mondta egy idős néni társának. Az Új Jobboldal harcias ifjai nem várták végig az ünnepséget, kezdeti heves tombolásuk után még egy darabig  ácsorogtak, aztán elhelyezték koszorújukat, felültek az autóbuszokra, és távoztak. Közben a magyar fiatalok kicsit arrébb, a parkban ácsorogtak, elénekelték a székely himnuszt, majd elunták a várakozást, és ők is elvonultak.

Nem történt semmi különös december elsején Sepsiszentgyörgyön. Nem tört ki botrány, verekedés, nem folyt vér. Ünnepeltek a szélsőségesek, bepillantást nyújtottak abba, milyen, ha a toleranciát nem ismerő, letűntnek hitt ordas eszmék végigtrappolnak életünkön, városunkon.”

Az már csak díszítmény az ünnepi tortán, hogy az ünnepség szónoka az 1918-as román egyesülés eseményeit ecsetelte, azt is kijelentette, hogy a gyulafehérvári gyűlésen a nemzetiségek számára ígért jogokat Románia fényesen teljesítette, és ezzel az egyik legmagasabb mércét állította fel Európában, és ezt a modellt példaértékűnek nevezte.

És eközben sem nyílt meg a föld alatta.

Az ekképpen összerikácsolt ünnepség egyébként színvilágát, jelszavait, szimbólumait tekintve is összhangban volt az elhangzottakkal – látom a fényképeken és hallom a jelenlévőktől -, rikító és ordító volt, fő jelszavuk - mi románok vagyunk! – anélkül is látható lett volna, ha nem ordibálják és nem lobogtatják.

A helybéli és a vidékről érkezett román fiatalok csendőrségi kísérettel békésen vonultak el, aki még a helyszínen maradt, hogy a folklórműsort megnézze, három bódé paszulyfőzelékből kanalazhatott.

Az ünnepségen magyar tisztségviselők nem vettek részt, így a december elseji koccintás is elmaradt, mert a budapesti Kempinszki szálló is messze van Sepsiszentgyörgytől.

A magyarság számára rossz szájízű demonstráció, - és ezt szomorúan állapítjuk meg - annyi hasznos hozadékkal jár, hogy észrevegyük, nem az egymással bakalódó, hídlást szaggató küzdelmekkel kell a drága időnket vesztegetnünk, miközben valakik ránk okádnak.

A Dreapta Noua – Új Jobboldal – és társaik székelyföldi látogatása, úgy tűnik sorozattá áll össze. Nemrég a Hargita megyei cigányok „megsegítésére” – a csíki székelyek elleni uszításra - érkeztek, az ottani magyar cigányok csodálkozására román romák román vidékekről.

Jöttek ők is, pedig románul is ismeretes az a népi mondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, s a szabad mozgást ugyan senki sem tilthatja meg sem az ország területén, sem az egyesült Európában, de - különösen az ilyen nagy horderejű ünnepségek idején - emberibb és európaibb lenne, ha mindenki az apja-anyja vagy felmenői fejfája mellé állna.