Akiknek minden jár

Elegem lett a száműzöttségből, fölszámoltam a londoni bázist. Egészen pontosan föllázadt a lelkem az üzlet(emberek) valós arcától és a léleknyomorító polctöltögetéstől, amibe a harmadik év végére sikerült leevickélni magam. Ez utóbbi esetben nincs is miről beszélni.

De az első eset! Az előző fejezetben már taglaltam a „kedves” angol urak lenéző, kioktató hozzáállását. Udvariasan mosolyogva használták ki a mély lelkesedést és szenvedélyt, amit Magyarország és a magyar borászok iránt tanúsítottam, úgy vélték, hogy majd én nyomom le a keserű pirulát, azaz alkudom le az árat a negatív tartományba és szállítom számukra a kiváló ám „ingyenes” bort. Közben üzletrészt ajánlgattak, amivel én nem igazán tudtam mit kezdeni, lévén nem üzleti megfontolások vezettek a hosszú hónapok alatt. Végül letagadták a saját ajánlatukat, de közben úgy csináltak, mintha ők lennének az esélyt adók, és ha még azt is hozzáteszem, hogy "az első éjszaka jogára" is igényt szeretett volna tartani egyikőjük, akkor megérti a napló kitartó olvasója, hogy miért mondtam azt, hogy ebből elég.

Korábbi invitálásomhoz híven, adott szavamat megtartva természetesen körbe kalauzoltam egyiküket, az igazgató-borvásárló urat a Borfesztiválon, annál is inkább, mert a borászok már várták beígért érkezésünket. Hát jöttünk. A fesztiválon sikerült az angolt ÚJRA meggyőznöm, hogy a magyar bor különleges és több mint figyelemre méltó: folyamatosan a fascinating (lenyűgöző) szót hajtogatta. Sőt, még Budapest nézést is tartottam neki. Pedig már a hátam közepére sem kívántam a társaságát.

S a közös sétálgatás alatt kiderült egy s más: rólam az, hogy ők nem értették meg, hogy nem üzleti szempontoktól vezérelve csinálom ezt a borpromóciós munkát, hanem tiszteletből és elkötelezettségből.

Róluk pedig, hogy ők eatoni, ampleforthi, westminsteri, harrowi fiúk, és természetesnek veszik, hogy nekik minden jár, úgy ahogy azt ők akarják. Az angol közép és felső osztályok bentlakásos elitképző intézeteiben nevelődtek - különböző kortársi megaláztatásoknak kitéve - arra, hogy az iskolát elhagyván az ország elitjéhez fognak tartozni, s vezető üzletemberekként, politikusokként, jogászokként lépnek a világ porondjára. A velem Budapest utcáin kószáló angol beavatott abba, hogy apjának borzalmas csalódást okozott volna, ha nem businessman válik belőle, és érintőlegesen abba, hogy bizony neki is kijutott az előkelő bentlakásos iskolában az inzultusokból. S közben nyafogott még pofátlan újságírókról, akik passzát szelet akarnak fújni, és ezt ők, az előkelő fiúk mennyire utálják, meg barátokról, akik a szüleik jóérzése miatt élnek hazugságban. Hogy ez miért kívánkozott ki belőle Budapest utcáin, nem tudom, de legalább kaptam némi fogódzót ahhoz, hogy kiket igyekeztem én Magyarország különlegességéről győzködni.

Visszakanyarodván azonban a borokhoz, az angol igen elájult és folyamatosan fascinating-ezett különösen a Somlóiakat és Tokajiakat kóstolván.

Végül nagy megkönnyebbülésemre visszarepült a szigetre én viszont úgy döntöttem, hogy véget vetek száműzetésemnek és itthon maradok. Nyilvánvalóvá vált, hogy a honleánykodás kevés, a szigetországbeli magyar borpromóciót és boreladást egymagam nem tudom megoldani komoly hazai támogatás nélkül, de tapasztalataimat hasznosítani kell.

Az ügy persze nem ér itt véget, miután az angol visszament hamarosan jött az e-mailje azzal a kéréssel, hogy …

Folytatása következik…