A szlovák-magyar „ügy”-ek erdejében éljük napjainkat. Sokan sokfélét írnak arról, hogy milyen eszközökkel lehetne tenni a szlovák-magyar megbékélés érdekében, de valamiért mégsem látjuk az alagút végét? Ennek valószínűleg több oka is lehet, és egy ezek közül minden bizonnyal a szlovák történelemkönyvek tartalmában keresendő. Mihályi Molnár László egy történelmi magazinban nemrég publikált írása éppen a feljebb említett kérdésekre keresi a választ. (A Nagy Magyarország magazin legfrissebb száma egyébként Szlovákia és a szlovákok történetének szenteli hasábjait. A magazin címe sokakban feltehetően rögtön ellenérzés kelt, de a publikálók névsorát végignézve az elismert történész nevei nyugalomra inthetnek minden, szélsőségektől ódzkodó kedves olvasót.)

Nyissuk ki a szlovák történelemkönyvet az ó- és középkornál!

A Római Birodalomról, a keltákról, gótokról, longobárdokról olvashatunk bennünk, azonban annál szűkszavúbbak a hunokat és kvádokat illetően, majd megint bővebben foglalkoznak a szláv-avarokkal, akiket a történetírás folyamán elszlávosítanak. Kiemelt szerepet azonban csak az a Nagymorva Birodalom, illetve a másik igen híres (sic!) Nyitrai Fejedelemség kap, amely tekintetében tényként kezelik a valószínű, feltehető, talán és esetleg adatokat is.

A kereszténység, Szent István király idején történt felvételéről a magyarokhoz hasonlóan vélekednek a szlovák tankönyvek is, de visszatekintve a szlovák nép teljes beolvasztásáról, és elnyomásáról beszélnek, legitimálva ezzel a re-szlovakizáció fontosságát. (Itt azonban logikai bukfenc van… mert akkor a kereszténységtől mint a magyarság által rájuk kényszerített tehertől is meg kéne válniuk, amihez az alkotmány és a kettős kereszt köti őket.)

A történelmi csúsztatások, és színezések feltehető célja, hogy táptalajt biztosítsanak a szlovák nemzeti identitás (negatív identitás) kialakításához, amely a román történetíráshoz hasonlóan, bizonytani szeretné az ősszlovákok létezését, és az azóta tartó jogfolytonosságot, illetve a szlovákok magyar nép általi több évszázados elnyomását.

Hol vannak kettős mércék?

A Nagymorva korszak, illetve az avarok szerepének megítélésén túl, komoly ellentmondás fedezhető fel az újkori történetírásban. A reformkor, majd az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc ideje ezek közé tartozik. Ezt követően folyamatosan fellelhetők a kettős mérce esetei. A Jozef Miloslav Hurban által a bécsi udvartól kapott pénzen felállított „szlovák önkéntesek” a szlovák nemzet függetlenségéért vívott küzdelemben hősként szerepelnek, de arról nem tesznek említést, hogy legalább 15-20 ezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán. Ide sorolható még a magyarosító kiegyezés, amely idején mégis megalakulhatott a szlovák kulturális élet motorja, a Matica Slovenská (Szlovák anyácska). Kettős mérce vonatkozik az iskolabezárásokra is: „Legnagyobb zsarnokságnak tüntetik fel, hogy a magyar kultuszminiszter betiltott három szlovák gimnáziumot az ott folyó pánszláv propaganda miatt, arról viszont nem tanítanak a könyvekben, hogy 1920 után körülbelül 500 magyar iskolát zártak be.”

Hasonló az esete Dél-Szlovákia 1938-as horthysta fasiszta megszállásának is, midőn a Tiso vezette szlovák hadserege 1939-ben Hitler oldalán történt bevonulása Lengyelországba (a lengyel iskolák azonnali megszüntetésével, és a zsidó lakosságának többségének deportálásával) nem kap elég figyelmet a sorok között. Azonban Edvard Beneš 1945 utáni dekrétumait – mind a mai napig – a legnagyobb természetességgel kezelik.

Mihályi Molnár László írásának rövid összefoglalója magyarázatul szolgál annak, miért is van akkora jelentősége a békés szlovák-magyar együttélés jövőbeni megvalósításában annak a történész bizottságnak, amely két ország közös történelemkönyvén dolgozik. Ugyanakkor az is jól látható, hogy mennyire teljesíthetetlennek tűnik ez a munka ebből a nézőpontból, hiszen egymásnak ellentmondó álláspontokat kell közös nevezőre hozni. A lecke tehát fel van adva!

Annyi azonban biztos, egyik fél sem várhatja a változásokat csak a nagypolitikától, hanem az átlagember, és átlagdiák szintjén tanárokként, szülőkként kellene tennie magyarnak, szlováknak azért, hogy békés együttélés, és egymás iránti érzelmek más formát ölthessenek a jövőben. A kérdés csak az, hogy milyen áron lehet majd elérni a közös nevezőt, és hogy egyáltalán lesz-e kellő (politikai) akarat erre?