Nos, ez a kötet nagyon ki van találva. Adva van egy ifjú titán (FWE), aki egyetemi diplomadolgozatában éppen Szőcs Géza (SZG) költészetével foglalkozik, s ha már, akkor „módjában áll” nem csak a verseivel és ezek fogadtatásával, de seregnyi más dokumentummal is találkozni.

Milyenekkel is?

A legkülönfélébbekkel. Például „tizenkét képkocka” a nyolcvanas évek elejéről, nem is akármilyenek: például a nevezetes Ellenpontokról, Szőcs Gézáék romániai szamizdatjáról; a földalatti kiadvány 1982-ben látott napvilágot – dehogy látott –, még abban az évben  lefülelték a szerzőket, ennek jóvoltából ízes korabeli beszélgetést olvashatunk egy szekus tiszt és Szőcs Géza előadásában…      

A költőt – a 26 éves korára már nem kevesebb, mint három kötettel büszkélkedhetőt – letartóztatják. Távoli („messzire szakadt”) és közeli (honi) magyarok – és nem csak magyarok, sőt: nagyhatalmi nevezetességek követelik Ceausescutól Szőcs és társai szabadon bocsátását. Ennek is nyomát, izgalmas emlékeit találjuk a terjedelmileg is tekintélyes kötetben… Azt is gondolhatnánk, hogy egy politikai kalandkönyvet kaptunk kezünkbe, ám ez így mégsem teljesen igaz. Akár unalmasak is lehetnének az olyasfajta írásos emlékek, mint például a kisebbségi világszervezet létrehozására tett javaslat (1985-ben, még mindig – és még egy jó darabig – Ceausescu Romániájából!), amely arra kéri az ENSZ-t, hogy „saját égisze alatt vesse meg egy olyan intézményrendszer alapjait, melynek célja: a világ valamennyi nemzeti kisebbsége érdekeinek elvi képviselete”. Csakhogy ezeket a írásműveket – még ha egyikhez-másikhoz többen adták is nevüket – egy nem akármilyen koponya alkotta meg…

Jó ideje mondom, hirdetem, hogy akkor lesz itt más világ, ha az írók, költők visszanyerik fontos társadalmi szerepüket. Mire is gondolok? No, még véletlenül sem arra, hogy közülük azok jussanak szócsőhöz, akiket az ilyen-olyan párt – pártos holdudvar – amúgy is beszippantott (Konrád, Nádas); ha nem mindjárt maga szippantott fel egy egész pártot (Csurka); ezért aztán már eddig is többet beszélhettek (befolyásolhattak) a kelleténél. Hanem azoknak jusson több szólási, megnyilvánulási lehetőség, azok kerüljenek végre a közfigyelem fókuszába, akiktől e pártos gondolkodás éppen hogy nagyon távol esik, s akik „rendszerváltáskor” épp  emiatt kerültek ki a közélet szellemi forgatagából. Az ugyanis napnál világosabbá vált, hogy a pártos politika hatalomsóvárgó közege nem igényli az érzékeny, kifinomult, körültekintő, őszinte, eredeti (stb.) látásmódot, éppen ellenkezőleg: udvari költőitől, íróitól is elvárja a „frakciófegyelmet”, azaz a  gombnyomogatásos egyengondolkodást. Megkaptuk. Ki a kutyát érdekel még történetesen Konrád vagy Nádas munkássága – a született sznobokon és a beetetett elv-társakon kívül? Senkit.

Esetleg Szőcs Gézát.

Ebben a különleges koponyában dolgozik ugyan egyfajta tekintélytisztelet, amely leginkább a szellemi, politikai elit kiválasztottjainak szól, ám ez a legtöbb rossz, ami elmondható róla. Tekinthetjük ezt akár túlélési ösztönnek is: nem küzdhetünk minden és mindenki ellen, mert akkor a végén, akármilyen zseniálisak vagyunk, labdába sem rúghatunk – s akkor mire a nagy talentum? Mire kaptuk a fennvalótól, ha megszólalni sem tudnánk, ha így-úgy ragyogó alkotásunknak még a híre sem juthatna el senki füléhez? Ezért van aztán, hogy miközben elbűvölve figyeljük – no, erről fogok mindjárt kimerítően értekezni – Szőcs Géza csodálatos eszmefuttatásait és elmetolongásait, és csak azt sajnáljuk, hogy nem ő irányítja az egész világot (de legalább a Duna mentét vagy Magyarországot), olykor azért leesik egy-két igencsak kijózanító pofon. Hogy csak egyetlen egyről meséljek, ha már személyes érintettségem folytán – magyarán: vak véletlenül – tudomásom van róla. SZG beszélgetőtársa (FWE) az egyik dokumentummal kapcsolatban felveti Göncz Árpád nevét. SZG – egyebek mellett – megemlíti, hogy „Később, amikor azt hallottuk, hogy a magyar köztársaság elnökét október 23-án garázda elemek kifütyülték, Kolumbán Gáborral írtunk egy tiltakozó táviratot.” Jó, ez rendben van (volt) 2002. október huszonvalahányadikán. De nincs rendben 2009-ben. Egy nem gombnyomásos költőtől elvárható legalább az a finom különbségtétel, hogy az „azt hallottuk” helyett azt mondja, hogy „úgy hallottuk”. De talán még az is, hogy zárójelben hozzáfűzi: „Amúgy olvastam egy könyvecskét arról, hogy mégsem garázda elemek tették, hanem Göncz egykori bajtársai, az ötvenhatosok.” S akkor a kettőnk titka maradhatott volna, hogy ez a könyvecske annak idején, bizony, kiváltotta SZG négyszemközti elismerését…

Ám mindez szinte teljesen érdektelen ahhoz a szellemi – és nem kevésbé erkölcsi – mutatványhoz képest, amellyel Szőcs (és FWE) ebben a könyvben megörvendeztet bennünket. Úgy vezet át bennünket három évtizednyi, történelminek mondható időn, hogy egyszerre tanít (okosít, megvilágosít) és szórakoztat (nevettet, lebilincsel). Kitűnő szerkesztési alapötlet, hogy nyolc kiemelt (ezért-azért fontos) dokumentum mint főpillér köré gyűjtetett a seregnyi többi, s közéjük tűzdeltettek a rövid, de velős beszélgetések. Az ember jobbára  kíváncsi a múltjára, különösen arra, amelyikre nem igaz a meghökkentően lényeglátó szólás: „ezentúl minden másképp – volt”; éppen ezért örül a korabeli dokumentumoknak, szövegeknek, a belőlük áradó hitelességnek. Ám a gyarló ember egy idő után legalább ilyen határozottan elunja a múltba révedést, vissza akar térni a mába, kényszerű itt-léte időszerű dimenziójába. S éppen ezt szolgálják a régi időkhöz (emlékekhez, dokumentumokhoz) fűzött mostani, pergő, gyakran élcelődő beszélgetések.

Ezek sem tudnák azonban feledtetni az emlékek, dokumentumok unalmát, ha azok valóban unalmasak volnának. Ám itt lép be a történetbe az említett koponya különleges, mondhatni, páratlan képessége: a szamizdatos emberi jogi harcos, a romániai magasságos szenátor, a hivatásos kisebbségi politikus, sőt pártpolitikus mindig úgy nyúl időszerű témájához, hogy egy valami soha ki nem vész belőle: a költő. Akár ennek lehetne jelképe és bizonyítéka, hogy egy viharos RMDSZ-ülés alatt Szőcs történetesen verset fabrikált. Ennél azonban százszor fontosabb és jelentőségteljesebb, hogy Szőcs egy ilyen vagy olyan „hivatalos” dokumentum (beadvány, felhívás, alkotmánytervezet stb.) megírásához is éppen úgy fog hozzá, mint egy költeményéhez: csakis a belső igazságai, törvényszerűségei, felismerései izgatják és mozgatják! Persze hogy nem rímes vagy időmértékes versek kerülnek ki ilyenkor a keze alól, ám csakugyan – még ha prózaiak is – költemények, akármilyen hihetetlennek tűnik is ez.

*

A jó versek sem a (földszintes) valóságról szólnak, hanem a föld felszíne felett lebegnek és lebegtetnek. Mégis: százszor inkább kívánatos valóságként éljük meg őket, mint a nyilvánvalóságoktól és valóságos közhelyektől hemzsegő gyenge verseket. Mert a politikában is az ilyen szolgalelkű, lelketlen, fantáziátlan utázmányokból, közhelyekből lesznek az olyan elszúrt „rendszerváltozások”, mint amilyennek elsősorban a határon innenit, de talán nem kevésbé  a (keleti) határon túlit is, bízvást tekinthetjük. S mert a szóban forgó koponya mer önmagához és témájához őszinte lenni, mer eredeti lenni, nem kevésbé: lelkes idealista, ezért aztán, csodák csodájára, gondos és aprólékos helyzetelemzései, okfejtései és ajánlásai határozottan üdítőszámba mennek.

Gondoljuk csak el, voltaképp mekkora álmodozónak kell lenni ahhoz, hogy a sült nacionalista Nagy-Romániában, 1984-ben valaki azt kérje – „hullakomolyan” – a Román Kommunista Párt Központi Bizottságától, hogy a román alkotmány ne csak személyi, hanem kollektív nemzetiségi jogokat is foglaljon magába. Meg hogy a Romániában élő magyarságot (és németséget) önálló etnikai-történelmi csoportként ismerjék el. Vagy egy évvel később (tehát 1985-ben) egy újabb beadványában arra figyelmeztessen, hogy „a nemzetiségi kultúra fejlesztésével, valamint örökségének megbecsülésével – mint a RKP nemzetiségi politikájának meghatározó vonásával – nem áll összhangban számos olyan intézkedés, melyek közül néhányat felsorolunk…” Nem állom meg, hogy legalább egyetlen egyet most magam is ne idézzek, érzékeltetendő ama letűnt világot, amely a Szőcs-dokumentum jóvoltából oly érzékletesen tárul elénk: „A román televízió, mely 1984 folyamán jelentősen korlátozta nemzetiségi műsorainak adásidejét (a magyar nyelvű műsort például heti egy órára), 1985-től kezdődően megszüntette magyar és német nyelvű adásait.”  

Rendszerváltás ide vagy oda, 1991-ben sem vall az iméntinél kisebb jóhiszeműségre a magyar nemzetiségre (és általában a kisebbségekre) vonatkozóan előrukkolni egy teljes – aprólékos műgonddal kidolgozott – alkotmány-kiegészítő csomaggal. Még akkor is ezt kell gondolnunk, ha Szőcs Géza erdélyi költő idővel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkári posztjának magasságába emelkedett. Egyáltalán nem bátorkodom állítani, hogy a rengeteg fejezet, szakasz, indoklás, részdokumentum olvasása ugyanazt az esztétikai élményt tudná nyújtani, mint általában Szőcs irodalmi alkotásai, abban viszont egyetértek FWE-vel, hogy „a legkoncentráltabb összefogása annak, amit az erdélyi magyaroknak tudniuk kell saját helyzetükről, közjogi lehetőségeikről, kívánatos, elérthető vagy nem elérhető státuszukról”.

Csak néhány cím mutatóba: A. Az alkotmányt kiegészítő javaslatok. I. Az identitáshoz való jog. II. A kisebbségi közösségek autonómiája. III. A kisebbségi közösségek joga az információkhoz. IV. A Nemzetiségi Minisztérium. B. Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről…

És így tovább. Hosszú oldalakon keresztül. Ha kell, bőven merítve a világ legkülönfélébb nyelvű forrásaiból, jogi előzményeiből, chartákból, nemzetközi szerződésekből, ami csak fellelhető, hiteles és odavág. Teljes elképedéssel olvassuk a helyenként kicsit lazábban, másutt szigorúbban véve, de mindig szakszerűen megfogalmazott szövegeket, s komolyan úgy gondoljuk, hogy bárcsak valakik valaha szintén komolyan vették volna. Legalább annyira, mint a költő. Mint ez a költő. Találni rémisztő ellenpéldát is, amikor a szintén erdélyi költő az eloldalgott rendszerváltozós években nem „ideákat kergetett”, hanem nagyon is gyakorlatias politizálással építgette a maga – és talpnyalói – hatalmát, szedegette sült pragmatizmusa bőséges hasznait. S ugyan, hová jutottunk?! (Itt is, ott is?)

*

„Mi lett ennek a tervezetnek a sorsa?”, kérdi FWE. Figyeljük csak a kibontakozó párbeszédet!

SZG   Az RMDSZ parlamenti frakciója két-háromszavazatos többséggel leszavazta azt a javaslatot, hogy bocsássuk a parlament elé a szöveget. A hangadók azzal indokolták ezt, hogy a román honatyák amúgy sem fogadnák el a szöveget.

FWE    Ami alighanem igaz is.

SZG    Ami biztosan igaz. De bennünket – ezt feleltem Tokay Györgynek – a választóink nem azért küldtek ide, hogy azt tegyük, vagy ne tegyük, amit más választók által megválasztott emberek jónak látnak, vagy nem látnak jónak. (…)

*

Tokay György? Ki az a Tokay György? Díszpinty, sajnos, amelyből a madárkereskedések a „rendszerváltás” kezdete óta itt is, ott is olyan bőségesen el vannak látva. A szocializmusban (kommunizmusban) még úgy butította a népet s úgy nyalta feljebbvalók hátsóját, azóta meg emígy, a lényeg mit sem változott. Szőcs Gézát ritkán ragadja el az indulat, a nyaka kitörésén oly szorgalmasan fáradozó Tokay esetében azonban kivételt tesz: nem restell előkapni néhányat az újságok megőrizte régi lihegésekből. Miért ne idézzünk ide egyet – Szőcs gunyoros-humoros eladásában – a magunk rémületes szórakozására.

Látogatóban vagyunk az Electrometal kommunistáinak év végi beszámoló közgyűlésén. A szónok a termelési folyamatot elemzi, az export tervet, a termékjegyzék bővítését, a piackutatást, az újításokat, a nyersanyag-ellátást. És az újságíró? „… egyre türelmetlenebbül vártuk, mikor tér már rá a pártbizottság az üzemben folyó pártmunka politikai-ideológiai kérdéseire”. Ugyanis „kétségtelenül fontosak a szervezési kérdések is, de nem indokolt, ezeknek több figyelmet szenteltek, mint a párttagok politikai oktatásáról szóló megállapításoknak”.

Hihetnők, hogy az újságíró egyszeri delíriumáról van szó, ha – mint említettem – nem térne vissza ugyanez a zseniális gazdaságirányítási koncepció a Tokay-írások egész sorában. Képzelem, mekkora örömmel fogadták a „technicista hangvételt” ostorozó firkászt az üzemekben, amelyekben persze a szakemberek megpróbálták biztosítani a termelést a pártközpontból érkező nagyokosok és utasításaik dacára is.

Eddig Szőcs Géza.

S vajh, hová sodorták az oly „zseniális” – azaz kommunista – koncepciókkal megáldott Tokay Györgyöt  a „rendszerváltozás” tarajas hullámai? Hová máshová, mint éppen az RMDSZ frakcióvezetői székébe!

S mily különös, hogy messzi világból, épeszűnek gondolt tájékokról, mintademokráciákból  (pl. Svédországból) érkeztek a háborgások, miért kell Szőcsnek efféle régi, poros újságokat (újságcikkeket) előkotornia, s a belviszály tüzét szítania. Válaszlevelében a költő csupa nagybetűvel írja a következőt, ezért magam is hasonlóképp idézem:

„… AZT, HOGY AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG SORSÁNAK IRÁNYÍTÁSA OLYANOK KEZÉBE KERÜLJÖN, AKIK ÉVTIZEDEKEN KERESZTÜL IDEGEN, SŐT, ELLENSÉGES ERŐKET SZOLGÁLTAK ÉS SZOLGÁLNAK KI NYILVÁNOSAN, EZT TRAGÉDIÁNAK TARTOM.”

S mert hozzáfűzi, ezért én is hozzáfűzöm:

„Természetes és érthető dolog az, hogy – ha érdeke úgy kívánja – a farkas szeretne elvegyülni a nyájban, és a múltjával kapcsolatos kérdéseket egységbontásnak szeretné minősíteni. Ami érthetetlen, az a bárányok szervilis, bumfordi, öngyilkos, bámész önfeladása, amellyel azt bégetik: Farkas, vezess bennünket!”

S mert megkérdezi, kérdezzük meg most mi is vele együtt:

„Mikor, hol vált be hosszú távon az elhallgatás, a sumákolás, a cinkosság, a »nicht vor dem Kind«? Meddig tekintenek még kiskorúnak minket? Nem jól mondom. Meddig tekintjük még kiskorúnak magunkat?”

*

Az eddigiekből talán már kitűnt: akik itt vagy ott nem álmodoztak, mert vagy túl szegényes volt hozzá a képzeletviláguk, vagy túl korlátozott a szabadságvágyuk, s ennek arányában túl fejlett az „itt és most” haszonlesésük, azok mind rontásba vitték a jobb sorsra érdemes embertársaikat, rendszerváltozástól, mindenestől. Magyarán: álmodozni – nagyokat álmodni, nagyokat akarni, nagyon nagy dolgokra vágyni – nem azért kell, mert földi időnket csak ki kell tölteni valahogy; hanem azért, hogy legalább felfelé araszoljunk, s ne lefelé zuhanjunk. Nem azért kell üdvözölnünk Szőcs Géza ugyancsak nagy műgonddal kimunkált, részletes tervét a Duna Virtuális Köztársasága megalakításáról, mert csak pár kurta év, s magunkat is minden bizonnyal a köztársaság virtuális állampolgárainak soraiban találjuk; hanem azért, mert ha nem e költői magasságokból és mélységekből foglalkozunk közös jövőnk tervezésével és építésével, akkor – az élet már csak ilyen – sokkal nagyobbakat esünk pofára. „Pragmatikus”, „szakértő”, békét papoló, hátulról beakasztó politikusok veszik kezünkbe sorsunkat, s ebből, ugyebár javában tapasztalhatjuk, semmi jó nem sülhet ki.

A pragmatikus számára minden a statisztika, minden az erő, minden a pénz, minden a jól kiszámított hatás, és semmi a lélek, a magasabbra, távolabbra mutató – rendszereken átívelő – meggyőződés. Mint például az a meggyőződés, hogy emberi életet nem szabad kioltani. (A vaskos kötetből nem derül ki, ezért csak remélni merem: vonatkozik ez a magzatra is. Ha már vonatkozik a szinte párját ritkítóan elvetemült Ceausescu-házaspárra.) „Übüéket én arra ítéltem volna – közli  Szőcs Géza –, hogy életfogytiglan gondozzák a zöld határon megölt román állampolgárok sírjait és tudományosan táplálkozzanak”. Az ítélet első fele egyik-másik mai, „gyakorlatias” politikusnak talán eszébe tudhatott volna jutni; a másik feléhez azonban, lássuk be, már egy igazi költő kell; egy olyan, aki ha hébe-hóba a hatalom közelébe jut, akkor is képes költő maradni.

Szabad maradni.

Kedvére az eszét és tollát forgatni.

Mert akármekkora lélekkel és felelősségtudattal ír is a költő, a sokadik ívszám után őt is elunná a földi halandó. Ezért is telitalálat a szövegeket kísérő-összefoglaló párbeszélgetések. „Nem tudom, mennyire sikerült a portré rólad”, jegyzi meg a könyv vége felé FWE. „Ellenszenves alak néz ki a könyvből az olvasóra?”, kérdi SZG. „Dehogyis. Csak valószínűtlen.” „A legvalószínűtlenebb dolog maga a valóság.” „Poénnak megjárja, de…” „Mi az, hogy poénnak? Nem emlékszel, pár éve Udo Jürgens hasonmásversenyt rendeztek Németországban. És nagy titokban Jürgens is benevezett mint hasonmás, és mi lett az eredmény? Második helyezést ért el.”

Mint ahogy azok a szövegek is határozottan jót tesznek a kiadványnak, amelyeknek igen csekély a helyi értékük, a bennük foglalt különös ötletet aligha lehet egyhamar megvalósítani, ám mégis fontosak – ahogy Szőcs fogalmazza: a „miheztartás végett. Hogy tudjuk, miről van szó”. Egyszer például Szőcs egy ifjú jogász figyelmébe ajánlotta, hogy dolgozza ki testünknek mint a tér saját tulajdonként felfogott pontjának a jogelméletét. „Ennek megfelelően például mindazoknak, akik a tér eme pontját – a testünket, azaz »bennünket« – használják, vagyis használnak: nos, mindezeknek használati díjat kellene fizetniük. Kikről van szó? Mindazokról, akik bármifajta hullámokat bocsátanak keresztül a testünkön, vagyis »rajtunk«. Rádióhullámot, televíziós adást, mobiltelefon-sugárzást. Még az is lehet, hogy mindezek károsak rám nézve. De még ha nem lennének is károsak, egész lényem egész autonómiáját sérti, hogy engedélyem, sőt, megkérdezésem nélkül átjáróháznak tekintenek. De ha már annak tekintenek, legalább tessenek fizetni érte. Magánterület-használati díjat.”

Sose lehet tudni, mikor válik hasznunkra, hogy valaki már akkor ilyesféléken forgatja a fejét, amikor mi még csak ott tartunk: annak miképp lehetne elejét venni, hogy a kormány felheccelte rendőreink átgázoljanak testünkön, elfoglalt magánterületünkön. Azt viszont bátran leszögezhetjük, hogy a magunk ápolta nemzeti mítoszok tárgyilagosabb kezelésében  sokat segíthet a szóban forgó koponya töprengéseinek – tanításainak – meghallgatása. A Kommentárok a nemzetfogalomhoz című esszéjéből emeltem ki az alábbi részletet:

„Évekkel ezelőtt néhány politikus meg akart semmisíteni. A dologban nem az volt az érdekes, hogy egytől egyig magyarok voltak, hanem az, hogy ráadásul egy olyan szervezet vezetői voltak (és úgy is léptek fel), mely szervezet az erdélyi magyarok politikai, kulturális és egyéb érdekeinek képviseletére alakult – s amely szervezet kiépítésében és vezetésében korábban magam is részt vettem.

Akkor, abban a helyzetben – mikor, mondjuk így, lemészároltatásom eldöntetett, sőt, el is kezdődött –, jó néhány román értelmiségi állt ki mellettem. Majdnem azt írtam: jó néhány román barátom, de azelőtt ezek nem mind voltak barátaim, némelyiket nem is ismertem.

Akkoriban töprengtem el a következőn: ha egy magyar érdekek védelmére létrejött szervezet a magyar érdekek nevében megteheti ezt egy magyar költővel, egy olyan politikussal, akinek politikai pályáját közismerten és kizárólag az erdélyi magyar közösség jogvédelme határozta meg, s ha a magyar költő védelmében román költők, festők és matematikusok lépnek fel: akkor ki kicsoda ebben a történetben? Hogyan határozhatók meg az erkölcs, a politika és a nemzeti hovatartozás ismérvei és törésvonalai? Ami ugyanis rögtön világos volt számomra, hogy ami engem illet, én nem tartozhatom egy olyan közösséghez, amelynek képviseleti szervezete úgy és azáltal kívánja védeni az illető közösség érdekeit, hogy – ezek nevében – engem el akar pusztítani.

Persze, számtalanszor előfordult már, hogy politikusok egy közösség nevében ágáltak, anélkül, hogy a közösség érdekeit vagy akárcsak véleményét képviselték volna.

Az abszurd itt az volt, hogy az én nevemben kívánnak fellépni ellenem – a nemzetre való hivatkozással. Nekem mint magyarnak az az érdekem, hogy kivégezzenek; s ezt az a szervezet fogalmazza meg, amelyet én is megbíztam azzal, hogy az érdekeimet  képviselje.”  

Hát igen, az abszurd helyzetek hamar megtalálják a kilógót, a be nem simulót, a másképp gondolkodót. Nem csak ott, itt is. Szőcs Géza költő, Ceausescu hajdani hős ellenzéke, a magyar érdekek nagy tudású, nagy tapasztalatú, elhivatott képviselője, amikor érdekeink európai képviseletéhez hirtelen szüksége lett volna a magyar állampolgárságra, honi hatóságainktól ezt bizony nem kapta meg. „Egy hivatalnok apró hibájából.” Hát persze. Csakúgy, mint Márai Sándornál, Wass Albertnél…

Szőcsre vall, végül is hogy szerezte meg honosító okiratát, egyébként már későn, Mádl Ferenc köztársasági elnök közbenjárására. Úgy, hogy írt egy „levelet” „Bassam Saleh palesztin képviselőnek”, mondván, ő bezzeg ott ülhet majd Brüsszelben s képviselheti a saját népét. Nos, itt a levelet is, a nevet is jobb, ha idézőjelbe tesszük. A levél ugyanis voltaképp egy nyilvános, gunyoros füstölgés egy magyar (amúgy mérvadó) hetilapban a szóban forgó ügy képtelenségéről. A név pedig így nem található meg a világhálón. Van Bassem Saleh nevű palesztin képviselő, s van Bassam Saleh nevű egészen másvalaki. Mit számít! Szőcs dühében káromkodni akar, persze a maga kétségtelen szellemi fölényével és eleganciájával, ezért ferdít egy betűt, s efféle mondatokat kerekít a „nyílt levelébe”: „Jut eszembe: vannak olyan lapok Magyarországon, amelyekben nem szabad írni a könyveimről, Bassam. Mit szólsz ehhez?”

Mit szólhatnánk? Bassam! Csak lesz ez másképp is egyszer!

(Szőcs Géza és Farkas Wellmann Endre: Amikor fordul az ezred. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009. 384 o., 3499 Ft.)