Kétfrontos háborúra kényszerül az ünnep miatt az MSZP. Egyfelől a haladás élvonalában menetelő párt képét igyekszik sugározni magáról, másfelől elhatárolódik önmagától. Nem olyan nagy kunszt ez őnékik, szervesen illeszkedik kommunista lelkükhöz mindkét állítás. Magyarán el is hiszik maguknak, hogy ők egyidejűleg képesek mindkét dologra.

Lendvai Ildikó, az MSZMP KB főállású csinovnyikja ünnepélyes arccal megkoszorúzta a munkáltatója által kivégzett miniszterelnök és a többi névtelen áldozat sírját. Nem sokkal később udvariasan belerúgott a köztársasági elnökbe.

Ugyanazon a napon Szanyi Tibor, 18 évig ifjúkommunista, momentán modern baloldali, „gyalázatos alaknak” nevezte a köztársasági elnököt. Ha valaki nem tudná, Szanyi képviselő szintén tagja az MSZP-nek, amelyben fent említett Lendvai az elnök.

Az ünnep, amelyen a köztársasági elnököt ócsárolták: a köztársaság kikiáltásának huszadik évfordulója.

Ők így demokraták. Szocialista demokraták.

Miért martak bele most a köztársasági elnökbe? Mert Sólyom László az október 23-ai forradalomra emlékező beszédében a következőket merte mondani:

„Tisztelt Emlékezők!

A tisztánlátást abban, hogy ’56 és a rendszerváltás alapkérdése ugyanaz, gyengítette az alapvető normák bizonytalanná válása is. Ez a bizonytalanság a morális válság. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ezt a morális válságot tette sokkoló módon nyílttá. Az alapoknak ezt az elbizonytalanodását erősítette meg és tette tartóssá a parlamenti többség, amikor a hatalom megszerzésének Őszödön bevallott módját bizalmi szavazáson jóváhagyta.”

Tehát az elnök úr azt merészelte állítani, hogy a 2004–6 közti másfél-két éves előre megfontolt, stratégiai értékű hazudozás morális válságot idézett elő. A morális válságot pedig megerősítette és tartósította a parlamenti többség.

Igen, Sólyom László köztársasági elnök az MSZP (és az SZDSZ) felelősségét nevesítette a mai magyar társadalom, egyszersmind a magyar demokrácia, a Magyar Köztársaság válságáért.

Hogy Sólyom Lászlónak van oka válságról beszélni, azt senki sem vitatja. A válság ténye brutálisan nyilvánvaló.

Hogy Sólyom Lászlónak joga és kötelessége szóvá tenni ezt a helyzetet, azt a Magyar Köztársaság Alkotmánya világosan leszögezi: 29. paragrafusának első bekezdése szerint:

„Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”

Világos beszéd. A nemzeti érdek vitán felül megköveteli a hazugságra alapozott bármilyen kormány azonnali távozását, és nemcsak a végrehajtó hatalomból, hanem a közéletből is.

Vitán felül áll, hogy a 2006. őszi események roppantották meg látványosan a mi demokráciánkat. Az roppantotta meg, amikor nyilvánosságra került, hogy másfél-két esztendei hazudozás, a választók tudatos félrevezetése eredményezte a 2006-os országgyűlési választási győzelmet.

Az roppantotta meg a köztársaságot, hogy miután ez a gyalázat nyilvánosságra jutott, a fő haszonélvező, Gyurcsány Ferenc semmibe vette az Alkotmányt, és nem engedelmeskedett a köztársasági elnök felszólításának.

Vonja le a konzekvenciát — ezt mondta a köztársaság elnöke akkor, 2006 őszén is.

Azonban az 1956-os véres megtorlást is keveslő Apró Antal kései utódja belenevetett az ország, a nemzet szemébe, és — maradt. Ezzel mérte az első hatalmas csapást a harmadik Magyar Köztársaságra.

A felháborodás oda vezetett, hogy állandósult a demonstráció a Kossuth téren. Végül – keserűen mondhatjuk: október 23-a tiszteletére – a szocialista kormány becsapta a Kossuth térieket. Először tárgyaltak velük, aztán megegyeztek velük – végül erőszakkal kiverték őket a térről. Bizony hasonlít ez a történet arra, ahogyan a Szovjet Hadsereg bánt Maléter Pálékkal 1956-ban. Ez újabb csapás volt a harmadik Magyar Köztársaságra

A forradalom 50. évfordulójának állami ünnepségeiről kizárták a forradalom örökösét, a népet. Végül este lovasrohammal, vízágyúval, könnygázzal, gumilövedékkel támadtak a polgári ünnepségről békésen hazamenni akaró emberekre.

2006. október 23-án beigazolódott, hogy a posztkommunista elit változatlanul jobban bízik a gumibotban és a bilincsben, mint a szó erejében.

De hát hogyan is hihetne az őszinte beszédben, az igazmondásban, a betartott esküben az, aki arra büszke, hogy hazudozásra alapította kormányát és országgyűlési többségét? Ezzel mérték a megrendítő csapást a harmadik Magyar Köztársaságra.

Ebből az erkölcsi csődből idővel törvényszerűen következett be az a társadalmi és gazdasági leépülés, csődhelyzet, ami immár az elsöprő többség számára is világossá tette, hogy ez a posztkommunista elit ismét eljátszotta az ország jövőjét meg a saját becsületét. És most sem önmagára haragszik, hanem azokra, akiknek van bátorságuk kimondani az igazságot.

Az erkölcsi halottak, a Lendvai Ildikók most megsértődnek, mert a szemükbe mondták az igazságot.

A köztársasági elnök pedig nem tehetett mást. Erre kötelezi a 29. paragrafus, amely leszögezi, mit kell tennie: „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”

Sólyom azt tette, ami a kötelessége. Igazából naponta el kellene mondania, hogy Magyarországot morális halottak irányítják, akiknek puszta létezése a hatalomban már felér egy hullamérgezéssel.