– A válság Magyarországon felnagyította a piacgazdaság helyi változatának alapvető problémáit is. Ha leegyszerűsítve a dolgot, a világot centrális, félperifériális és perifériális területekre osztjuk, akkor Magyarország már jó régóta bennragadt a félperifériában. Változhat-e ez a „dagonyaállapot”?

– Ki tudunk törni. Én azt mondom, hogy Magyarország alapvető gazdasági és társadalmi gondjai nemzetközi összehasonlításban nem tartoznak a legsúlyosabbak közé. Ez megoldható helyzet. Csak sajnos alapattitűd nálunk a pesszimizmus és a kishitűség. A kitörésre vonatkozóan tudok adni gazdasági szintű választ is, de ennél fontosabb és izgalmasabb az, hogy kulturális átalakulásra van szükség. Ennek a jeleit felfedezni vélem a felszín alatt. De ezek még nem kristályosodtak ki.

Én 1964-ben lettem oxfordi diák. Ez volt a Beatles, a Rolling Stones, a beat nagy korszaka, ami Anglia életében egy óriási kulturális forradalmat eredményezett. Amikor Angliába érkeztem, akkor ez egy tespedő, pesszimista, teljesen eltévedt, versenyképtelen, anarchikus közösség volt, és amikor elmentem onnan három évvel később, akkor Nagy-Britannia egy virágzó, izgalmas ország lett. A fordulat nem gazdaságpolitikai, hanem kulturális eszközökkel történt. Jött egy generáció, ami megmutatta, hogyan kell élni és boldognak lenni, nem pedig a szülei életét akarta élni.

– De ott a 20. század kataklizmái nem roppantották meg a középosztály derékhadát, amely mindig is kulcsszerepet játszik egy nép életében.

– Mi hajlamosak vagyunk túldimenzionálni a tragédiáinkat és balsorsunkat. A britek mindkét világháborúban óriási veszteségeket szenvedtek, 1945 után pedig elvesztették a világtörténelem legnagyobb birodalmát. Ez óriási lelki, pénzügyi, gazdasági hatással volt rájuk. És ezután jöttek a hatvanas évek, ami átalakította a társadalom struktúráját, gondolkodását, egészen új iparágak jöttek létre. Ez velünk is megtörténhet, már ami a gazdasági és kulturális felületét érinti a kérdésnek. Nekünk arra kellene koncentrálnunk, amit a közgazdaságtan komparatív előnynek vagy kulcsképességnek nevez. Teljesen értelmetlen olyan dolgokkal foglalkoznunk, amelyeket mások jobban csinálnak. Viszont vannak olyan adottságaink, képességeink, amit viszonylag rövid időn belül a világ vezető szintjére tudunk fejleszteni. Ott van a gyógyvíz. A világ 4. vagy 5. legnagyobb és minőségileg legkiválóbb gyógyvízállományával rendelkezünk. Erre fel lehetne építeni egy óriási ellátórendszert, turistaparadicsomot, ami a nemzetgazdaság nagyon jelentős tényezője lehetne.

– De ki lesz az az új elit, aki ezt végrehajtja? Másképp szólva, hogyan lehet eltávolítani a hatalomból a félművelt, nem innovatív, velejéig korrupt, szervilis vezető garnitúrát?

– Amikor az 1929-33-as világgazdasági válság visszavetette Amerikát, akkor az amerikai gazdasági és társadalmi struktúrában egy teljesen gyökeres elitváltás következett be. Nem volt forradalom, nem voltak véres utcai harcok, a válságért felelős elit egyszerűen lekerült a porondról. Most ugyanez zajlik Amerikában. A Bush-féle elitnek vége. Akik a gazdaságot irányították, vezetők voltak a minisztériumokban, bankokban, kutatóintézetekben – azoknak vége. Mindenkinek kivétel nélkül. Az persze nagyon érdekes kérdés, hogy Magyarország hagyományosan az ilyen elitcserére nem képes.

– Csak vérrel?

– Hát igen! Nem tudjuk megcsinálni azt, hogy köszönjük szépen, tessék akkor felállni, valami más fog következni. Ez egy nagy kérdés, amire nem tudom a választ. De az kézenfekvő tény, hogy világszinten az olyan jellegű válságokat, amit most Magyarország átél, jellegzetesen széleskörű elitváltás követ. Ilyen szempontból mi kilógunk a sorból. Ha egy elit odavezet egy országot, ahová mi kerültünk, akkor annak mennie kell.

– A magyarországi multiknál szocializálódott és dolgozó fiatal magyar értelmiség, juppi réteg képes lehet az elitcserére? Hiszen nálunk azért erősen szervilis munkaadó-munkavállaló kapcsolatokról, egyfajta gyarmatosításról is beszélhetünk, vagyis ha nem a hozzáadott érték a fontos, hanem a bérmunka, ahogy ön is fogalmazott, akkor ez nem egy öntudatos, karakteres társadalmi réteg. Vagy nem?

– Ez kérdés, én nem tudom. Már láttam csodákat az életemben. Nagy társadalmi átalakulásokat, amelyeket nem lehetett előre látni, mégis bekövetkeztek. Az tény és való, hogy történelmileg ennek az országnak a belső átalakulási képessége nagyon alacsony.

– Váltsunk témát, mert itt körbeértünk. Még mindig nagyon izgatja az embereket az ún. IMF-hitel. Lehetne egy kicsit homályt oszlatni?

– Az IMF-hitelnek az volt a teljesen legitim üzenete, hogy amikor odajutottunk, ahová jutottunk, akkor nagy volt a valószínűsége, hogy a forint egy jelentős spekulációs támadás áldozata lesz. Tekintettel a magyar lakosság belföldi eladósodására ez a spekulációs támadás padlóra küldte volna az országot. A gond nem az volt, hogy a spekulációs támadás nyomán az államadóssággal óriási bajok lehetnek, mert azok nem jelentettek volna feltétlenül a világvégét. A probléma az 1,7 millió devizaadóssal volt, mert ha jött volna a támadás, akkor valószínűleg a forintot 30-40 %-kal leértékelik.

– De a magyar kkv-szektor továbbra sem kap kölcsönt, likviditása katasztrofális. A magyar anyabankok viszont kaptak kölcsönt az IMF-hitelből.

– A tőkehiány különösen érzékenyen érinti Magyarországot, mert a pénzügyi szektor 80 %-a külföldi tulajdonban van. Még pedig olyan anyabankok és biztosítóvállalatok tulajdonában, amelyek közül többeket a válság nagyon rosszul érintett, és nagyon nagy veszteségeket kénytelenek elkönyvelni. De náluk ez a tőkehiány halmozott. A leánybankok hitelnyújtó kapacitását nem a leánybank szintjén mérik, hanem a csoportszinten. Ha a csoportnak nincsen tőkéje, akkor kimegy az utasítás, hogy tessék visszafizettetni a hiteleket, és nem szabad új hitelszerződéseket kötni. A két magyar anyabank esetét vizsgálva: az OTP-nek jelentős külföldi leányvállalatai vannak Ukrajnában, Szerbiában. Ezeknek a mérlege nagyon rossz állapotba került, és kérdés volt, hogy az ott keletkező veszteségek mekkora nagyságrendet érnek el, vagyis mennyit kell ebből az OTP-nek feltöltenie. Mert a nemzetközi (baseli) szerződések értelmében az anyabank felelős a leánybank tőkeszerkezetéért. A mi külföldi leánybankjaink esetében nem keletkezett több hiány, mert a veszteségek kezelhetőek voltak, most pedig már kezdenek növekedni. Az IMF-hitel aláírásakor ezekkel a leánybankokkal nem volt gond. A veszély az volt, hogy a két magyar bank spekulációs támadás áldozatává válik, nem lesznek képesek a leánybankjaikban keletkezett hiányt pótolni, és akkor nagy baj lett volna.

– Most akkor lehet kapni hitelt vagy nem?

– A magyar bankrendszer a mai napig nem hitelez. Beleértve az OTP-t és az FHB-t is. A kkv-k, egyének, háztartások nem jutnak hitelhez. Ennek egyik oka a tőkekérdés, a másik oka pedig az, hogy a bankok tényszerűen nem tudják felmérni, hogy kinek adjanak hitelt, hiszen a válla-latok jövője nagyon nehezen kiszámítható.

– A magyar leánybankok nyereséget realizáltak még a válság alatt is.

– Az anyabank szintjén jóval alacsonyabb a jövedelmezőség, mint a leánybankok esetében. Tavaly az anyabankok többsége jelentős veszteséget szenvedtek el, míg a magyarországi leánybankok jól tevékenykedtek. A különbség a sajátos magyar egyoldalú szerződésmódosítások miatt van. A nyugati bankrendszerben a kamatszint a hitelszerződésekben akkor változik, ha a hitelező forrásköltsége változik. Magyarországon azonban a bankoknak még az új kódex alapján is van egy sor hivatkozási pontjuk, hogy miért emelnek kamatot, de a hivatkozási pont nem határolja be, hogy mennyit emelhetnek. Például a kódex azt mondja, ha a jogi környezet megváltozik, akkor emelhetnek kamatot. Pedig abból még nem következik, hogy a bank tény-leges forrásköltsége megnőtt volna. Ez a szabályozási rendszer teljes csődje. A bankrendszer felügyelete és szabályozási rendszere teljesen védtelen.

– Simor András, az MNB elnöke szorgalmazza, hogy a devizahiteleket szorítsuk korlátok közé. Erről mi a véleménye?

– Három éve írtam erről először, hogy a devizahitel bajba fog minket sodorni. Örülök, hogy Simor András megvilágosult, és érdeklődéssel várom a javaslatait.