„Egy müncheni bíróság életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte az egykori náci Németország hadseregének egyik tisztjét, Josef Scheungrabert. A jelenleg 90 éves férfit azzal vádolták, hogy 14 olasz civil haláláért volt felelős” – adta hírül a sajtó a közelmúltban.

Felületes szemlélők rálegyintenek: minek üldözni már egy kilencvenéves aggastyánt. Hát már régen elévültek azok az ügyek…

Nincs igazuk.

Maga az „elévülés” mint fogalom ugyanis meglehetősen vitatható, támadható, megingatható. Ugyan mért évült volna el például a hírben említett tizennégy ember halála? Talán közben föltámadtak az olasz civilek?

Nem. A bűn hatása fennmaradt. A bő fél évszázaddal ezelőtt elkövetett bűnök ma is benne vannak világunkban. Benne van az elhunyt itáliai civilek fájó emléke hozzátartozóikban. És „benne van” világunkban az is, ami éppen hogy nagyon is hiányzik belőle: az ártatlanul megölt olasz civilek teljesítménye, amelyet kifejtettek volna. Gyermekeik, akiket nemzettek volna. Még örömeik és bánataik is nyomot hagyhattak volna a kontinensen.

Megölésükkel azonban szegényedett a földkerekség.

Nem évült tehát el az elaggott náci bűne. Még akkor sem, ha jogászi okoskodással ennek ellenkezőjéről is meggyőzhető az emberek kis hányada.

És éppígy nem évülnek el a politikusi korrupciók sem. Még akkor sem, ha közvetlen halálos áldozatuk ezeknek a bűncselekményeknek – legalábbis látszólag – nincsen. A politikusi korrupció ugyanis mérhetetlenül rombol. Megsérti a Ne ölj! parancsát. Azok élnek vissza ugyanis az emberek bizalmával, akikben nagyon is bíztak azok, akik döntéshozatalra, törvények megalkotására megválasztották őket.

Ha egy terepjárós honatya villát épít az agglomerációban bizonytalan forrásból, külföldről hozott nemzettársak feketemunkájával, akkor az megsérti a törvényt. Éppígy áthágja a paragrafusokat az a városvezető is, aki a legközelebbi tengerparton emeltet luxusvillát tisztázatlan forrásból. És a közautót használja a tengerpart megközelítésére, mint egy lezüllött dzsentri. Rombolja a társadalmat az a kultuszpolitikus is, aki – noha gyűrött nadrágos értelmiségiként indult a törvényhozásba egykor – a főváros előkelő részében vesz luxusvillát, és annak pénzforrását még csak meg sem próbálja megvilágítani a nyilvánosság számára.

Durván megsérti az írott szabályokat is az a szakpolitikus, aki elavult gumigyárat telepíttet távol-keleti vállalattal Európa közepén, sokmilliárdnyi közpénzzel támogatva az idegen iparmágnásokat, és még telekspekulációval is előnyökhöz jutva.

Brutálisan rombolják a társadalmat azok a politikusok, akik amerikai cég ajándékutazását elfogadva repülnek a tengerentúlra, majd megrendelnek busás felárú termékeket az utaztatóktól. Ölik az erkölcsöket azok is, akik kakaóbiztos számítógépeket vesznek sokszoros áron, és a pénzt ehhez az adófizetőktől veszik el.

Elképesztően nagy kárt okoznak azok a képviselők, akik elengedik a fülük mellett azt, hogy egy politikus adót csalt, de mivel az az ügy „elévült”, magas posztra választják, majd évekig ott babusgatják, sőt hazugsághadjárata után is évekig hatalomban tartják az adóügyeskedőt.

Ezek a bűnök soha nem évülnek el.

Egy-egy társadalomnak elemi önvédelemből kell a korrupt politikusokat az első adandó alkalommal bíróság elé állítani. És érzékeltetni velük is, és az elgyötört közösséggel is, hogy sokévi alkotmányszünet után is helyreállhat a jogállam.