„A kisgyermek egyre inkább átéli a korlátozást és a fokozódó követelményeket, ezek ellen igyekszik tiltakozni a rendelkezésére álló eszközökkel: neveletlenséggel, engedetlenséggel, daccal, dühkitörésekkel.”

A dackorszakot írja le így a szakirodalom.

Szlovákia 1993 óta állam. Vezetőinek infantilizmusa néha hátborzongató: a 16 éves állam dackorszaka a jelek szerint a közelmúltban érkezett el.

Neveletlen, mert szélsőjobboldali pártot vont be a kormánykoalícióba.

Engedetlen, mert az Unió rosszallása ellenére a rasszistákat a hatalomban tartotta.

A dac és a dühkitörés együtt jött felszínre Dunaszerdahelyen, amikor a DAC-mérkőzésen fegyvereseket uszított a fegyvertelen uniós állampolgárokra.

A neveletlenség és a dac együtt mutatkozott meg Révkomáromnál: bunkó módon kitiltottak az országból egy uniós államelnököt. 

„A kisgyermek tudatára ébred fizikai és értelmi képességeinek, amelyet a környezet, elsősorban a hozzá közel álló felnőttek egyre inkább korlátok közé szorítanak, ugyanakkor nem akar a csecsemőkor kényelméről olyan mértékben lemondani, ahogyan azt szülei most már elvárják tőle” – olvasni a szakirodalomban.

Tahó stílusban kioktat egy jogász professzort a legföljebb művezetőnek beillő pártvezető, nem bírván elviselni saját szellemi korlátait, amelyek közé nem a nemzetközi környezet, hanem önnön – immár tudatosuló – szellemi képességeinek visszafogottsága szorította.

A csecsemőkor kényelmét a nagy Szovjetunió jelentette: abban a pánszlávizmus eleve védelmet jelentett a kicsinek, a mostani azonban egy másik unió, itt mások az elvárások.

„Ha a dackorszak jelenségei nem szélsőségesek, a kisgyermek lelki fejlődésén belül fellépő normális szakasznak kell elfogadni, ennek megfelelően viselkedjenek a szülők” – javasolja a lélektan. Ha azonban a dackorszak tünetei szélsőségesek, annak súlyos következményei is lehetnek…

Ez ellen akkor is határozottan föl kell lépni, ha kockázatos.

Nem föllépni ellene ugyanis még kockázatosabb.

Az pedig egyenesen perverzió, ha a hungarofób tahóság Budapestről kap bornírt megerősítést.

Egy kiérdemesült rendszerváltó, aki most – állítólag a közbotrány elkerülése végett Kovács László helyett – magas kitüntetést kapott a válságkormánytól, nos ez a megélhetési csúcsértelmiségi azt mondta: „Erős és büszke ország lett Szlovákia…” Az észlény bődületes politikai dilettantizmusa – amellyel a rendszerváltásban már fölmérhetetlen kárt okozott a társadalomnak – most is rombolt.

A pozsonyi infantilizmus budapesti megdicsérésétől ugyanis elszabadulhat a pokol.

A dackorszakától vergődő kicsi elméje rögzülhet kóros állapotában. Infantilis akarnoksága évtizedekig kísérheti a térséget, súlyos kockázatokat okozva.

A dicséret neki magának is árthat: soha nem növi ki dackorszakát.

Büszkeségnek látni a gőgöt, erőnek a csökönyösséget – nos ehhez kell a meglehetősen csökött agyvelő. Vagy éppen az ártani akarás.

Gőg, csökönyösség, butaság, ártó szándék – politikusi és politológusi szinten együtt, a földrész közepén…

Túl nagy megterhelés lehet nemcsak hazánknak: Európának is.