III. Gazdasági modernizáció a felzárkózásért

3. Folyamatosság és/vagy újrakezdés

Minden erről szól: a tudósok és szakértők durván e két véleménycsoportba sorolhatók Magyarországon. Az egyik csoport a folyamatosságot hangsúlyozza, a közelmúlt történelmét 1968-tól, a magyar szocializmusmodell konszolidációjától számítja, az 1980-as évtized pénzügyi folyamatait mint a követett gazdaságpolitika legfőbb rendezőelvét elfogadja, a politikai kényszerstabilitást kényszerű adottságként fogadja. Következésképp a rendszerváltozást is egy destabilizációs kilengésnek tekinti, amit kényszermodernizációs próbálkozások sorozata, majd a konszolidáció (ez a Horn-kormány második évében) követ.

A másik csoport alapjában újrakezdésnek gondolja a rendszerváltozást, minthogy a korábbi rendszermodell minden tekintettben csődbe jutott: a politikai rendszer a külső stabilizáló erő megszűnésével összeomlott, a gazdasági rendszer minden erőforrását kimerítette, jó ideje külső finanszírozásra szorul, a társadalmi rendszer már alapvető feladatát sem teljesíti, a népeség tartósan és egyre gyorsuló tempóban fogyni kezdett.

A hivatalos közgazdasági főirányt ekkor a monetáris és fiskális környezetben hozott megszorító vagy kiigazító intézkedések jelentik (ezt nevezte a népnyelv az „új gazdasági mazochizmusnak”). Ez a folyamatosságot hangsúlyozó tábor ideológiája egy jelen idejű érdekeket szem előtt tartó társadalomszemlélettel társul, amely a mai magyar rendszermodellben a politikai stabilizációt nemzetközi garanciákkal folytatott adósságmenedzseléssel és az EU-hasonulás erőltetésével biztosítja. Gazdasági rendszere a gazdasági szükségállapot évei után (1987-1996) a „dinamikus nullanövekedéssel” kapitalizálódik, társadalmi rendszere pedig öngyilkos kultúra módjára fogyasztja (biológiai, infrastrukturális stb.) erőforrásait. A pesszimista nézetek vallói (akik mind a két táborban megtalálhatók) szerint a magyar lakosság/népesség jelenlegi teherviselési képessége nem is elegendő a felemelkedéshez. Mit lehet ezzel szemben mondani a lehetséges jövők szempontjából?!

Az új magyar állam és polgári társadalom nevében fellépők a követett gazdaságpolitikai gondolkodás alkalmatlanságát állapítják meg, hisz a deklarált célokkal ellentétesen minden vesztésre van itélve, ami a polgárság építője, a középrétegek, a közalkalmazotti és köztisztviselői csoportok, a középvezetők, vagy a kisvállalakozók a követett gazdaságpolitika célzott vesztesei. De szélesebb összefüggésekben nézve is súlyos gondok vannak a Magyarország által követett rendszermodell gazdasági rendszerével. A tábor legfőbb gazdasági szaktekintélye, Kornai maga is figyelmeztet⁵⁷, hogy a követett megoldásnak akkor lehet csak sikere, ha a harmadik évben már legalább 5 százalékpontos javulás van az államadósság/GDP arányban. A Horn-kormány által megtett intézkedések nem rosszak, csak egy másik rendszerről szólnak, másfelé tartanak, mint amit deklaráltak Magyarország követendő útjaként. Rangos tudósai nem is csinálnak titkot belőle, hogy merre kellene tartani, amikor pl. a szocializmus bukását a fejlett kapitalizmus hosszú ciklusának válságaként jelölik meg (Berend T.I.). Ilyen körülmények között nehéz bírálni a Horn-kormány gazdaságpolitikáját, hisz a szükségszerűségek között követett, alternativa nélküli útként jelöli meg útját, de annak társadalmi és politikai rendszerét nem jelöli meg s így nincs is mit számonkérni.

A vélhetően követett úttal szemben már a fejlett modellekben megszületett az elitélő itélet: a világgazdaságban új trendek jelentek meg, mint pl. a harmónikus kontra erőltetett növekedés, a nagy társadalmi sokaság típusú átrendeződések, a gazdaság motorjaként a média. És más hatások is, amelyek megjelennek a magyar modellben is, ahol sokkal brutálisabb hatást fejtenek ki, minthogy nem fékezik az intézményrendszer védekező mechanizmusai. A reálszféra prosperitásának gondjai mindenütt megjelentek, de micsoda különbség van a fejlett modellek és a magyar valóság között?! S akkor jön a döntő kérdés: sokkterápia vagy reform?!  Mind többen állítják a gondjainkkal foglalkozó szakértők, hogy csak a gyors és visszafordíthatatlan reformokkal lehet a volt kommunista gazdaságokat átalakítani. Mások - némileg kitérően - a cseh modellt tekintik a legjobbnak, és nem tartják indokoltnak a reformfolyamatokat. A sikeres japán vagy a délkelet-ázsiai modell kiindulási feltételei és tanulságai pedig teljesen ellentétesek a magyar rendszermodellel.

3.1 A gazdaságpolitikai filozófia és intézményrendszer

A mérleg szempontjából meghatározó, hogy 1996 őszén változás kezdődik, külföldön és belföldön is mind többen hivatkoznak a követett gazdaságpolitika deficitjeire.⁵⁸  Magyarországon a politikai rendszer válságba kerül, a társadalmi rendszerben hatalmas feszűltségek gerjesztődnek. Magyarországon ekkorra teljesen új (köz)gazdasági, jogi és információs infrastruktúra született, de a szabályozás kiszámíthatósága csökkent. A gazdaságot a politikai rendszerrel kapcsolatos (gazdaságpolitológiai jellegű) összefüggések bénítják meg, amennyiben a hatalom erőcsoportjaiban a stagflációs pénzügyi nyereséget biztosabbnak itélik, mint a versenyt, illetve a reálszféra esetleges növekedési hozadékát. A Horn-kormány csapdahelyzetben van: a korábbi piacszűkítés és keresletvisszafogás után most már növekedésbe kell váltania a külföldi támogatások, valamint a közelgő választások miatt.

Az intézményrendszernek a gazdasági tervezést, tájékoztatást, irányítást, igazgatást végző egységei teljesen alkalmatlanok a megváltozott körülmények közötti hatékony munkára, igaz a kormány nem is igen használja őket, politikai bizalmatlanságot érez irányukban. A korábbi reflexek hatására a hithű szakértők közül a korábbi tervbizottság mintájára 15-20 főnyi kabinetet alakítottak ki a gazdasági (csúcs)miniszterként fungáló pénzügyminiszter mellett, illetve  a miniszterelnök mellett feltétlenül megbízható (exponált) személyek működnek tanácsadóként (Kemenes, Hetényi, Sárközy stb.). A gazdaságkutató intézmények sorsa is politikafüggően alakult: míg a rendszerkritikai alapállású Privatizációs Kutatóintézetet kiszorították, addig a Gazdaságkutató Intézet Rt. a kormány által legtöbbet foglalkoztatott intézetté válik, amely rész vesz a kormány programjának kidolgozásában, majd ugyanannak a programnak a bírálatában a munkaadók és munkavállalók érdekképviseletének szakértői csoportjában (Vértes A. a miniszterelnök egyik gazdasági főtanácsadója, a tanácsadó testület vezetője, valamint a munkaadói közgazdasági tanácsadó testület vezetője is).⁵⁹

Az intézményrendszer ellentmondásos átalakításának példái a PM-en modellezhetők a legjobban, miközben a gazdasági csúcsminisztériumnak tekintik az egymást sűrűn váltó tárcavezetők, a kincstári funkciót leválasztották, s az államadósság kezelő központ révén (mely az állampapír-kibocsátást is felügyeli-menedzseli) egy korszerű funkció intézményesül, aközben a többi korábbi minisztériumi funkcióból nem épült le semmi, vagyis semmi sem indokolja a minisztériumi apparátus fenntartását mai formájában, nagyságában. A jegybank szerepének módosulása nem találkozik a gazdasági szakértők teljes egyetértésével, ami alapvető kérdésekben (az ország valós helyzete, illetve a követendő stratégia) való koncepcionális eltérés, másrészt a jegybanki funkció közgazdasági értelmezésének ellentéteiben nyilvánult meg. Ez utóbbit példázza a jegybanki adósság és a költségvetési adósság viszonyának (elszámolása, semlegesítése) vitája mint szakmai vita, és mint a rendszermodell-ellentétek egyik megnyilvánulása. Általánosságban elmondható, hogy az MNB függetlenítése a nemzetközi pénzpiaci műveletek szabadságát jelentősen növelte, ellenben a gazdasági modernizáció és felzárkóztatás pénzpolitikáját háttérbe szorítja. Lényege, hogy a korábbi (központi költségvetési és vállalati) és az újabb (az önállóan gazdálkodó szervezeteknek és a költségvetésnek az MNB-vel szembeni, illetve a magánszférával szembeni) adósságok, a külső és belső adósságok elkülönüljenek, viszont nem készült tételes adósságleltár Magyarországon.⁶⁰

Ahogy a következő kormánynak újra kell értelmezni a jegybanki funkciókat a követendő állami fejlesztési politika és felzárkózási modernizációs stratégia, illetve az adósságkezelés szempontjából, úgy a tőzsde szerepét is érdemes megvizsgálni, mint a magyar gazdaság működésének hiteles mércéjét. A tőzsdeműveletek szabálytalanságait halmozó korai tőzsdekapitalizmus 1994-1995-ben megszűnni látszik, bár szabálytalanságok később is előfordulnak. Majd 1996-ban látványos felfutás kezdődik, megjelennek a külföldiek is. A majdnem 1 ezer milliárd HUF-os forgalom 90%-a pénzpiaci művelet, a termelési profit nincs jelen a tőzsdén. A hozzánk hasonló fejlettségű országokban a tőzsdei társaságok tőkepiaci értéke a GDP 30-40%-át képviseli általában, nálunk ez alig 8% (mh,1996,06.14.p.13.).

3.2 A gazdasági aktorok viselkedése

A gazdasági aktorokat a negatív várakozások tartják fogva, mint ahogy a lakosságot is kóros pesszimizmus jellemzi. Volt olyan időszak is 1996-ban, amikor a hivatalos inflációs mutató és a lakosság inflációs várakozásai közötti különbség elérte a 10%-ot is, és hasonlóan nagy különbségek voltak a munkanélküliség megítélésében. Közgazdaságilag ez olyan bizalmatlanságot jelent az állami/kormányzati gazdaságirányítási lehetőségeket és a valóságos szándékok megítélését illetően, hogy nem is lehet komoly gazdasági fordulatot remélni. Persze, a kormány sem számol a lakossági (egyéni, fogyasztó stb.) gazdasági viselkedés segíteniakarásában. A lakosság ekkor átlagosan 10 év múlva remél némi javulás a magyar gazdaságban.

A lakossági várakozások alakulásában érdekes fordulat zajlott le, amennyiben 1993 és 1995 júniusa közötti felmérések szerint az alacsonyabb jövedelmű csoportok mérsékeltebb inflációt vártak, mint a magasabb jövedelműek, majd ez a trend megfordul és 1996-ban már egyértelműen az alacsonyabb jövedelműek várnak magasabb inflációt (GKI,vg,1996,06.24.p.4.).

A tapasztalatok szerint a lakosságnak csak 11-13%-a tud megtakarítani, ők az optimista várakozásúak, akik csak 27%-os inflációt vártak. A közvélemény-kutatók szerint 1996 nyarán már az alsó jövedelmi csoportban 34-32%-os inflációt vártak, miközben kormánykörökben 20%-ról beszéltek. Az tény, hogy 1980-at 100-nak véve 1995-ben 858,4 volt az inflációs szint, ami végülis elgondolkodtató a követett gazdaságpolitikai megoldások szempontjából.

A vállalati várakozások is zömmel negatívak, főként az 50-500 fős vállakozások esetében, amelyek kiszorulóban vannak a piacról. A GKI és a Kopint konjunktúratesztjei szerint a cégeknek csak harmada van jó helyzetben, reménykedik a jövőjében. A gazdasági viselkedést a szürke és a fekete gazdaság határozza meg, a jellegénél fogva adókorrekciókra (megkerülésre) képtelen lakossági és vállalkozási/vállalati viselkedésben a bizalmatlanság és elkeseredettség, a számladási kötelezettséget szabadon kezelő vagy elkerülő gazdasági aktorokéban viszont - a szürke és fekete gazdaság révén - a prosperitás a jellemző.⁶¹ Jellemző a méretek szempontjából, hogy a 13 millió külföldi fizetővendégből mindössze 1 millió jelent meg kereskedelmi szállóhelyeken, miközben a mintegy 500.000 főnyi vendéglátóból 10% (azaz 50-60.000) jelenti be, adózik utána.

A lakosság gazdasági viselkedését tekintve meghatározó, hogy folyamartosan csökken évek óta a jövedelem: 1996-ban a háztartásokban az egyfőre jutó folyó fogyasztás értéke 16.350 HUF, 3%-kal csökkent az előző évihez képest. A reáljövedelem csökkenésével egyidőben növekedik a reálmegtakarítás 5,9%-kal, ami viszont a bizalmatlanság jele. Az életszínvonal csökkenésével a megtakarítások automatikusan növekednek, vagyis további romlást várnak. Mindezt erősíti, hogy a lakossági hitelállomány is csökken.

3.3 Gazdasági determinációk a magyar modellben

A legelső determináns az államadósság, amellyel kapcsolatban a gazdasági rációval ellentétes (társadalompolitikailag is irracionális) politikai kompromisszumos döntés született 1990-ben. Mert nemcsak arról született döntés, hogy a korábbi hatalom által felelőtlenül felvett és elköltött adósságdollárok visszafizetésére kötelezettséget vállalt a rendszerváltó, szabadon választott kormány is, hanem arról is, hogy az adósságmenedzselésre szakosodott nomenklatúra-csoportok ezzel további megbízást kaptak (átmenthették magukat), és 1990 után a lehetséges gazdasági kibontakoztatási programokkal ellentétes pénzpolitikát működtettek.

Az adósságmenedzselés magyar változata és a monetáris restrikció egy tőről fakad, ám miután a nemzetközi hangulat éppen nem kedvez az ilyen filozófiának és eljárásnak, pontosabban a spekulatív pénzforgató és kölcsönügyletekben érdekelteken kívül senki sem tartja üdvözítőnek vagy követendőnek egy felzárkózásban érdekelt ország részéről, mind gyakrabban mutogatnak már az adósságkezelés magyar haszonélvezőire. Képmutató módon ma már elmarasztalják a rendszerváltó kormányt, mint amely elmulasztotta azt a kedvező és soha vissza nem térő alkalmat, hogy a rendszerváltozás pillanatában lezárja az adósságot, revíziós tárgyalásokba kezdjen, nemzetközi politikai garanciákkal kiváltva a kormányzati hiteleket. A hitelek átalakítása azonban (német, japán, konzorciális, állami, magán, kötvény stb.) elejét vette az ilyen megoldásnak, illetve  csak nemzetközi politikai (állami) garanciákkal lehetett volna mérsékelni, elengedni, késleltetni stb. a fizetést. A hatalmas árfolyamveszteség típusú adósságunk (1990-ben már 40% körüli volt) méltányossági kezelése ugyancsak alkalmat adhatott volna fejlesztési források megmentésére, de erre sem került sor.

Az adósságcsapdának - ami egyértelműen tőkekivonást jelent - másik jellemzője az exportkényszer, a romló cserearányok melletti erőltetett export szükségszerűsége, ami gerjeszti az egyensúlytalanságot. Az adósságcsapda megakadályozza a ipari szerkezetváltást. Az exportkényszer működése realitás, az export 73%-a az OECD felé, 22%-a a volt szocialista világ felé megy, s az import 70%-a jön az OECD-országok, illetve 24%-a a volt barátaink felől. Az exportkényszerben meghatározó Magyarország részéről a folyamatos cserearány-romlás, amennyiben a forint gyengesége, illetve hogy a magyar kivitel (zömmel mezőgazdasági termék) az orosz energiahordozó és nyersanyag-vásárlással folytatott árversenyben rendre alulmarad. Romlik az exportszerkezet, s a mérlegben egyre nagyobb az árfolyamromlásos növekedés is (pl. az orosz mérleg 18,5 Md HUF-tal növekedett az energiaimportban). Egy másik negatív trend, hogy a külkereskedelem 70%-a immár a multik révén bonyolódik, s ezek importja már önmeghajtó, vagyis nincs mód oldalukról a mérleghiány enyhítésére.⁶²

Egy következő determináns a jövedelem, amelynek meghatározója, hogy Magyarországon a háztartások vizsgálata szerint a legszegényebb népességtized jövedelmének háromnegyede (70-80%-a) már a társadalmi újraelosztásból származik: azaz a szándékokkal szemben egyre többen szorulnak az államra. Ezzel szemben a leggazdagabb tized jövedelme 87%-ban a piacról származik. A gazdasági és társadalmi tanulság közös: a követett gazdaságpolitika nem a fejlett és hatékony állam elérése felé modernizálódás, a társadalmi tanulság szerint nem a polgári kultúra és értékrend felé orientálódás folyik, hanem a termelőszférából történő vagyonkimentés és az adósságmenedzselésből származó kamatjáradék típusú gazdagodás menténi, szűk körű kapitalizálódás folyik Magyarországon. A lakosság 60%-ának nincs szabad pénzforrása a kötelezettségek kiegyenlítése után (GfK Hungária,nszab,1996,12.20.p.20.). A családi jövedelmi nyilatkozatok szerint 40%-nál az egy főre jutó nettó jövedelem 10-18.000 HUF, 37%-nál 5-10.000 HUF, 21%-nál 5.000 HUF alatti. Ilyen jövedelmi viszonyok mellett csak a túlélésre lehet gondolni, nem lehet nagyszabású felemelkedési programokban gondolkodni.

Egy további determináns a társadalombiztosítás, a nyugdíjreform ügye, ami a magyar modellben ott tér el a nemzetközi trendtől (ami - ugye - azt mutatja, hogy a népesség nemzetközi elöregedése kapcsán a pénzügyi befektetők érdeklődése mintegy évi 200 Md USD értékben növekedik a nyugdíj és életbiztosítás üzletágban), hogy Magyarországon a nyugdíjasok arányának növekedése nem jár a megtakarítások növekedésével.⁶³   Ez a tény beárnyékolja a tébé privatizálásának lehetőségét is, pedig ez a központi költségvetés egyik legnyomasztóbb tétele. A nemzetközi gyakorlatban ismert megoldások hosszú távon hatásosak, de a tiszta (a közgazdasági ráció alapján álló) hatékonyságjavulás a fiatal és a középgeneráció terheivel lehet csak realitás. A mai öregek elvben „érdemtelen” nyereséghez jutnak: a felosztó-kirovó rendszer kibővülése a jelen és a jövő fiatal korosztályaitól nagyobb hozzájárulási kulcsot számít. Egy, az USA átállását kifejtő tanulmány⁶⁴ világosan elmagyarázza a makroökonómiai összefüggéseket: az általános egyensúlyi hatások mint következmények tovább növelik az újraelosztást a fiatalok rovására.

A tébé makroökonómiája a járulékarányok szintjén kezdődik: a legfejlettebbek 10-20% közé (USA, 14,5%, Japán 19,6%, Kanada 10,0%, Nagy-Britannia 12,5%, Svájc 19,6%), a fejlettek 30-40% közé (Ausztria 30,3%, Belgium 41,3%, Németország 41,1%, Olaszország 41,2%, Svédország 33,0%) teszik, Magyarországon ez 57,7%. A járulékfizetők összetétele is érdekes a magyar modell szempontjából: amennyiben a munkaviszonyban állók 3.414.843 fő (69,2%) 687 Md HUF járuléktömeget (89,4%), az egyéni és társas vállalkozók 747.890 fő (15,1%) 75 Md HUF-ot (9,8%), a szellemi foglalkozásúak 215.753 fő (5,1%) és egyéb önálló 559.906 fő (11,3%) 5 Md HUF-ot (0,8%) befizetést produkál.⁶⁵

A nyugdíjakkal kapcsolatos (köz)gazdasági és társadalmi gondok eredője Magyarországon nemcsak a megelőlegezett jóléti állam, hanem hogy minden negyedik magyar nyugdíjas immár (3,1 millió ellátott), illetve hogy 1989 után 1,4 millió munkahely szűnt meg. Ezzel egyidőben a rendszer átalakításába kezdeni, illetve a nyugdíjkorhatárt felemelni 10 % körüli munkanélküliség idején legalábbis nem bölcs dolog.

A gazdasági determinációk között említendő a privatizáció, aminek kapcsán hangsúlyozmi kell, hogy a magyar modellben az állam termelő vagyonának magánosításáról van szó privatizáció címén. Mai KSH statisztika szerint 1988/89-1996 között 1.008 Md HUF bevételt hozott, amelyből 428 Md HUF a költségvetésbe került, 250 Md HUF kötelezettség-vállalás volt, 111 Md HUF a kárpótlási jegyek bevonását szolgálta, 65 Md HUF értékű volt az E-hitel, 74 Md HUF az állami alapokba került, 69 Md HUF volt a privatizációs költség, 43 Md HUF volt az önkormányzati kifizetés, és mindössze 110 Md HUF-ot költöttek reorganizációra, az összebevétel 10%-át sem a gazdaság talpra állítására.⁶⁶

A korábbi - bizonyos fokig a kormányzati szerepvállalástól független - determinánsok után érinteni kell a jelen idejű pénzügyi determinánsokat is. A monetáris politika a magyar modellben kivülről nézve ellentmondásos: a restrikciónak (azelőtt a stop-go gazdaságpolitikának), a nagy leértékelési várakozásoknak, majd a kamatmozgásoknak a vitatása természetes. A költségvetési politika maga a viták központja, minthogy az állam működését veszélyeztető takarékoskodás folyik, közben időnként már sufficites a költségvetés, az egyensúlyi problémák eredői már máshol keresendők, nem a termelésbővülés oldalán. A Horn-kormány a belső eladósodás hatalmasra duzzasztásával csökkenti a külső adósságot. Az MNB és a költségvetés közötti elszámolás megváltoztatásával tovább növeli a belső adósságot. Növekednek a kamatkiadások: 1994: 292 Md HUF, 1995: 502 Md, 1996: 546 Md, 1997: 834 Md, ugyanakkor a törlesztési kiadások is: 68-257-345-396 Md HUF. Mivégre ez az erőltetett forráskivonás a gazdaság stagflációs állapotában, a társadalom fogyasztásvisszafogó korlátozásával milyen nyereséget lehet szembe állítani?! 

Látni való, hogy ez egy politikai (rendszer)stabilizációs kísérlet, aminek két pillére van: egyrészt az adósságmenedzselés profizmusa, a pontos hiteltörlesztés és folyamatos hitelfelvétel, a nemzetközi pénzvilág elismerésének elnyerése, az IBRD, IMF, EBRD fejlesztési politikákkal koordinált neoliberális gazdaságpolitika. Másrészt az EU-val való politikai közeledési tárgyalásokkal a mai hatalom (a volt szocialista nomenklatura) képviselőit mint egyedüli alkalmas és megbízható partnereket elismertetni, s azzal a mai posztkommunista hatalmat hosszú távra legitimálni. A követett gazdaságpolitika tehát egy politikai hatalmi stabilizációs kisérlet gyakorlata, nem pedig az elmaradott magyar társadalom termelési kapacitásainak modernizálása, nem a felzárkóztatás programja, hanem egy szelektív modernizációs kisérlet.

A magyar modell pénzügyi intézményrendszerében a bankszektor megerősödése, spekulációs pénzpiaci műveletei már a fejlett pénzpiacot, a termelés- és vállalkozásfinanszírozási tevékenysége pedig a korábbi rendszert reprezentálja. A bankszektor fényes homlokzata mögött a magyar gazdaság roskadozik, amit mutat, hogy az összbanki mérlegfőösszeg aránya a GDP 70%-a alá süllyedt, ami a stagflációs gazdaság tükrözője. Közben a vegyes bankok aránya 19,6%-ról 30%-ra növekedett, s a külföldi bankok részesedése is közel ilyen mértékben nőtt a nagybankok rovására. A mérlegen kívüli kötelezettségek (bankgarancia, származékos ügyletek stb.) aránya is növekedik 380 Md-ról 900 Md HUF-ra (napi,1996,12.16.p.1,3.). Burkolt bankkonszolidáció folyik a Horn-kormány idején is (MHB, MBFB, Agrobank, OTP), a vállalati hitelek jobbik felét már a külföldi bankok birtokolják, miközben a szocialista bankmenedzsment még mindig fékezi a privatizációt. (mn,1996,04.17.p.13).

A determinánsok legtöbbet vitatott - kormányfüggő - változója az adó, amely a magyar modellben minden kritériumrendben elmarasztalható, mert kizárólag adóprésként működik. A különféle családi adózásra felhívó, a vállalkozásokat ösztönző, az igazságosabb teherelosztást sürgető nézőpontokból a teljes magyar adórendszert át kellene alakítani, de ez nem így van. A magyar adórendszer profi módon van kidolgozva, csak a szemléletmód hibás alapvetően. Az EU-hasonulás kampányszerű frázisai között alig tűnik fel, hogy Magyarországon a nem bérjellegű költségek a legmagasabbak, valamint hogy a költségvetési és a vállalkozási szféra közötti kereseti eltérések lassan 10%-ra rúgnak.

A pénzügypolitika vitatott tárgya a hitelek, minthogy a kis- és középvállalkozások részesedése folyamatosan csökken a hitelállományban. Egyes szakértői felmérések szerint 1989-1996 között az üzleti szektornak nyújtott bankhitelállomány reálértéke 63%-kal, a háztartási hiteleké 78%-kal csökkent. Az összes hitelkivonás értékét 1.713 Md HUF-nak, éves átlagban 270 Md körülinek számítják (új mo.1996,10.21.p.1,7.). A hitelfelvétel szempontjából ugyanakkor meghatározó az is, hogy Magyarországon a gazdasági aktorok 96%-a mikro-, 2,7%-a kis-, 0,7%-a közép és 0,6%-a a nagyvállalkozás, ami nagyon egészségtelen fejlődést mutat.

A determinánsok között említeni kell a külföldi tőkét is, melynek magyarországi mérlege ugyancsak eltérő megitélésre ad alkalmat: egyfelől örvendetes a jelentős beáramlás, másfelől e tőke fogadása nem a fejlesztésre szorult területeken történt, az ipar szerkezetváltása és a növekedés szempontjából nem pozitív a mérleg. A technológiafejlesztés elmarad, nő az importigényesség, a bedolgozói munka, miközben a magyar cégek fejlesztési kapacitásai elsorvadnak.

Az aktív beavatkozás determinánsai között a beruházásokat kell elsőként említeni, a mérleg egyértelműen csökkenő. A kutatási és műszaki fejlesztési alap (1991-1995 között 9,6 Md HUF) elköltésével kapcsolatos vizsgálat nyilván feltár majd elképesztő eseteket a szocialista K+F történetéből, de egy felzárkózásban lévő országnak 90,6 Md HUF-ot sem lett volna sok ilyen célra költeni. A foglalkoztatás mint determináns a magyar modell súlyos gondjainak mércéje. A keresőképes korban lévő népesség 55-60%-ának van csak munkája (ami mintegy 10%-kal rosszabb az EU-arányoknál), pontosabb számítások szerint a munkaképes korú népesség 25-27%-a van munka nélkül, még hitelesebb számvetések szerint a 500.000 körüli hivatalos munkanélküli mellett 1-1,2 millió „gazdaságilag inaktív” van még, ami a bűnözés melegágya.

Determináns a lakáshelyzet, amely a politikai és a társadalmi programkészítésnek is fontos tárgya. A rendszerváltozás társadalmának öröksége, hogy a lakásadottságokat illetően a térség országai között is az utolsók sorába kerültünk. Innen két irányba mutatkozik kitörés: az Országos Lakáspolitikai Tanács mint lobbihely tehetsége, illetve a lakástakarékpénztárak terjeszkedése és kínálatuk kedvezőbbé válása felé. Az alapvető gond az a magyar lakáshelyzettel, hogy nemcsak nem elég reménykeltő a jövőbeni családok elhelyezése (a nagyobb gyermekszám-vállalás) szempontjából, hanem zsúfoltsága és lelakottsága, az elsőhullámos panelek állapota folytán rövidesen milliárdos nagyságrendű felújítási kényszerhelyzet áll elő, aminek finanszírozása az elöregedett lakosság miatt újabb állami tehervállalást vetít előre.⁶⁷

3.4 A termelés korszerűsítésének akadályai

A magyar modell legnagyobb problémája a termelési szerkezet elmaradottsága. Az ipar leértékelődése technológiai elmaradás, tőkehiány, nem kis mértékben a fejlesztési politika csökevényessége, a politikai indíttatású csőlátás. A nemzeti reprezentatív ágazatok elmaradása, megsemmisítése (a nehézgépgyártás, gépkocsi-összeszerelés, repülőgépgyártás) a korábbi politikai vezetők felelőssége. A teljes ipari termelés 1995-ben 3.800 Md HUF értékű volt, s abból az export 34%-át adó gépipar 650 Md HUF termelési értékkel részesedik. Az ipari foglalkoztatás 5%-kal csökkent, a termelékenység 13%-kal nőtt. A Munkaügyi Kutatóintézet szerint a zsugorodásos termelékenység-növekedés útját járjuk, amennyiben 1988-1993 között 35%-kal nőtt a termelékenység: a vállalatok termelékenysége és a vállalati munka hatékonysága kritériumok alapján 1988-1995 között az árbevétel 15%-kal nőtt, a foglalkoztatottság viszont 36%-kal csökkent. Eközben nem a vegyes, hanem a magyar tulajdonú (állami és magán) cégek voltak a legnagyobb elbocsátók, bár hatékonyságuk sem nőtt. (nszab,1996,12.10.p.1,12.) Az 1994-95-ös átlagot nézve az 1 főre jutó GNP növekedés 15-ről 11%-ra csökkent.

A funkcionálisan és szerkezetileg is korszerűtlenné vált államigazgatásban a legjobban szétzilált minisztérium éppen az ipari (IKM-IKIM), amelynek működése semmilyen tekintetben nem felel meg a gazdasági modernizáció céljainak.⁶⁸ Az elmúlt hat évben vagy nyolc iparpolitika készült, de átfogó és alkalmazható gazdaságpolitika, nemzetgazdasági stratégiák nélkül nem lehetett kezdeményezést várni, másrészt a létező iparpolitikák semmi invenciót nem tartalmaztak Magyarország termelési válságából való kilábalására. Az szakmai (kamarák) és politikai (szakszervezetek) érdekképviseletek elsősorban az árfolyam-, az infláció-, az export- és import-, a területfejlesztési és adópolitikát vitatják. Jellemző továbbá, hogy a felzárkózás gondjaival küszködő Magyarországon a K+F költségvetése 1989-1996 között 60%-os értékvesztést szenvedett el, a GDP arányában 2,2%-ról 0,78%-ra csökkent, ami a maga nemében egyedülálló. Az egy főre jutó K+F-ráfordítás 38 USD, az EU-ban 250-300 USD az átlag. A kormány még annyi támogatást sem ad a gazdaság műszaki színvonalának fejlesztésére, amennyit egy háború sújtotta országban.

A kereskedelem a fejlődés jelképe (a magyar 200-ak listáján dinamikát jórészt csak az ilyen cégek mutatnak), de nem a kívánatos irányba történő fejlődésé. Az 1995-ös statisztikai mérleg szerint (amiből még hiányoznak az új vásárló központok mérlegei) erős koncentráció megy végbe: a Centrum Áruházak 18-ról 20 Md HUF-ra növelte forgalmát, mégis az 5-ről a 10. helyre csúszott vissza, a Fotex-csoport a 2.-ról a 7.-re került 26 Md HUF-os forgalmával. Az első helyre az Áfészek hálózata került 150 Md HUF-os forgalommal, a 2-3. helyen a Tengelmann-csoport és a Metro Áruházak 40 Md-os mérleggel.

Az agrárium a legellentmondásosabb megítélésű szektora a magyar gazdaságnak, amennyiben termelési teljesítménye ma is meghatározó a külkereskedelmi mérlegben (az exportkényszer kitüntetett szereplője), viszont a folyamatos cserearányromlás legfőbb tényezője. A magyar mezőgazdaság megítélésében a rövid távú érdekek és a hosszú távú agrárközgazdasági szempontok erős ütközése döntő szerepet játszik. A mai termelési szerkezet elavult, az EU-piacai felé termelési és termékszerkezet-váltási kényszer mellett az árverseny összes kínja sújtja a szektort, csak kelet felé találhat tömeges piacokat, ugyanakkor mind nagyobb gondot jelent majd a környezetgazdálkodásban (víz-, talajerő- stb.) jelentkező deficit. A GATT-WTO-EU normák körüli vitáink a legjobb esélyek megvalósulása esetén is jelentős cserearányromlást hoznak, úgy hogy a következő kormányt a nyugati agrárexport teljes leállásának veszélye fenyegeti!

Az agrárválságnak van egy tradícionális, egy 1990-től, és egy 1994-1998 közé tehető fejezete, az utóbbit a politikai szavazói bázis vidékre áthelyeződése erősíti fel (miközben a fővárosi és nagyvárosi politikai bázis szűkül). A baloldal meghasonlásának legfőbb bizonyítékaként az MSZP elhagyta a munkásságot (az elemeire hullott, illetve megmaradt társadalmi csoportjai a rozsdaövezetekben veszélyessé váltak a párt kizárólagos érdekképviseleti bázisaként), s a vidék pártja lett, de nem annyira a parasztság (mely ugyancsak alaposan összezsugorodott), mint inkább a falu proszocialista érdekcsoportjainak és szakmai lobbijainak képviselőjeként. Minthogy azonban nincs elég forrás az összes érdekcsoport kielégítésére, a válságok mélyülnek, a tiltakozások sokasodnak, az ágazat közgazdasági és biológiai esélyeinek romlásával egy időben. A falu súlya azonban még ma is rendkívülien fontos a magyar modellben, hisz 1990-ben a lakosság 38%-a (közel 4 millió ember) élt a falvakban, 800.000-en kizárólag mezőgazdasági munkából éltek, amellett pedig 1.7 millió vidéki háztartás végzett agrártevékenységet. A foglalkoztatás leépítése 1989-1996 között 72%-os (az országos átlag 38%), ma 100 aktív mezőgazdasági keresőre 3.164 főnyi népesség jut (1990-ben még csak 1.202!). A megmaradt foglalkoztatottak száma 170.000-re zsugorodott, keresetük az országos átlag harmada csak, az ágazati reálkeresetek értéke az elmúlt időszakban 21%-kal csökkent.

Ennek megfelelően az agrárium részesedése is csökken a termelésben: 1990-ben az összes termelés 24,4%-a, a GDP 16,5%-a volt, 1996-ban ezek a számok 17% és 11,6%. Az agrármunkaerő aránya 22%-ról 12,7%-a csökkent, az export aránya viszont 23,1%-ról csak 20%-ra esett vissza. A földterület 90%-a magánkézbe került, ma már csak 8-10% az állami földterület aránya.⁶⁹ A KSH tényszámai szerint 1995-re az agrárium részesedése a bruttó termelésben 24,4%-ról 17%-ra csökkent, a GDP-ben 16,5%-ról 11,6%-ra, a foglalkoztatottak aránya 22,2%-ról 12,7%-ra. A gazdaságkutatók szerint a termelés stagnál, a növekedés esélye 1997-re legfeljebb 1%, tisztázatlan tulajdoni, földbérleti, banki, beszerzési, értékesítési viszonyok vannak, minden ágazatban termeléscsökkenés tapasztalható, árkényszer van, az agrárolló tovább nyilik, a 2,5-2,8 Md USD értékű export nem növelhető, növekedik az önköltség. (napi,1996,10.25.p.15.).

Az agrárium és a termelési anomáliák mércéje az élelmiszeripar 1996-os mérlege: 100 forintból 36 forintot költünk élelmiszerre, de 1990-1996 között 25%-kal zsugorodott a belföldi élelmiszerpiac, évi 77 Md HUF veszteség volt a kereslet visszaesése miatt. Az agrárium átlag 30%-os inflációja az élelmiszeripart terheli, az ágazat kamatterhei már 45 Md HUF-ra rúgnak, ami hússzor nagyobb az ágazat adózás utáni jövedelménél.

A szolgáltatások részesedése e mérlegben alig kap szerepet, pontosabban alig ad a statisztikai bázis megfelelő adatokat. Egy GKI tanulmány szerint a szolgáltató szféra visszafejlődésben van, a GDP arányában 40% felett van, de 1996-ban várhatóan 1%-kal csökkent. A legerősebb ágazatai a pénzügy, ingatlanügy, a bérbeadó és a gazdasági tevékenységeket segítő szféra. (mh,1996,08.02.p.9.).

3.5 Visszaélések a környezetgazdaságban

A felzárkóztatás és gazdasági modernizáció, illetve a gazdasági determinációk szempontjából egyformán kritikus helyzetben van a környezetgazdaság Magyarországon. A legérzékenyebb gondok a környezet állapotának mérését biztosító analitikai és információ-kezelési készségek hiánya (a veszélyes anyag-, zaj-, víz-, levegő- stb. terhelési szintek megállapításában lényegében visszalépések vannak), a közgazdasági elvű környezetgazdálkodás hiánya, a második környezet tervezésének és működtetésének mind súlyosabb anomáliái mint a szocializmus öröksége. Vannak azután súlyosan dilettáns döntések (mint a IIASA „Vízkészletek”-projektjébe a Sió jelölése), súlyosan elmarasztaló összehasonlítások (mint pl. a osztrák-magyar Duna-hasznosítási konferencia), vészhelyzetek (mint veszélyes hulladékok utaztatásának győri példája, a garéi hulladéktározó esete), nem kevésbé a nyersanyag-készletek feltárására irányuló külföldi érdeklődés megnövekedése (miközben korábban az ország megkutatottságát közel 100%-osnak nyilvánították).

Az adottságainkkal való visszaélések kiegészülnek a mulasztásainkkal: hogy a csatornázottság és szennyvízkezelés Budapesten a Dunával kapcsolatban 20%-os, s országosan a csatornázott lakások aránya 43,6%. Bős kapcsán 100 milliárdokat költöttek a semmire, ugyanakkor a kikötőhasznosításra nem volt pénzünk, pedig a dunai hajózás az EU-közeledés egyik legfontosabb szállítási útvonala.

Az információs infrastruktúrafejlesztések aránytalanságainak legfőbb bizonyítéka a hírközlési politika irracionalizmusa, a Matáv privatizációja, fejlesztési politikája (a környezetszennyező, szakmai használathoz kötődő és lakossági diszfunkciós mobiltelefonok terjeszkedésének preferálása a Matáv lakossági hálózati fejlesztéseinek rovására), mind politikai döntésekként értékelhetők, illetve nemzetgazdasági és környezetgazdálkodási szempontból irracionálisak.

A visszaélések környezeti adottságainkkal és az általunk épített második természettel szemben felhalmozott adósságok a területfejlesztésben csúcsosodnak ki. A társadalom szétszakadása fokozódik: a magyar szocializmus-modell a határkörzetek elnéptelenítésével, a városok népességének mesterséges felduzzasztásával előkészítette a mai folyamatokat. Mára az ország három részre szakadt: a főváros, a nyugati régió, és a keleti országrész között fellelhetők az EU, a kelet-európai és balkáni nyomor jelei. A fővárosi régió 1 főre eső GDP-részesedése közel 40%, a keleti régióé pedig 11%. A vállalkozási térképet tekintve a fővárosban 1.000 lakosra 89 működő vállalkozás jut, a nyugati régióban (Győr-Moson-Sopron-Zala) 62, a köztes (Pest megye) régióban 59, a keleti régióban Nógrádban 42, Borsodban 39. a mérleg úgy lesz teljes, hogy a 138 kistérségben kettő kivételével visszaesett a lakásépítés, a közműolló némileg záródott (7%-kal, de Bpesten pl. 1 km vízvezetékre 500 m csatorna jut, másutt a fele sem).

A területfejlesztési koncepció visszaélések melegágya: a megyerendszer és az önkormányzatok tervezett átalakítása (10-12 megye, 150-200 kistérség, területfejlesztési törvény és politika) igen nagy figyelmet követel a konzervatív erőltől.⁷⁰ A szocialista átszervezési elképzelések egyrészt a korábbi reflexek visszatérése, másrészt viszont a gátlástalan forráselosztási machinációk beüzemelését jelentik (ami egyrészt a hazai források, másrészt a régióknak ajánlott EU-források lekötését szolgálja).⁷¹  Az látszólag helyes, hogy a borsodi régió 25 Md HUF, a soproni pedig 111 M HUF támogatást kap, de a dolog nem ilyen egyszerű. A megyei területfejlesztési tanácsok 5 Md HUF alapot kapnak, amelynek elosztásában a Parlament illetékes bizottságai a KSH és a KTM adatai alapján döntenek. Hogy összesen mennyi pénz megy területfejlesztésre ténylegesen, nem tudni pontosan, de azt igen, hogy a források kezelése egyrészt a Kincstáron keresztül, másrészt az ÁPV Rt. tulajdonában szerveződő Magyar Fejlesztési Bankon keresztül történik. Szó van 14,7 Md HUF területfejlesztési előirányzat mellett további privatizációs többlet (kamatmegtakarítás?!), 13,5 Md HUF, 70 M ECU Phare-pénz, ill. nem számosított EU-forrásról is. A területfejlesztési lobbik máris beépültek a láncba, az első visszaélések napvilágra kerültek (nszava,1996,07.13.p.3.).

Jegyzet és irodalom

57. Kornai,J.: Kiigazítás recesszió nélkül. esettanulmány a magyar stabilizációról. Közg.Sz.1996,7-8.sz.p.585-613.

58. A „Harmincak-csoport” 1996-os New York-i konferenciáján figyelmeztettek, hogy a restriktív gazdaságpolitika az 1987-es hasonló pénzügyi válságot idézhet elő a világgazdaságban.  A spekulatív pénzpiaci műveletek (értékét 40.000 Md USD-ra becsülték világviszonylatban) mint a reálfolyamatoktól független pénzmozgások a termelőszférát károsítják

59. Sőt, a kormány (a szocialisták) létrehoztak egy stratégiai gazdaságkutató intézetet is Trend-Prognózis Rt. néven Nagy Sándor (aki kellemetlen politikus szakbürokrata pártjának,  s amellett különféle csúcsposztok várományosa volt) vezetésével.

60. Abban az értelemben, ahogy pl.  az USA-ban minden pénzügyi év végén készül egy tételes adósságregisztrálás az állami adósság és adósságszolgálat alakulásáról, ágazati lebontásban. (lásd. statisztikai melléklet)

61. Az árnyékgazdaság tételei és számai különféle szakértői becslések összesítése szerint (IFTI): 1990-1996:

privatizációs vagyonvesztés   110-300 Md HUF

adóeltitkolás és áfavisszatérítés 150-200 Md HUF

fekete munka értéke    150-300 Md HUF

fekete kereskedelem   500-700 Md HUF

pénzintézeti csalások    220-300 Md HUF

olajügyletek     120 Md HUF

információkereskedelem 500 Md HUF

tőkemenekítés 600 Md HUF

összesen: 2.360-3.420 Md HUF

62. Mo. exportteljesítményének megitélésére jellemző adat, hogy nemzetközi összehasonlításban a 10 milliós lakosságnak nem 13 Md USD, hanem legkevesebb 50 Md USD exportra lenne szüksége (vö. Finnország 39 Md-os, vagy Írország közel 100 Md USD-os exportjával), ezzel szemben nálunk a bérmunka aránya 24-ről 27%-ra nőtt, a hozzáadott érték aránya 32-ről 31%-ra csökkent 1995.ben.

63. A Merryl Lynch és a Coopers and Lybrand felmérése a magyar biztosítási piac kilátásairól, (vg,1996,06.06.p.2.)

64. Kotlikoff,L.: A tébé privatizálása -  Hogyan működik és miért fontos? = Közgazdasági Szemle, 1996,12.sz. p.1045-1071

65. A becslések szerint a szellemiek besorolással visszaélők száma 150-180.000 fő lehet, ami az árnyékgazdaság teljesítményeit gyarapítja. (új mo.1996,10.17.p.1.)

66. A Privatizációs Kutatóintézet szerint a mintegy 6.000 Md HUF értékű vagyonból alig 700 Md HUF privatizációs bevételt sikerült elérni, aminek a sokszorosa került magánkézbe.

67. A Városkutatás Kft szakértői anyaga szerint a kis- és a nagykörútak közötti területen a lakásfelújítás 25.000 HUF/m² áron számolva 50m²-es lakásra vetítve 1,2 M HUF lenne, csak a homlokzat javítása 3,5-5.000 HUF/m² lenne. Az említett területen élő lakosság teherbíró képességét felmérve legfeljebb 40%-os, a nagykörúti szlumos területen 20%-os költségviselési képességet lehet számítani, a többi költséget a fővárosnak kell viselni! A tömeges lakásfelújítás halasztása százmilliárdos vagyonvesztést kockáztat. (mn,1996,09.28.p.1,5.)

68. Az osztrák kancellári hivatal Bilaterale Osthilfe programjának szakértői beruházási tanulmánya szabályosan megfeddi a magyar ipari minisztériumot, mert az államnak sokkal nagyobb szerepet kell játszani az iparpolitikában. A BKE Vállalatgazdaságtan Tanszéke „versenyben a világgal” programja keretében a magyar vállalatok versenyképességét vizsgálva 325 vállalat 1300 vezetőjét kérdezték meg: a „Vállalataink erőltetett (át)menetben” című dokumentum ugyancsak hivatkozás erre.

69. A MAK adatai szerint 1991-től 400-500 Md HUF árbevételkiesés volt az ágazatban, a KSH szerint 1989-1995 között az agrárolló 139,2%-kal nyilt. (vg,1996,10.14.p.1.)

70. „Területfejlesztés és organikus társadalom”: az 1996 májusi szfehérvári konferencia legfőbb tanulsága az volt, hogy a gazdasági válság (mint az adott régió termeléscsökkenése) egy évtized alatt is megfordítható, de a regionális szakadás folytatódik.

71. A regionális területfejlesztési tanácsok és a hazai, ill. külföldi források fogadására szakosodott lobbik összeépülésének bizonyítéka balatoni térségi szervezet, mely EU-konform és a fentről szerveződő MSZP-s lobbik mintapéldája.