Szinte minden népnél rengeteg szokás kötődik a húsvéthoz még a kereszténységet megelőző időkből, hiszen a tavaszt, a természet újjáéledését évezredekkel ezelőtt is megünnepelték. Éppen ezért sokszor fedezhető fel ellentmondás a húsvéti motívumokban és népszokásokban.

Böjti játékok

A negyvennapos böjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje, amelyet Jézus 40 napi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tartanak. Ilyenkor nemcsak a hús fogyasztása volt tilos, hanem a lakodalom, bálozás, zenés mulatságok is tiltva voltak. Böjt idején gyóntak, áldoztak, az egymással haragban lévők pedig igyekeztek kibékülni.

Az ifjúság körében az étkezési, szórakozási, mulatozási tilalmak ellenére jellegzetes szokások, játékok alakultak ki, amelyeket főként böjti vasárnapokon végeztek. Ilyen volt például a körtánc jellegű karikázás, a csárdás jellegű szinalázás, az ifjú leányok arcpirító, avatórítus nyomát őrző ulicskázása, vagy az ún. mancsozás, amelyben magasba dobott golyókat kellett eltalálni olyan ütőkkel, melyeket legények faragtak a nekik tetsző leányoknak. Szeged környékén is divatosak voltak a sportjellegű népi játékok, így például a csülközés, a labdázás, és a köcsögdobálás.

Barkaszentelés

Jézus Jeruzsálembe vonulásának emlékünnepe a húsvét előtti, ún. virágvasárnap, vagy latin elnevezése szerint pálma vasárnap. A 6. századtól kezdve ekkor körmeneteket tartottak, ahol a pálma az időjárási viszontagságok mellett a különféle varázslásoktól is megvédett. Nálunk ezt a szentelt pálmát helyettesíti a barka. Itt is megfigyelhető, hogy bár egyházi eredetű a virágvasárnapi barkaszentelés, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villám elhárítására is.
Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, mert elszaporodnak a legyek és a bolhák, és egyéb rontásokat hozhat a gazdára. Azonban emellett jósló, varázsló, rontás elleni, bajelhárító szerepet is tulajdonítottak neki: a kert földjébe szúrt barkaág elűzi a férgeket, vagy a mestergerendán elhelyezett vagy tűzbe dobott szemek megvédenek a bajtól, villámcsapástól, de éppenséggel gyomorégés vagy torokfájás ellen is kitűnőek.

Kiszehajtás, villőzés

Virágvasárnapi jellegzetes szokás szerint egy szalmabábút többnyire menyecskének öltöztettek. A kisze vagy más néven banya a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője, amelyet a lányok énekelve végigvittek a falun, majd pedig vízbe hajítottak vagy elégettek.
A kisze öltöztetéséhez és viteléhez különböző hiedelmek fűződtek: aki öltözteti vagy elsőnek felkapja, nemsokára férjhez megy, vagy ha véletlenül visszafordul a banya, akkor joggal lehet tartani attól, hogy visszajön a betegség a faluba, vagy rosszra fordul az idő. Miután levetkőztették és vízbe hajították, a lányok vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek, és hogy egészségesek maradjanak.

A kiszehajtás után sok helyen a villőzés következett. A lányok villőnek nevezett faágakkal járták a házakat, ezeket a faágakat felszalagozták, olykor kifújt tojással díszítették. A kisze kivitele a tél kivitelét, a villő behozatala pedig a tavasz behozatalát jelképezte.

A nagyhét szokásai

„A harangok Rómába mennek” – tartja a mondás, és valóban: nagycsütörtökön megszűnik a harangozás, és legközelebb nagyszombaton szólal meg újra. Liturgikus eredetű szokás a nagycsütörtöki lábmosás (célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat) és a pilátuségetés, amikor egy Pilátust jelképező szalmabábut égetnek el. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték, és a jó termés reményében spenótot főztek.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának napja, a böjt és a gyász ideje. Ezt a napot a népi babona szerencsétlennek tartotta, amikor tilos volt mindenféle állattartással, földműveléssel kapcsolatos munka, ilyenkor nem gyújtottak tüzet, nem sütöttek kenyeret (merthogy kővé vált volna), nem fontak, nem szőttek. Azonban úgy hitték: aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog majd a betegség. Az ilyen, ún. nagypénteki aranyvíznek szépségvarázsló erőt is tulajdonítottak.

Nagyszombati tevékenységnek számított a féregűzés, amely az egész nagyhéthez kötődő nagytakarítás része, de ugyanígy e nap szokása volt a ház körülseprése, hogy a boszorkányokat, kígyókat, békákat elhajtsák. Jellegzetes szertartás volt ilyenkor a tűzszentelés, keresztelő víz szentelése. A nagyszombaton megtartott feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai, magyar, német és osztrák szertartás.

Ételszentelés

Húsvétvasárnap ünnepli a kereszténység Jézus feltámadását. Ehhez a naphoz is munkatilalom kapcsolódott: nem sepertek, nem főztek, nem hajtották ki és nem fogták be az állatokat. Már a 10. század óta húsvéti szertartásnak számít a sonka, bárány, kalács, tojás, bor megszentelése a templomban. A húsvéti bárány Jézust jelképezi. A tojás az élet, az újjászületés jelképe. A sonka a paraszti élet gazdasági és kultikus rendje szerint vált jellegzetes húsvéti étellé. Sok helyen használták mágikus célokra a szentelt ételek maradékait: a kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sok tojást tojjanak, máshol pedig tűzbe vetették a maradékot, hogy a túlvilágiaknak is jusson a szentelt ételből.

Egyéb szokások

Húsvétvasárnapra virradó éjszaka volt szokás a Jézuskeresés, amikor meg kellett találni a faluban elrejtett Krisztus szobrot. A húsvéti határjárás célja egyházi jelentése mellett a tavaszi vetések mágikus védelme volt. A zöldágjárás a természet megújulását jelképező énekes játék volt, a kakaslövés pedig farsanghoz, lakodalmakhoz és aratáshoz is köthető népi szokás, de a húsvét egyik jellegzetességének is számított.

Locsolás

Alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Eredete a keresztelésre utal, valamint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat a zsidók locsolással akarták elhallgattatni. A népszokások szerint a férfiak ilyenkor sorra járták a házakat és különböző énekek, versek kíséretében locsolták meg a nekik ezért cserébe tojást adó lányokat.

Vesszőzés

Sok megyében a locsolással egyenértékű szokás keretében a legények vesszőből font korbáccsal csapkodták meg a lányokat, akik ezután borral kínálták őket. Az ún. suprikálás keretében azonban a lányok vesszőzték meg a locsoló fiúkat.

Tojás

Ősi termékenységi szimbólum, amely a locsolás és vesszőzés viszonzása. A legismertebb díszítés szerint az élet színére, pirosra festették, de elterjedt módja volt a tojás díszítésének a karcolás, viaszolás is. A tojás és a húsvét kapcsolata a népi hagyomány szerint szintén a tavasz ébredésével függ össze, mivel télen nem tojtak a tyúkok, hanem csak tavasszal, elsőként a húsvét körüli időszakban.

A húsvét utáni vasárnap a fehérvasárnap vagy mátkáló vasárnap, amely a katolikusok szerint a húsvéti ünnepkör zárónapja. E nap szokásaként a fiatalok a komálás, mátkálás keretében jelképesen barátságot kötöttek, és ezt pecsételték meg tojás- vagy komatálcserével. (A komatálon a tojáson kívül sütemény, gyümölcsök és bor volt.) Egy másik szokás szerint a mátkáló vasárnapot követő hétfőn, a húsvétot befejező ríusos szertartás keretében a legények összeütögették a húsvétkor kapott tojásokat, és akié épen maradt, az hosszú életre számíthatott.

(Forrás: Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E.: Jeles napok, ünnepi szokások)