Hajnalhasadást érzékeltünk, amikor tavaly ősszel nekiláttunk ennek a folyamnak. A szerző bevallja, nem remélte, hogy ilyen hamar be is rekesztheti ezt a sorozatot.

Március 9-e után ugyanis a nap járásához hasonló tempóban oszlott a sötétség, és most, a nyár derekán, a kiteljesedett világosságban át kell hangolnunk ezt a rovatot.

Mi is történt az elmúlt hónapokban?

Az ország lakossága rádöbbent: nincs tovább. A választók egyik fele eddig sem kívánt a gyurcsányi úton haladni, mostanra azonban kiderült: a másik fele sem oda készül, ahová a miniszterelnök rohan.

Mit ismertek föl az emberek?

A baloldali szavazók felfogták, hogy a puszta megélhetésük a tét. Az MSZP bázisának igen nagy hányadát alkotják azok, akik az állami jóléti rendszerektől függnek. Mindenekelőtt a nyugdíjasok kezdik megérteni, hogy rohamosan emelkedő megélhetési költségeiket nem fogja (tudni) fedezni a kormány. Ha pedig nem képesek eltartani, akkor minek szavazzak rájuk? – kérdezi csöndes magányában néhány százezer Kádár-nosztalgiás nyugdíjas. És nem megy el voksolni – akkor pedig az MSZP-kormányzásnak lőttek.

Mi van a dolgozókkal, adófizetőkkel?

Akik eltartják ezt a rezsimet, azok többségben nem tartoznak az MSZP szavazóbázisába. A kisvállalkozókat csontvázzá sorvasztotta az adópolitika. Ráadásul ugyanez a réteg szenvedi el a kormány által dédelgetett multik pusztító „versenyét”. Mostanra elsöprő többségüknek világos, hogy ezzel a kormánnyal nem lesz kibontakozás.

A kisegzisztenciák belefáradtak az ügyeskedésbe. Nem lehet adóelkerülésből élni, és nem lehet többé fenntartani a megszokott szintet.

A közalkalmazotti-köztisztviselői réteg dühödten figyeli és szenvedi, miként veri szét az államot a hatalom (sokszor szándékos) dilettantizmusa. Elbocsátottak ezrei tudván tudják, hogy nem valamiféle lustaság vagy fölöslegesség miatt kerültek utcára, hanem mert a mind kevesebb pénzből léhűtőket kell eltartani.

Azt is látják, hogy az államot privatizálja a kormány. Viszik a közfeladatokat külső szerződésbe, közpénzt adnak (évtizedekre előre!) magáncégeknek olyas feladatokért, amiket normálisan évtizedek, néha századok óta a magyar állam lát el. Megy a közút, megy a börtön, megy az iskola, megy a kórház. És mindegyik magáncég haszonra hajt, úgyhogy a szegény magyar nemsokára bennszülött lesz a saját hazájában, aki az adójáért cserébe nemhogy szociális biztonságot, maholnap elemi létbiztonságot sem várhat el az államtól.

Mekkora mozgástere van a Gyurcsány-kormánynak?

Nagyon kevés; a sajtón kívül szinte semmi. A hitelező bankvilág nem enged a szorításból, annál is kevésbé, mert aggódhat a pénzéért. A forint hovatovább nem a magyar államtól (illetve a Magyar Nemzeti Banktól) függ, sokkal inkább olyan világgazdasági folyamatoktól, amelyeket Budapesten senki sem képes befolyásolni.

Az államadósságot nem lehet negligálni, kifizetése irdatlan teher.

A Gyurcsány-brigád három dologtól retteg: 1. el kell számolni az adósságteher keletkezésével, 2. el kell számolni a privatizációs bevételekkel, és 3. el kell számolni az EU-s pénzekkel.

Az elszámolás megakadályozására és a hatalom megőrzésére egyetlen valódi harcostárs sorakozik föl Gyurcsányék mellé: a kormánypárti sajtó. Tudják ezt Gyurcsányék: a baráti sajtónak kifizetendő pénzek soha nem késnek egyetlen percet sem, és a „kommunikációs” keret sosem csökken, mindig bővül.

Mit lehet tenni?

Az MSZP-ben két szándék küzd egymással: akik a túlélés érdekében menesztenék Gyurcsányt, és akik – paradox módon ugyanezért – meg akarják tartani. A végső érv momentán: a 2009. tavaszi EU parlamenti választásig hadd próbálkozzon Fletó.

Az SZDSZ szokása szerint megpróbálja maximalizálni a helyzetben rejlő hasznot: 1. mint „ellenzéki” gyűjti a népszerűséget, viszont 2. szavazataival fenntartja a kormányt, amely szinekúrákat, miegymást, röviden pénzt és hatalmat enged át cserébe. Ennek az SZDSZ-nek léte garancia az ország leépülésére, idővel pusztulására.

A Fidesz és a KDNP küzd az ország javáért – korlátozott eredményességgel. A pártszövetség ragaszkodik az alkotmányos rendhez, amelyhez rajta kívül igen kevesen ragaszkodnak, talán csak a köztársasági elnök.

A demokratikus kereteket feszegető izgágák (jó, legyenek radikálisok) működésükkel az általuk hőn gyűlölt Gyurcsány-hatalmat támogatják. Ez a paradoxon az antidemokratikus múlt következménye. Egyfelől kommunista rutin a provokátorok alkalmazása, másfelől sokan szeretik a nagy szavakat, a harcias kirohanásokat, ám ezeknek nem erénye az aprómunka, az állhatatosság.

Mik a kibontakozás elemi feltételei?

Az első az őszinte párbeszéd a politikai szereplők között. Mivel erre Gyurcsány alkalmatlan („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), az MSZP és az SZDSZ miatt vajmi csekély a remény. Fodor Gábor új SZDSZ-elnökből nem sugárzik a bátorság. Megkezdte az egyrészt-másrészt játékot, amelynek nem ígérkezik más célja, mint a már említett haszonmaximalizálás az SZDSZ számára.

Úgy fest, fenékig kell inni a poharat.

Jövő hétfőn új sorozatot kezdünk.