Ezer szerencsénk, hogy szigetnyelv a magyar, különben rajtunk röhögne a világ.

A kommunisták évtizedekig idézgették előszeretettel az anekdotát, miszerint Roosevelt, midőn tájékoztatták a magyar hadüzenetről, megkérdezte volna, hogy miféle ország az a Magyarország, és a válaszokból hüledezve értesült volna, hogy a királyságnak nincs királya, a tenger nélküli országot egy tengernagy kormányozza, és követelései a szövetségeseivel szemben vannak, nem a megtámadottakkal szemben.

Mutatis mutandis érvényes az anekdota ma is. Az SZDSZ elnökét csalással választották meg, de ő indulni akar újra, kivéve, ha elindul az előző elnök is, aki viszont vagy másfél éve pihenteti az arcát, és nem vállal semmilyen szerepet sem a dicsőséges kormányzásban. Tetejébe mindezt a hókuszpókuszt azért adják elő, nehogy a legtehetségesebb és leghitelesebb politikusuk véletlenül még elnök akarjon lenni.

Az ország rohan a szakadék felé, de ez a kormányt és a kormánypártokat kicsit sem zavarja. A miniszterelnök hetente ad elő újabb nagyszabású tervet, miközben egyet sem visz végbe, és a pártja ünnepli érte.

Az országgyűlés nem csinál semmit, a törvényhozás üresjáratban, a kormány nem kormányoz. Eközben a miniszterek és a többségi pártok elégedettek a teljesítményükkel, viszont leváltanák az értetlen népet.

A választók soha nem látott létszámban utasították el a kormány „reformpolitikáját”, de ez kicsit sem zavar senkit.

A kormányzati csecseken hízó sajtó nem létező problémákon rágódik: antiszemita veszély, újfasiszta bandák, szörnyű egyházi terror fenyeget – szerintük. A miniszterelnök tüntetni jár, holott kormányoznia kéne. A főpolgármester elégedetlen a kátyús fővárosi utakkal, és demonstrál ellenük – ahelyett hogy megjavíttatná őket, elvégre az lenne a dolga.

A kórházakban üres szobák, és műtők, a betegek hónapokat, éveket várhatnak az operációjukra, a sajtó helyesli ezt az állapotot.

Az MSZP bármelyik politikusa szívesen tart előadást arról, hogy nyolc évvel ezelőtt milyen súlyos kormányzási bajok voltak Magyarországon – hogy minden mutatóban jobban álltunk, mint most, az csöppet sem zavarja őket.

Az egész koalíció olyan, mint a Harmadik Birodalom vezetése volt 1945 márciusában. Rendületlenül bíznak a csodafegyverben, és nem hajlandók felfogni a nyilvánvaló tényeket sem. Führerük hajtogatja a magáét, mindenáron üdvözíteni akarja az ő népét, ha kell, az életük árán is, miközben talpnyalók hada hozsannázza érte.

És van egy nagy, közös rögeszméjük, mint a náciknak a zsidó világösszeesküvés: csak Orbán vissza ne jöjjön! Annál minden jobb…