Igen, siker. És mindenekelőtt a magyar politikai közösségé.

Magyar szemmel majdnem a lehető legjobb történt, ami csak történhetett a romániai Európai Parlamenti választáson.

Nem változik meg a magyarok számára hátrányosan a választási rendszer. Rosszul szerepeltek, s ezért nem jutnak mandátumhoz a kisebbségellenes, szélsőséges politikai pártok.

Tőkés László átlépte a függetlenek elé állított 2,8 százalékos küszöböt. Az RMDSZ pedig a pártok 5 százalékos küszöbét. Így Tőkés László is, az RMDSZ-lista első két helyezettje, Frunda György és Sógor Csaba is ott lesz az Európai Parlamentben. 

A magyar választók közössége igazán bölcsen foglalt állást a két politikai irányzat vitájában. A politikai ajánlatok küzdelme nem hogy elkedvetlenítette volna, hanem inkább részvételre ösztönözte.. És mértéktartással mutatva az utat előre, kétharmad-egyharmad arányban megosztotta a szavazatait az RMDSZ és Tőkés László között.

Az eredmény azon túl, hogy az egész közösség sikere és érdeme, mindenekelőtt persze Tőkés Lászlót dicséri.

Egyfelől azért, mert vállalta az egyéni indulás kockázatát, és hatásos kampányt vitt, amelyben az elkerülhetetlen, szükséges RMDSZ-bírálat mellett a politikai alternatívák közötti választás lehetőségére helyezte a hangsúlyt, és a minél nagyobb részvételre buzdított. Tehát választási szereplése a demokrácia értékrendjét erősítette. Már a fellépése ténye is, de a politikai programja és a kampányának stílusa is. Innen nézve legalábbis az lehetett az ember benyomása, mintha inkább ő érezte volna úgy, hogy megengedheti magának az ellenfelével szembeni  nagyvonalúságot, és nem az anyagi-szervezeti erőfölényben lévő RMDSZ.

Az a cáfolhatatlan tény, hogy az RMDSZ intézményi túlereje, kampánygépezete ellenében is képes volt megszerezni a magyar választók egyharmadának támogatását, egyben meggyőző válasz arra a kérdésre is, hogy valóban komoly-e az elégedetlenség a romániai magyar politikai játékteret hosszú ideje szinte egyedül bejátszó szervezettel szemben. Hogy csakugyan sürgetően szükséges-e szembenéznie magával, elkerülhetetlenül újra kell-e gondolnia a teendőit, módszereit, a politizálása eddigi szervezeti rendjét? Lehetőséget adva a politikai irányzatok vitájának, szabályozott versenyének. Vagy ha ezen már végképp túlhaladtak volna az események, ami könnyen lehetséges, a keretein kívül létrejövő versenytársakkal megtalálva az együttműködésnek azt a technikáját, eljárási rendjét, amely biztosítja, hogy a jelöltjeik az országos választáson majd ne egymás esélyeit rontva lépjenek fel.

Tőkés László a sikere láttán, ahelyett, hogy triumfált volna, bölcsen azonnal az RMDSZ-szel történő tárgyalás mielőbbi újrakezdését javasolta a jövendőbeli együttműködés reményében.

Ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy Tőkés László indulása nyomán az RMDSZ is rákényszerült arra, hogy ismét egyértelműen a magasba emelje az autonómia ügyének zászlaját, még indokoltabb, hogy Tőkés László érdemét hangsúlyozzuk. Nem feledve ugyanakkor megemlíteni azt az összefüggést sem, hogy az RMDSZ autonómiabarát mondandójának erőteljesebbé hangszerelése alighanem komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a párt képes volt megőrizni a mozgósító képességét, és viszonylagos választási sikerrel zárni a megmérettetést.

Mindezen tényezők együtt pedig az RMDSZ-ben és véleményformáló holdudvarában is javíthatják a Tőkés László képviselte politikai irányzattal történő együttműködés létrehozásának társadalomlélektani feltételeit.

E sok jónál is üdvösebb fejlemény már csak az lehetett volna, ha választási rendszer módosításáról szóló népszavazás nem azzal kedvez az RMDSZ-nek, hogy kellő érdeklődés híján érvénytelennek bizonyul, hanem oly módon,  hogy a tervezetet leszavazza a demokratikus többség. Mégpedig a nemzeti kisebbség érdekeire való tekintettel, az iránta tanúsított figyelmességből.

De ne legyünk elégedetlenek. Ne kívánjunk a lehetetlent.