Ragyogó napsütés, csuda szép őszelő. Lakitelek, 2007. szeptember 29.

Veteránok egymás közt, egymás előtt és után. Meg a baráti közönség, az utókor előtt. A rendszerváltás veteránjai.

Több sor kígyózik a húsz évvel ezelőtti menüt idéző marhapörköltért, főtt krumpliért, savanyú uborkáért, túrós lepényért.

Túl vagyunk az egykori kezdeményezők, a későbbi ideiglenes elnökség még életben lévő tagjainak előadásain. Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Csurka István, Csoóri Sándor, Für Lajos, Kis Gy. Csaba, Lezsák Sándor beszéltek, illetve olvasták föl az alkalomra szánt mondandójukat. Rég nem látott egységben.

Az ebédet leszámítva semmi sem olyan, mint húsz éve, akarom írni, aztán elbizonytalanodom. A lepény mintha mégsem lett volna része akkor a menünek. Vagy csak nem ilyen formájúra volt szeletelve?

Hogy repül az idő! Ezen már tíz éve is álmélkodtam. Pedig az első tíz év hihetetlenül gazdag és zsúfolt volt, és szinte vánszorgott az utóbbi évtizedhez képest.

Se fiatalabbak nem lettünk azóta, ami még hagyján. Se okosabbak, bölcsebbek, se kedvesebbek, megértőbbek nem lettünk.  Tapasztalt rögeszmések, monomániások, megátalkodottak, azok, igen.

Az akkori összejövetel, Lezsák Sándor udvarán, összehasonlíthatatlanul bensőségesebb volt, mint ez a mai. Pedig tágabb szellemi körből érkeztek az akkori meghívottak. Igaz, jóval kevesebben. Az egyetlen Magyarország többféle nyelvét beszélték. A pártállami rendszer hátrálva védekező képviselőinek szólamát leszámítva legalábbis megvillantak már a jelentősebb, későbbi szellemi, politikai irányzatok.

A mostanin már csak az egyik Magyarország képviselőivel lehetett találkozni. A jobboldali Magyarországéval, s egy olyan fogalmilag bizonytalan, érzelmes, romlékony nyelvvel, amelyen az újjászerveződő jobbközép egyszer már, úgy jó tíz éve mintha túljutott volna. 

S még azt mondja Lezsák Sándor, hogy „az elmúlt hatvan esztendőben soha nem volt akkora esélye a nemzeti újjászületésnek, mint most”

Hogy mitől ilyen derűlátó?!