Koffán Károly és Szentiványi Lajos. Két név, amire méltán büszke lehet minden magyar ember, keresztény és zsidó egyaránt. Sajnos hazánkban a nevüket a hazai fotó- és a festőműveszet iránt érdeklődőkön, a tanítványokon és a pályatársakon kívül nem nagyon ismerik, a német megszállás és a nyilas uralom alatti tevékenységük pedig szinte teljesen ismeretlen a magyar és izraeli közvélemény előtt. Pedig ők a segítőikkel együtt sokat rátettek arra a mérlegre, amin az európai történelem egy szomorú időszakában a bátorságot és az igazságtalanság elleni tenni akarást mérték.

Nehéz  hősnek kevésbé alkalmas természetű embert elképzelni, mint az 1909-ben született Koffán Károly. Rendkívül sokoldalú, mindenre nyitott, érzékeny és szentimentális művészlélek volt, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Hitler kancellárrá választása után a háború kitöréséig Párizsban élt, festegetett, szobrászkodott, rajzolgatott, bútorokat fabrikált és bábszínházat alapított, vagyis gondosan vigyázott arra, hogy mindig olyannal foglalatoskodjon, amiből még véletlenül sem gazdagodhat meg. Még a kommunista pártba is belépett, de ezt inkább a baloldali érzelmű francia és magyar barátai kedvéért tette, ha ők arra kérték volna, hogy legyen a dél-afrikai búr bélyeggyűjtő szövetség elnöke, akkor minden bizonnyal a kedvükért azt is elvállalta volna. Mikor a Wehrmacht végig trappolt a Champs-Elysees-n, akkor Koffán kisétált a párizsi pályaudvarra és felszállt a budapesti gyorsvonatra. 

Rövid idő múlva Budapesten nyitotta meg azt a Nyitott Művészetek Iskoláját, ami pár év múlva sok száz budapesti zsidó számára a menekülés egyetlen útjává vált. Erre a nyitás körüli napokban még senki sem gondolt, csak a magyar királyi szervek fanyalogtak az első perctől kezdve a sok "Párizsból hozott újhullámos dolog" miatt: Koffán nem törődve a rendeletekkel, minden jelentkezőt, köztük zsidókat is felvett a tanítványai közé, a szegény diákok tandíját elengedte, vagy "elhitte" hogy becs' szóra megkapja, nem volt nála kötelező látogatási óraszám, lehetett egy-egy oktatási napot is venni, a diákok átmehettek az egyik tanártól a másikhoz, festőtől a szobrászhoz, akinek nem volt hol aludnia, az napokra meghúzódhatott az Erzsébet téri ház műteremlakásában (ma a kágébés Medgyessyről elhíresült koccintós Kempinski hotel van a helyén) a felesége és gyerekei már úgy megszokták az idegeneket, hogy reggelente nem is kérdezték meg senkitől, hogy meddig maradnak.

A bohém párizsi éveket idéző családias idill 1944 márciusáig tartott, mikor a Wehrmacht úgy döntött, hogy követi Koffánt, és betrappolt az Andrássy útra is. A németek körül sem néztek a csodás magyar fővárosban, (akkor még rend és tisztaság volt Budapesten, Demszky Gábor 1952-ben született) hanem azonnal elkezdték összeszedni a nekik nem tetsző embereket, és a német katonák egy csendes hajnalon becsengettek az Iskola legkedveltebb festőtanárának, Szentiványi Lajosnak az édesapjához is, akit pár nap múlva már be is vagoníroztak Mauthausen felé.

A döbbenet elmúltával a diákok és a tanárok között a tenni akarás érzése kerekedett felül. Koffán és Szentiványi mindentől és mindenkitől független ellenállási sejtet szervezett, tevékenységükről csak a minden tiszteletet megérdemlő bátor feleségek és a beavataott diákok tudtak, a két főszervező munkáját három művészpalánta, Mészáros András, Ridovics László és Kovács Sándor segítette. Az egyik diákjuk, aki hivatalban dolgozván hozzájutott üres keresztlevelekhez és születési anyakönyvi kivonatokhoz, szorgalmasan lopkodta is azokat, és Szentiványiék a maguk készítette nyomdai betűkkel és pecsétekkel mindenkinek kitöltötték, aki ezt kérte, a legtöbbet zsidó családok kapták.  A "nyomdászok" a nyilas hatalomátvétel után arra is vigyáztak, hogy mindenki olyan iratot és születési anyakönyvi kivonatot vegyen kézhez, amin születési helyként az oroszok által által már elfoglalt keleti országrész helységnevei voltak.

Koffánék és Szentiványiék lakása állandó jelleggel tele volt zsidó és kommunista menekültekkel, akik alig várták kivárni míg sorra kerülnek és átvehetik az életmentő iratokat. A Mészáros-Ridovics-Kovács trió magyar honvédségi télikabátban bejárt a pesti zsidó gettóba és a Dávid-csillaggal megjelölt zsidóházakba is, kapualjakban osztogatták szét a dokumentumokat, volt akin segített, volt akin nem, mert számos zsidót ennek ellenére deportáltak. Előfordult, hogy az őrök szeme láttára Mészáros maga előtt lökdösött ki egy zsidót a gettóból - munkára viszem, na, mozgás, menjél már! felkiáltással - majd Koffánék lakásán elkészítették neki az új születési bizonyítványt. 

A három fiú nem csak a Koffán-csoport által készített iratatokat forgalmazott: a svájci Carl Lutz és az oroszok által később elhurcolt svéd Raoul Wallenberg által kibocsátott Schutzpasse-kat (menleveleket) is százával csempészték be a gettóba és személyesen vitték el olyan lakásokba, ahol zsidók bújtak meg.

A csoport 1945 februárjáig működött, és addig Koffán Károly és Szentiványi Lajos társaik segítségével zsidók százait mentették meg a biztos haláltól. Februárban az orosz hordák elfoglalták és végig gyilkolták, rabolták, és erőszakolták Budapestet (is), a Koffánék művészeti iskolájának otthont adó Erzsébet téri lakóházat súlyos bombatámadás érte, így további mentőakcióknak már sem értelme sem lehetősége nem volt.

A történet fő- és mellékszereplői hónapokon belül szétszéledtek a világ minden pontjára: a festő és szobrász palánták egy része Nyugatra és Észak-Amerikába került, legtöbbjük befutott művész lett, Kovács Sándor eltűnt Kanadában, a megmentett zsidók egy része Izraelben telepedett le, és volt aki Magyarországon maradt. A közös az lett bennük, hogy a megmentők és a megmentettek bárhol is folytatták az életüket, az 1944 márciusától 1945 februárjáig tartó időszakról mélyen hallgattak.  

A Rákosi-féle Magyarországon maradtak több okból nem propagálták a háború alatti tevékenységüket vagy sorsukat: hirtelen mindenki amnéziás lett vagy annak tetette magát, és mindenki úgy csinált, mintha csak a békekölcsön, az Aranycsapat, az ötéves terv vagy a Rákosi apánk fésűje érdekelné. Ennek a feledésbe menekülés mellett az volt az oka, hogy a nemzetközi zsidóságnak óriási erkölcsi veszteséget okozó holokauszt-ipart csak az 1967-es hatnapos izraeli-arab háború után találták ki, és az elvtársak akkoriban csak azokat ismerték el "igazi" ellenállóknak, akik "hivatalos" keretek között álltak ellent, tehát vagy partizánok voltak, vagy annak mondták magukat, vagy a maroknyi illegális kommunista pártnak voltak a tagjai, vagy annak mondták magukat, vagy Moszkvában várták ki amíg elmúlik a vihar, és utána nagy mellénnyel szovjet harckocsikon és katonai repülőgépeken jöttek vissza Magyarországra kommunizmust csinálni.

Koffánnak a jellemével nem illett össze a dicsekvés, Szentiványi is az ügyetlenségig szerény ember volt, így aztán csak nagy ritkán egymás között emlegették fel a régmúlt eseményeit. Koffán Károly "nemzetközi kommunista múltját" azért valahogy elismerték, jónevű művész lett, 1956 októberéig tanított is a képzőművészeti főiskolán, de aztán őt is elkapta az őszi vihar, természetesen ismét azon az oldalon, ahova a szíve húzta, ezért Kádárék 1957-ben egy szó nélkül kirúgták a főiskoláról. Koffán az 1960-as években a fényképezés felé fordult, országos hírű fotóművész lett, az állatvilág, különösen a madarak mesteri fényképezője, 1985-ben hunyt el.

Koffán Károlyról ezt írja a Magyar Színházművészeti Lexikon:

"Koffán Károly (Geresd, 1909. okt. 17.–Bp., 1985. nov. 9.): grafikus, festőművész, bábművész. 1933–1939 között Párizsban élt, eközben pár évig mint bábos közreműködött az Arc-en-Ciel bábegy. tevékenységében. Részt vett az 1937-es Az ember tragédiája előadásban, ő készítette a Thanatos, az utazó c. előadás sikeres bábuit 1937-ben. Hazatérése után felhagyott a bábozással."

Ennyi....

"Koffánt az élet minden területe érdekelte. Festő volt és grafikus, bábszínész és ornitológus, tanár, fotográfus és élete végén fát szoboroló alkotó, de zenészként sem lett volna utolsó. Kitűnően sakkozott, igazi ezermester volt, aki minden tárgyban felfedezte a csak neki szóló üzenetet. Puritán, szigorú, igényes és meglehetősen magának való művészember. Pogány Ödön Gábor szerint „elmélyülten gondolkodó elme, éles szemű megfigyelő, hangulatokra érzékeny kedély, lélektani rejtélyekkel vesződő intellektus”. Pogány Ödön Gábor ismerte őt. Szeretnénk, ha e könyv segítene abban, hogy Önök is megismerhessék."

E szavakat már Kincses Károly mondta Koffán Károlyról 2003 április 17.-én, A madaras Ember c. Koffán Károly természetfotóit bemutató könyve ismertetőjén. 

Szentiványi Lajost is gyanús szemekkel méregette eleinte az új szocialista hatalom, de neki sokkal könnyebben alakult a sorsa a háború után: önálló kiállításai voltak, kétszer Munkácsy-, egyszer Kossuth-díjat kapott, a Kádár-rendszer több kiemelt ipari létesítményét díszítette fel nagyívű munkáival, tanított a iparművészeti és a képzőművészeti főiskolákon, tanítványok tucatjait indította el a művészpályán, 1973-ban halt meg.

Szentiványi Lajosról már egy kicsit bővebben emlékezik meg a Magyar Életrajzi Lexikon:

"Szentiványi Lajos (Déva, 1909. júl. 6. – Bp., 1973. szept. 9.): festőművész, Munkácsy-díjas (1950, 1956), Kossuth-díjas (1957). Előbb az Iparrajzisk.-ba iratkozott be, majd a Képzőművészeti Főisk.-n Benkhard Ágost osztályán, ill. a mester vezetése alatt álló miskolci művésztelepen tanult tovább (1930–37). A főisk.-n Rudnay Gyula, Csók István, Réti István és Vaszary János korrektúráit is látogatta. Tanulmányai befejeztével elnyerte a római és a Balló Ede-ösztöndíjat is. Ez utóbbi segítségével hosszabb külföldi tanulmányutat tett. Egy ideig Kárpátalján dolgozott, itt készült A két család c. nagyméretű képe, amelyet – többszöri átdolgozás után – 1946-ban állítottak csak ki. A negyvenes évek elején festett képeit befelé fordulás, lírai megnyilatkozás jellemzi, többnyire az est hangulatát ábrázolta (Kettesben estefelé, 1942; Hajóhíd holdvilágnál, 1943; Esti látogató, Olvasás közben). Művei 1943-ban csoportos kiállításon szerepeltek a Nemzeti Szalonban, Petrovics Elek rendezésében, majd a genfi és a bázeli m. kiállításon kerültek képei a közönség elé. A II. világháború után alapító tagja lett a Művészek Szabad Szakszervezetének és 1952–54-ben a Művészeti Dolgozók Szakszervezetében a festőszakosztályt vezette: 1946-ban a szakszervezet helyiségében, 1947-ben a Nemzeti Szalonban állították ki képeit. 1947-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Min. ösztöndíjával egy évet töltött Franciao.-ban. Sok képet festett Párizsban, Cannes-ban és más délfranciao.-i helységekben. Itt készült alkotásait Bartha László és Duray Tibor műveivel együtt a párizsi Galerie Guenegaudban mutatták be, Bp.-en 1948-ban a Fényes Adolf Teremben állították ki. Csendéletein, tájképein ekkor már tudatosan kerülte a formák plasztikus megfogalmazását, egyedül színérzékenységére támaszkodva komponálta műveit. 1945-től kezdődően minden nagyobb kiállításon részt vett. 1946-ban megkapta a Szinyei-grafikai díjat, 1955-ben Bp.-en a mai Derkovits-teremben, 1963-ban a Debreceni Képcsarnokban volt önálló kiállítása, az utóbbin főleg tájképekkel vett részt. 1960-ban a Velencei Biennalé m. anyagában szerepelt tizenöt festménye. Az ötvenes évek végétől érdeklődése a monumentális művészet felé is fordult. Jelentős alkotása a Csepeli Papírgyár kultúrháza számára készített hatalmas falfestménye, amely a papír felhasználásának útját ábrázolja a szellemi élet területén. Huszonhat négyzetméteres seccót készített a nyomdaipari dolgozók bp.-i Dániel úti üdülőjébe. Két sgrafittója díszíti a szegedi Tisza Szállót. Negyvenkét négyzetméteres falképét a pápai pártházban 1965-ben fejezte be. 1952–54-ben a Színház- és Filmművészeti Főisk.-n volt óraadó tanár, 1957-ben az Iparművészeti Főisk.-ra, majd a Képzőművészeti Főisk.-ra nevezték ki alakrajztanárnak. – Irod. Szíj Rezső: Sz. L.-ról (Művészet, 1966. 7. sz.); Újvári Béla: Sz. L. festészetéről (Művészet, 1972. 9. sz.)."

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nevű, érdekes módon évről évre több és több 1945 előtti kommunista harcossal és fasisztaellenes túlélővel büszkélkedő gittegylet helyett L. Krupának, egy Berlinben született, félig francia, félig magyar származású 26 éves egyetemistának jutott eszébe, hogy egy magánerőből készítendő dokumentumfilmmel emléket állítson a Koffán-Szentiványi csoportnak. Ő azért volt ilyen jól értesült a 1944-1945-ös magyar zsidómentési viszonyokban, mert édesapján keresztül személyesen ismerte Mészáros Andrást, - a három diákfutár egyikét - és Weinberger Róbertet, akinek az életét testvérével, Weinberger Edittel együtt Mészáros mentette meg 1944 telén.

Krupa filmjében a sok párizsi és budapesti interjúalany mellett elmondja emlékeit a régi ismerős Mészáros András, Ridovics László és megszólal Weinberger Edit is. A két főszereplő, Koffán és Szentiványi már régen meghalt, Mészáros András és Weinberger Edit a film befejezése előtt hunyt el. Kovács Sándornak Kanadában nyoma veszett, senki sem tudja, hogy mi lett vele, így ma már a megmentők közül az egyetlen még életben lévő szemtanú a 82 éves Ridovics László.

A fényes múltú Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Mazsihisz, a Magyar Zsidók Világszövetsége, a Zsidó Világkongresszus, az Európai Zsidó Kongresszus, a náci vadászatban elpilledt Simon Wiesenthal Center, a Mazsike, az Szdszke és a többi elfoglalt hazai és nemzetközi zsidó szervezet helyett L. Krupa utazott a múlt héten Izraelbe, hogy Irena Steinfeldt-nél, a jeruzsálemi Yad Vashem Holocaust Martyrs and Heroes Remembrance Authority (holokauszt emlékmúzeum) egyik igazgatójánál és Robert Rozett-nél, a múzeum magyar részlegének vezetőjénél személyesen sürgesse meg az idős és beteg Ridovicsnak szánt hivatalos izraeli elismerést.

Amíg nem késő, Ridovics László itt, a szülőhazájában is kaphatna egy kitüntetést, és járna egy-egy emléktábla Koffán Károlynak és Szentiványi Lajosnak is - ugyanis Raoul Wallenberg, Per Anger, Carl Lutz, Angelo Rotta, Giorgio Perlasca és Kasztner Rudolf mellett ők is letagadhatatlan szereplői voltak azoknak a vészterhes időknek, amikor nagyon kevesen mertek kiegyenesedni.

A Koffán-Szentiványi ellenálló csoportba tömörült keresztény magyar emberek a családjukkal és a társaikkal együtt a lelkiismeretükre és az igazságérzetükre hallgatva ezt megtették, és az életüket kockára téve, hálát, köszönetet, anyagi vagy erkölcsi elismerést nem várva mentették meg a biztos haláltól vadidegen üldözöttek százait. Itt az ideje, hogy megemlékezzünk róluk.