Hűha! Esetleg azt-a-mindenit, avagy: ez már aztán igen! Mert ez valóban ütősre sikeredett. A Vámpírok Bálja a nyár egyik legnagyobb produkciója nemcsak azért nevezhető nagynak, mert szerte az országban Roman Polanski nevével hívogat az óriásplakát vagy mert a díszlet nem fér be a színfalak mögé. (Pedig valóban nem: kint pihennek a vámpírkoporsók az utcasarkon.) Az előadás színvonala követeli ki e jelzőt méghozzá minden értelemben.

Az előadás minden részletén látszik: a siker érdekében a vérüket is beleadták az alkotók. Nyilván tudták, vér nélkül nem lehet vámpírosdit játszani. A három hónapos próbafolyamat után nincs mit szégyelljenek. Világszínvonalú produkciót hoztak létre. Még a "fű alatt" idelátogató Polanski is elismerően bólogatott, sőt mint hírlik, csettintett is a nyelvével, majd az egyik legjobb előadásnak titulálta a világon több helyen is játszott darab magyar verzióját.

A színpadkoptatókról

A fővámpírt alakító Egyházi Géza nem ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Egyházi énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón át a meleg vámpírig mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, a buzeráns vámpírfiú üdítően groteszk, ahogy a quasimodó-szerű szolga humora is kellemesen elmebeteg. A szerelmespár kettőse az elején szépen duruzsol, a történet végére azonban játékuk kissé háttérbe szorul.

A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. A lengyel mester 1967-ben forgatott filmje, a darab alapját adó Vámpírok Bálja öngúnyoló humorral ábrázolta a történetet; sosem lágy a szerelem, sosem végletes a vágyakozás. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között emiatt is többszörnézős az előadás.

Színházklip

Az érzet olyan, mint egy videóklipnél. Nincs idő a mobilon játszani, vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nincs idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kell a színpadra. A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövőmenő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényel, amit a bársonyszékben ülő néző el sem tud képzelni.

Az unatkozás esetleg a szünetben érhetné tetten az embert, ám az erre az alkalomra feldíszített ex-Nemzeti előterei ezt sem engedik. Vörös üvegcsillár, vörös szőnyeg, vörös lámpák, vörös és fekete bútorok, embermagas gyertyatartók – mintha csak a vámpírkastély termeiben sétálnánk.

„Meghalni oly morbid”

Az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó polanszkizós humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan.

 

Amolyan David Lynch által álmodott Twin Peaks-szerű világ ez. (Még emlékezhetünk, milyen sokáig kereste az ország a Laura Palmer-történet gyilkosát, miközben az egész egy oltári nagy blődség.) A mondanivaló miatt itt sem érdemes mélyre gondolni. A fővámpír áriáján kívül nem sok elemezni való van. Ebben is „csupán” az örökös szerelem utáni vágyról hallunk, amit ahogy megkap a méretesfogú vérszívó, már epedezik is a következő után. Szegény halott szíve ettől szenved évszázadokon át.

Egyszóval nevessünk hátradőlve, dagadjanak csak nyakunkon az erek… hátha a mellettünk ülő már fertőzött és belénk harap. Így a vámpírszabály szerint élőholtként bolyonghatunk míg világ a világ… hogy aztán örökké vágyjunk az élet, a szerelem a vér és még több jó színvonalú előadás után.