Az egész Gyurcsány-jelenség, és ennek keretein belül az október 23-i rendőri brutalitás fogadtatásának talán legkülönösebb és leváratlanabb mozzanata az az elementáris buzgalom volt, ahogy a szabad demokraták első emberei kiálltak a felelősök védelmében, illetve beszálltak az áldozatok megvádolásába. Vajh’, hova illant a felkent emberi jogi harcosok minden maradék tisztessége? Írható mindez a hatalomszeretet számlájára? Aligha. Hiszen a nagyobbik kormánypárt tagjai, a szocialisták sem szeretik kevésbé a hatalmat, mégsem vetemedtek akkora hazugságra, mint az SZDSZ elnöke („Nem nevezhetők békés tüntetőknek, akik Molotov-koktélokkal, vasgolyókkal, fejszékkel grasszálnak Budapest utcáin”), s nem is könyörögtek olyan hosszan és hangosan a rendőrkapitánynak, hogy maradjon, brutalitásáért (na jó: brutalitása után) még meg is jutalmazva (ki is tüntetve) őt, miként ezt a szabad demokrata főpolgármester cselekedte.

S vajon legfőbb, a maga humanizmusát, egyetemes tisztességét, emberségét hangoztató vitapartneremnek, Kerekes Sándornak véletlenül vág egybe a véleménye a szabad demokratákéval?

„Szinte axiomatikus különbség közöttünk – írtam neki első és egyetlen reakcióként az itt, a gondolán is megjelent levelére –, hogy én nem tudok úgy humanista lenni, hogy közben csőcseléknek lássam a joggal elégedetlenkedőket.”

Ugyancsak röviden s tömören válaszolt: „Elégedetlenkedés - rombolás, próbáljunk disztingválni!”

Vajon mi lehet az oka s magyarázata, hogy egy humanista (Kerekes Sándor) esetünkben egészen csekélyke hajlandóságot sem mutat arra, hogy az indulatok mögé pillantson, hogy a maga sokszínűségében, a maga árnyalt valóságában nézze és lássa a tömeget? Hogy lehet, hogy eszébe sem villan, neki, a baloldalinak, a liberális szószólónak a nehezen cáfolható ellenérv, s nekem kell figyelmeztetnem rá: „A Bastille lerombolása egy nemzet ünnepe, kedves Sándor!”. „Jó példa” – feleli; ám véletlenül sem azt, hogy „Jé, tényleg!”, vagy: „Igaz, ami igaz! Mostantól másképp látom 2006. október 23. tüntető, háborgó népét!” Semmi ilyesmit nem mond, mert Kerekes Sándor őszinte ember, s csak akkor mondaná, ha így gondolná.

De nem tudja így gondolni, képtelen így látni! Erőnek erejével megakadályozza ebben valami. De vajon mi?

Érdekellentét?

Maleczki József barátom azért nem osztja derűlátásomat, mert szerinte megrögzött idealista vagyok. Például akkor, amikor így vélekedem: „Megfigyeléseim, tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a két törzs egyedeinek ellenségeskedését sokkal inkább hiedelmek, félreértések, félelmek, kulturális szokások, családi hagyományok táplálják, semmint igazi érdekellentétek”. Ő inkább az ellenkezőjéről van meggyőződve, s erre történelmi példát is hoz: az első világháborúban, amikor a központi hatalmak győzelemre állva békejobbot kínáltak az antantnak - ám az antant ezt elutasította. „Ha egyszer megérted – írja Maleczki –, hogy miért volt ez így, akkor értheted csak meg igazán a magyarországi törzsi háború lényegét és a zsidókérdést is – addig nem”.

Nem csak az első, de a második világháború különös alakulásában is szerepet játszhattak zsidó kötődésű pénz- (és nem csak pénz-) központok sajátos megfontolásai; ilyenre magam is hozok példát A törzsi háború természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán című könyvemben. Ám e szervezeteknek – megfontolásaiknak és érdekeiknek – csak nagyon áttételesen van közük ahhoz, hogy Kerekes Sándor hogyan gondolkodik. Valóban személyes tapasztalataim (nem egyszer baráti, őszinte beszélgetések) alapján állítom, s csakugyan teljes meggyőződéssel: a zsidósághoz így-úgy kötődve Kerekes Sándor nem valamiféle zsidó világszervezetek fizetett ügynöke vagy megbízott szószólója, amint hogy általában világbeli és itthoni társai sem azok, egyszerűen botorság ilyet gondolni. Nem azért gondolja és mondja ő sem, a többi sem a Kossuth tériekről, hogy csőcselék, mert felsőbb parancsra tenné, vagy mert érdekében állna. Egyáltalán. Hanem azért mondja, mert őszintén így gondolja. Ez a „szent” meggyőződése.

„Hogy őszinte legyek, felszisszentem, amikor megtudtam, hogy beszéltél ott” – árulja el valóban őszintén itt, a gondolán megjelent válaszában. De neki nem elég, hogy kifejezze megrökönyödését, azt is szeretné, ha azt az embert (engem), akivel ő barátként szóba áll, ne kelljen a gyűlöletes „csőcselékhez”, valamiféle antiszemitázó (zsidózó) hordához hozzáképzelnie. Szinte kérve kér, hogy határolódjak el ettől a „slampos, mosdatlan, bárdolatlan” tömegtől, s legalább most, csak néhány hónap múltán, a nyilvánvaló, „szánalmas kudarc” után szórjak hamut a fejemre és sajnálkozzak, amiért nevemet adtam hozzá. „Ha most még nem is, egy vagy két év múlva be fogod látni – jósolja reménykedve Kerekes Sándor –, hogy a Kossuth téri epizód és ami követte, nem volt egyéb, mint egy tipikusan magyar, komikusan elcseszett puccskísérlet, melyet a kitervezői nem mertek személyesen vállalni, ezért inkább az összecsődített sokaságra tolva a felelősséget, úgy tettek, mintha a »Nemzet« kívánságára cselekednének.”

Félelmi logika

Hátborzongató tisztaságában bomlik ki előttünk a félelemből táplálkozó, valóságtól elrugaszkodó, kificamodott logika minden eleme, kelléke.

Hiszen gondoljuk csak meg!

1989-90-ban szippantunk egy nagyot a friss levegőből, és szavazatunkkal beszállunk a rendszerváltoztatásba, a demokráciaépítésbe, az erkölcsi és anyagi megújulásba. Pufajkás és D-209-es epizódok után jön egy KISZ-mozgalmár, aki múltból szerzett kapcsolati tőkéjét, ebül szerzett pénztőkéjét és minden gátlástalanságát mozgósítva (beleértve egy éppenséggel nem elcseszett, feljebbvalója és pátyolgatója elleni puccsot is) egyenesen a miniszterelnöki székbe emelteti magát, megszerezvén ezzel a Magyarországon legnagyobb hatalommal járó közjogi méltóságot. Közérdekű adatokat elhallgatva, meghamisítva, adócsökkenést s ezer mást hamisan ígérve, s ezzel a választókat törvénytelen, csalárd módon, tudatosan megtévesztve újra választási győzelemre segíti a szocialistákat, újra kormányhoz juttatja őket és a szabad demokratákat, vagyis azokat, akiknek koalíciójáról ő maga mondja el ama bizonyos hangfelvételen feketén-fehéren, hogy négy évig nem csináltak semmit, viszont hazudtak reggeltől estig. S hogy ez volt az egyetlen kendőzetlen igazmondása Gyurcsány Ferencnek, amióta a politika színterére lépett, azt azóta már a külföldi, független elemzők Magyarországra vonatkozó, lesújtó gazdasági mutatói is híven igazolják.

Demokráciában, demokratikus fejjel gondolkodva, vajon mi az egyetlen logikus lépés egy ilyen helyzetre?

A heves tiltakozás! A közfigyelmet felkelteni, felrázni igyekvő hangos, zajos tüntetés! A hatalom, békés, kitartó ostroma – akár a Kossuth tériek módján!

Tehát, kedves Kerekes Sándor, nemhogy esetleg egy-két év múlva, de soha sem fogom tudni belátni, hogy ne lett volna szabad nevemet adni a Kossuth téri tüntetéshez. Nem valamiféle makacsságból, szent konokságból nem fogom, hanem azért nem, mert a lehető legtisztább logikával cselekedtem, a lehető legtisztességesebb megfontolásból; és nem pedig valamiféle vétkes, felelőtlen meggondolatlanságból, ahogy Te szeretnéd hinni, remélni.

Hiszen lehet-e ennyi (gyurcsányi) gátlástalanság, ennyi politikai manipuláció, ennyi cinizmus ellen szépelegve hadakozni? Vajon jobbra fordulhat-e egy szemernyit is az ország sorsa, ha népe megfogadja a legújabb szocialista tanácsot: tavasszal ne az utcán tüntessen (Gyurcsány és kormánya ellen), inkább fát ültessen! Azaz: ne éljen demokratikus jogaival, ne mondja, ne harsogja, hogy baja, gondja, elege van, inkább fákkal bíbelődjön, kertészkedjen, ültetgessen, gulyást zabáljon (régi, szép gulyáskommunizmus!), amíg még futja rá egyáltalán, csöndben, magában!

Ebből, az effajta meghunyászkodásból soha, de soha nem lesz egészséges demokrácia, soha nem lehet virágzó Magyarország!

Nem felétlenül kell ezt felismernie Kádár itt maradt, agymosott népének. A tudatlanságából hasznot húzó, valóban érdek- és hatalom vezérelt kék-vörös politikai garnitúrának pedig – amely, lám, most is egy emberként állt össze a notórius törvényszegő, esküszegő és szószegő védelmében – mindig fontosabbak a pillanatnyi haszonszerzési lehetőségek, mint a bizonytalan hosszútávúak.

Ám Kerekes Sándor nem tartozik sem ebbe, sem abba a körbe. Harminc éve él Kanadában, demokráciában, s ezt éppen a Kádár-rendszer helyett választotta.

Lakik ám ott másvalaki is, ugyancsak magyar, ugyancsak hosszú évtizedek óta, s ugyancsak a Kádár-rendszer helyett választotta Nyugat demokráciáját: Bede Fazekas Zsolt, a torontói Magyar Rádió producere, főszerkesztője. Ő aztán a Kossuth tériek, a Gyurcsány ellen felkelők minden elkeseredését, minden dühét a sajátjaként élte át! Igazságosnak és kívánatosnak tartotta és tartja a tiltakozást. Magyarország elemi érdekének.

S esze ágában sincs csőcselékről, összeesküvésről, orbáni puccskísérletről vizionálni. Agyában úgy állnak össze dolgok, ok-okozat sorrendjében, ahogy a valóságban vannak: a Hatalom átvágta a Népet, a Hatalom lezüllesztette, végveszélybe sodorta Magyarországot, a Nép végre kezdi felismerni, megelégelni, tiltakozik, lázad, mentené, ami még menthető.

Hála Istennek!

Ám Kerekes Sándor mégsem hálás ezért Istennek. Akármennyire logikus, helytálló, igazán demokratikus és igazán liberális, igazán emberséges és igazán tisztességes gondolatmenet is ez, s akármily emberséges és tisztességes is maga Kerekes Sándor, ez a színtiszta logika az ő fejében megbicsaklik, kificamodik, az ellentétére vált.

A tiltakozókból megvezetett csőcselék lesz, a szónokokból súlyosan megtévesztettek, a hatalomból és „rendfenntartóiból”, brutális népverőkből és népnyúzókból az ország megmentői.

Csak mert voltak a téren, akik zsidóztak…

A félelem vására

Valóban voltak. Nem akarnám azt mondani, hogy „Na és?”. De mint tüntető, mint önkéntes résztvevő, kéretlen szónok; másfelől pedig mint elfogulatlanságra, logikus gondolkodásra törekvő elme, fenntartom, hogy ez a zsidózás úgy aránylott a demonstráció valódi okához és irányához, mint bögöly a lóhoz. S amióta olvastam a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 ügyvivőjének nyilatkozatát, különösen így gondolom.

Gonda László abból az alkalomból adott interjút a Nemzeti Hírhálónak, hogy immár 130. napja tüntettek a Kossuth tériek. „Ügyvivőként a feladatom – nyilatkozta –, hogy a felszólalások színvonalát védjem, a médiában képviseljem hitünket, céljainkat, bajtársaimat. (…) Mint említettem, egyetlen egyszer történt egy »hiba«, amikor egy ismeretlen felszólaló 50 országgyűlési képviselő nevét fölolvasta, akik 5. ciklusukat töltik a parlamentben, amihez hozzáfűzte, hogy ebből 15 »zsidó«, amire a álballiberális politikum és a média persze azonnal rácsapott (…) De ez az egész nem erről szól, az ismeretlen felszólalót el is küldtük, soha nem is jött vissza. Sokan a médiában »zsidó listákat « kezdtek emlegetni, holott nekem és a bizottságnak ehhez semmi köze nem volt. Az MNB 2006 elsődleges célja a Gyurcsány kormány lemondatása. A valódi rendszerváltás és a 1944.március 19-én megszakadt jogfolytonosság visszaállítása a végső cél. És végre egy államforma fölépítése, amelyet a nép szuverén választ és nem egy hazaáruló, puccsoló banda vagy idegen hatalom erőltet ránk egy nem szabad, megszállt országban.”

Gondolhatnánk, persze, azt is, hogy sokkal nagyobb szerepet játszik a tiltakozásban a zsidógyűlölet, csak épp ügyesen titkolják. S én vagyok a naiv, amikor nem veszem észre (nem akarnám észrevenni), hogy a „hazaáruló, puccsoló banda vagy idegen hatalom” Gondánál sem más, mind kódolt zsidózás. Ám akkor mit kezdjünk Laufer Gábor véleményével, akinek ugyancsak meggyőződése, hogy a függetlenség „el lett adva néhány milliárd euróért”, s a jelenben „csak szimbolikus jelentősége van annak, hogy Gyurcsány vezeti az országot, vagy Orbán, vagy akárki más”, hiszen „akárki van a kormányban, ezeket teljesíteni kényszerül”. „… mi nem annyira a zsidóságunkhoz kötődünk – habár ahhoz is –, mint inkább a humanizmusunkhoz, egyetemes tisztességünkhöz és emberségünkhöz” – vélekedik saját magáról és Laufer Gáborról Kerekes Sándor.

No de miért nem tud ugyanígy vélekedni a Kossuth tériekről?

Azt hihetnénk, hogy azért nem, mert a Nemzet, a Haza hangos szószólói, hungarista csőcselékbe verődve, egyszer már tevékenyen hozzájárultak zsidók százezreinek kiirtásához, pusztításához. Van is ebben igazság.

Kerekes Sándor maga is ezt írja: „Hiszen az Árpád-sávos zászlók olyan kölykök kezében vannak, akik életükben nem hallottak, nem hallhattak róluk, amíg valaki a kezükbe nem adta. Persze, mindjárt a kellő ideológiai útbaigazítással együtt. Ne áltasd magad! Ez a nacionalizmus még akármi lehet (…). A legenyhébb kritika ezek után, amit a nacionalista gyűlölködés szítói ellen felhozhatunk, az az, hogy ócska hipokriták, akik nem csak a nemzetet védik, miközben a kirekesztésnek és végső soron a kirekesztett megsemmisítésének a feltételeit teremtik meg.”

Kerekes Sándor láthatóan mindent-mindent a múlt, s fogalmazzunk még világosabban: a holokauszt (shoa) szemüvegén keresztül néz és lát. Az ő szavával élve: nem tud disztingválni. Mindent, de mindent ehhez a tragikus ponthoz viszonyít. Bármi történjék is, ez a vonatkoztatási pontja.

Ha egy tömegben Árpád-sávos zászlót, nemzetiszín zászlót lengetnek, akkor ez tömeg: csőcselék. Ha ez a csőcselék a baloldal ellen mozgolódik, akkor a társadalmi rendet készül felszámolni, méghozzá felelőtlen nacionalisták („ócska hipokriták”) ideológiai útbaigazításával: a „nem eléggé nacionalisták” (zsidók, mások) kirekesztésére bátorítva, végső soron pedig a megsemmisítésükre hergelve, uszítva.

Az már majdnem mindegy, hogy Kerekes Sándor nem feltétlen a mozgolódás (utcai tüntetés) céljának, inkább csak lehetséges következményének vizionálja a holokausztot. A rémület, a borzalom ott ül a fejében.

A fejekben.

Ám hogy ott legyen, valójában még mozgolódás sem kell. Elegendő, ha „jobboldali” hatalomátvétel fenyeget, a félelmi logika ugyanúgy beindul. Hiszen Popper Péter még a tüntetések előtt, a választási csatározások hatására írta Egy illúzió halála című könyvét, s benne mégis erről hallucinál: „A csőcselék csapatokba verődve kóborol és támad, ha biztos fölényben érzi magát”. Kérdezi is tőle minap egy újságíró: „Prognózisnak szánta?”. „Nem, noha nem leptek meg túlságosan az események” – válaszolja Popper Péter.

Hogyan is lephették volna meg, hiszen fejében ott áll készen, örökké készenlétben a „vészforgatókönyv”, azaz egy újabb vészkorszak örök, múlhatatlan látomása. Nincs az az atyaúristen, akit ez a látomás el ne torzítana. A tüntetés résztvevői egy ilyen látomásos elmének csakis ostobák, céltalanok, hőzöngők lehetnek. „Inkább az ostobaság döbbentett meg – folytatta mondandóját Popper. – Ötvenhatra hivatkoztak, csakhogy annak a forradalomnak világos céljai voltak. De a tavalyi októberi hőzöngők mit akartak? Néztem Sas József szilveszteri kabaréját. Két úriember nemzeti slafrokban üvölti: »Monnyon le!« »Ki mondjon le, és miért?« »Nem tudjuk, de monnyon le!« Telitalálat” – vélekedik Popper.

Én meg csak ámulok-bámulok. A négy és féléves kisfiam tudja, hogy Gyurcsány mondjon le, méghozzá azért, mert hazudott. Popper Péter, a tudós, nem tudja. Sas József sem tudja…

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a holokauszt miatt nem tudják tudni.

De még inkább: a holokausztüzlet miatt.

Nem, nem, shoa?

Egyetemi professzorunk meglehetősen szarkasztikusan fogalmaz, de ettől még alighanem igaza van: „A valamikor nagyjából egységes zsidóság a 19. század második felétől egyre szakadozottabbá válik. Mondhatni – bizonyos álláspontról – idegesítően sokszínűvé. (…) Ha valamilyen egységet akarok (…), meg kell találnom a közös nevezőt, s ez kézenfekvően lesz a shoa.”

Idevágó könyvemben (A törzsi háború természetrajzában) foglalkozom ezzel a részkérdéssel: hogyan vált az amúgy nemes célú, kívánatos holokauszt-megemlékezés (shoa: soha többé!) anyagi és politikai szempontból üzletté. A holokausztbiznisz ilyen-olyan művelői kihasználják azt az egyébként egészségesnek mondható bűntudatot, amely a jólelkű emberek millióiban, milliárdjaiban támad: ha ezek a milliók, milliárdok felfigyelnek is a visszaélésre, a shoával való seftelésre, akkor sem teszik szóvá, hiszen csak nem fogják a zsidókat (és nem zsidókat) igaz gyászukban az átélt borzalmakhoz képest ilyen „semmiségekkel” zaklatni.

Ha felfigyelünk arra, hogy a kicsinyke Izrael – pontosabban az amerikai Izrael-lobbi – milyen meghökkentő mértékben képes befolyásolni a legnagyobb katonai és gazdasági hatalom, az Amerikai Egyesült Államok kül- és belpolitikáját, akkor nagyjából képet alkothatunk arról, mekkora a tét – vagyis mekkora a jóhiszemű hallgatás, a „politikai korrektség” ára.

De felfigyelhetünk egy Magyarországra vonatkozó, aprócska hírre is: „Évente 40-50 történelem- és magyartanár, illetve újságíró utazhat Jeruzsálembe az izraeli holokauszt-kutatás legfontosabb intézetébe. A továbbképzés már évek óta folyik, Hiller István [oktatási miniszter] jeruzsálemi látogatásán azonban megegyeztek a program folytatásáról és kibővítéséről is.” (Net-Hírlap, 2007. január 16.)

Hol van ebben a politikai üzlet (hogy a haszonnak most csak erről a részéről beszéljünk)?

Mondhatnánk, ott, hogy ez a páratlan nagy számban mozgósított tanár és újságíró igazabbul fog beszélni, írni, emlékezni a holokausztról, s ezért majd kevesebb antiszemita, rasszista, idegengyűlölő lesz kis hazánkban. Vagy akár ott, hogy ha az arab-zsidó ellentét további éleződése miatt élhetetlenné válna Izrael, Magyarország kellőképpen felvilágosított lakossága könnyebben befogadná az onnan menekülőket. Akár ez, akár az volna igaz, mindkettő üdvözlendő volna. (Nacionalista barátaim „kedvéért” megerősítem: üdvözlendő. A maga helyén egyszer majd ezt is kifejtem.)

Ám egyelőre itt sokkal-sokkal többről, jóval nagyobb tétekről van szó! Méghozzá mindezekről: kik vezethetik, hogyan vezethetik Magyarországot? Lesz-e, lehet-e egyszer még igazi demokráciánk? Lesz-e nemzetünk? S ezzel szorosan összefüggve: lesz-e virágzó – vagy legalább élhető Magyarországunk?

Ugyanis a holokausztban fogant gondolkodás – legyen bár átitatva akár gyásszal, rémülettel, gyűlölettel, akár bűntudattal – képes arra, hogy teljesen felülírja a demokratikus gondolkodást. A tárgyilagos, józan ítéletalkotást. Éppen amiatt, mert oly erős a késztetése minden más szempont elvetésére. A maga abszolutizálására. A kiindulási és végpontként való önmeghatározásra.

E holokausztos közgondolkodás tehát ilyen értelemben a demokrácia testén növekvő hatalmas antidemokratikus daganat. S már nem is feltétlen jóindulatú.

Maroknyi zsidó, ám sok millió antinacionalista

„Rendben van, beszéljünk újra zsidókról, ha már egyszer ezt nem lehet elkerülni, bármiről legyen is szó” – fakad ki Kerekes Sándor a vitairatában, s hozzáteszi: „Rettenetes kisebbségi érzés szükséges azt hinni, hogy a maroknyi zsidó, az elnyomorított cigányság vagy a minden mással elfoglalt EU egyébbel sem törődik, mint a magyarok tönkretételével.”

Határozottan leszögezem: ebben egyetértek Kerekes Sándorral.

De ebben is:

„Minden gyűlöletet és megvetést megszolgált az, aki ezt a kisebbségi érzést nem csak támogatja, de erősíti, szorgalmazza, és ami a legaljasabb, ebből magának politikai tőkét próbál gründolni.”

S itt is, mindegyik szót akár én is mondhatnám:

„Feltéve, de meg nem engedve, hogy zsidók is vannak a felelősök között, akiket a jelenlegi helyzetért hibáztatni lehet, akkor is: nem a zsidóság testületileg, hanem azok a személyek egyénileg tartoznak felelősséggel. De! DE! Amikor a felelősségvonásra kerülne sor, bűnükül rónák-e fel zsidóságukat? Ugye nem? Nem a zsidóságuk, hanem a magatartásuk a bűn.”

Annál különösebb, hogy mindezekből aztán Kerekes olyan következtetésre jut, amelyet a legkevésbé sem tudok elfogadni:

„Ezért a zsidóságról szólni a politikai kontextusban a legnagyobb ostobaság.”

A törzsi háború természetrajzában bővebben is kifejtem, ezért itt inkább csak jelzem: élesen meg kell különböztetnünk a zsidóságról, illetve a zsidókról való elmélkedés két síkját.

Nincs értelme senki ember fiáról firtatni, hogy zsidó-e, vagy nem. Ugyanis nincs olyan jellemvonás, nincs olyan szemlélet, nincs olyan gondolkodásmód, amely csak a zsidókra volna jellemző.

De van értelme azon elmélkedni, hogy van-e olyan gondolkodásmód, magatartás, amely a zsidóságra inkább jellemző (például: antinacionalizmus), s ennek milyen politikai következményei vannak, illetve lehetnek.

Nyilvánvaló, hogy a második síkon való eligazodáshoz mégiscsak szükség van egyénekre vonatkozó adatokra. A gondolkodó ember – ha valóban el akarja kerülni a tisztességtelen firtatást – kétféle adatforrásra hagyatkozhat. Egyfelől kihasználhatja (kihasználja), hogy vannak olyanok, akik nem rejtik véka alá zsidó származásukat, vallásukat, identitásukat, kötődésüket, de még témánkba vágó véleményüket sem. Másfelől pedig kihasználhatja (kihasználja), hogy fellelhetők olyan szociológiai felmérések (például Kovács Andrásé), amelyeket célirányosan a zsidóság köreiben végeztek, s ugyancsak választ adnak a témánkba vágó kérdéseinkre. Például arra, hogy milyen szerepet játszik a holokauszt a hazai zsidóság önazonosságában, baloldali kötődésében, jobboldal-ellenességében. Ha ugyanis kiderül, hogy erőset, s ha kiderül, hogy a bűntudaton s az együttérzésen keresztül a magyar választók számottevő része viszonylag könnyűszerrel a jobboldal („nemzeti” oldal) ellen hangolható és a baloldal („antinacionalisták”) mellé állítható, akkor bizony ezzel a következménnyel minden felelős gondolkodónak, minden igaz demokratának szembe kell néznie. Mert lehet, hogy a zsidósághoz így-úgy kötődők „maroknyian” vannak (talán nyolcvanezren?), ám antinacionalistából – no meg baloldali kényszerszavazóból – akár milliónyian is vannak.

Korszakos felismerések, beismerések

Amíg nem ismerjük fel s nem ismerjük be, hogy a farka csóválja a kutyát: irracionális érzelmek, eltúlzott félelmek torzítják el közgondolkodásunkat, határozzák meg szavazatainkat; addig megállítani sem lehet a szellemi, erkölcsi és anyagi (gazdasági) romlást, s Magyarország törzsi háború sújtotta övezet marad.

Ezért hát: lehet-e számomra örömtelibb hír, mint hogy a balliberális tábor egyik értelmiségi kiválósága, mondhatni jelképe, Lengyel László legújabban rátévedt arra az útra, amelyen magam már évek óta járok, igencsak magányosan.

Egyebek közt ezt írja Lengyel László, nem is akárhol megjelent eszmefuttatásában (Két forgatókönyv, Népszabadság, 2007. január 7.):

„A baloldali és liberális törzsszavazók 1992-93 óta abban a hitben élnek, hogy a jobboldal először 1944-ben, a magyar holokauszttal és a nemzetvesztő háborús politikával veszítette el jogát az ország irányítására (…) De ennél is mélyebb a törzsszavazók érzelmi érintettsége: a jobboldal mindenkor készen áll arra, hogy megismételje 1944-es antiszemita és 1990-es baloldalellenes szereplését [mármint e törzsszavazók szerint]. A »soha többet Orbánt« érzületre 2002-ben és 2006-ban építhetett a baloldal politikai osztálya. Orbán Viktor minden megmoccanása életre galvanizálja a Gyurcsány Ferenc melletti érzelmeket: valakinek meg kell fékeznie az életveszélyes jobboldalt.” (az én kiemeléseim – VDGy)

Így gondolkodik tehát a balliberális oldal. S hogy még sokáig így gondolkodjon, nagyon is megéri gondoskodni erről – akár Gyurcsány Ferencnek is. Politikai pályájának figyelemmel kísérői újra és újra megtapasztalhatták, milyen módszeresen, milyen tudatosan építi önmagáról az „antinacionalista”, „antifasiszta”, „anti-antiszemita” imázst (hozzá keverve a „modern”-t, a „haladó”-t), másfelől viszont milyen módszeresen építi-terjeszti legfőbb politikai ellenlábasairól (Orbán Viktorról, a Fideszről) mindennek ellenkezőjét. Nincs egyetlen esély, amelyet a kormányfő e tekintetben kihagyna. Ha Bush elnökhöz látogat, akkor ott „derül ki”, hogy Orbán mekkora „antiszemita”, de ha épp saját magát (no meg az országot) kívánja szembesíti önmagával, tévedéseivel, hibáival (ld. Szembenézés, Népszabadság-melléklet, 2007. január 26.), mondandójának legsarkosabb, legmarkánsabb részét ugyancsak a Fidesz szélsőségességének bizonygatása teszi ki.

A Fidesz – hozza fizetett hirdetésben ország-világ tudtára – „mára antiliberális, populista, radikális nemzeti politikai alakulat” lett. „…klasszikus értelemben ma nehezen tekinthető konzervatív pártnak, sokkal inkább igaz rá a nacionalista, populista, Nyugat-ellenes és nemegyszer antiszemitizmussal operáló Csurka István egykori megfogalmazása: se bal, se jobb, hanem magyar”. Hazánkban ezekben az években „nem a mérsékelt középpártok parlamenti váltógazdálkodása zajlik, hanem bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet a demokratikus alapkonszenzust egyre inkább elutasító radikális, populista párttal, a Fidesszel. E küzdelem szélsőséges megnyilvánulásait is láthattuk az őszi események során”.

Csak aki legalább valamelyest jártas a média és a politika világában, az képes átlátni, milyen ördögi tudatossággal lettek felépítve ezek a mondatok, milyen megfontolt manipulációs szándék húzódik mögöttük. Nem, dehogy állítja a balliberálisok miniszterelnöke, hogy a Fidesz antiszemita volna, csak épp azt üzeni a gyanútlan vagy épp zaklatott elméknek, hogy a legnagyobb ellenzéki párt így-úgy egylényegű az „antiszemita” Csurka Istvánnal, a modern Magyarország, a haladás, a demokrácia ádáz ellenfelével. Nem a rendőrség és megbízóik lehető legszélsőségesebb megnyilvánulásait láthattuk az őszi események során (békés ünneplők és tüntetők brutális bántalmazását, indokolatlan letartóztatását, elzárását), hanem a Fideszéit (mit kerestek hívei, egyáltalán emberek, október 23-án az utcán?).

Hogy valóban nagy fokú tudatosságról van itt szó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Gyurcsány Ferenc ugyanebben a „Szembenézésben” voltaképp igazolja azt, amit az imént Lengyel Lászlótól idéztem (s ebből következőleg: azt is, amit én A törzsi háború természetrajzában írtam). Szerencsére – az ördögien elmés, ám betegesen önhitt, valójában iránytű nélküli emberekre jellemző módon – most sem bírt ellenállni a kitárulkozás gyermekded vágyának. Amiképp elbüszkélkedett az ideözönlő 23 millió román történetének kitalálásával is; vagy azzal, hogyan etette meg a szavazókkal Kövér László nem létező akasztási hajlamát. Mostani opuszában ezt a felismerését osztja meg országa népével:

„Vannak olyan közvetlenül, személyesen megélt, vagy a családban áthagyományozott tragédiák, amelyek még ma is tömegesen hatnak, és szinte törvényszerűen meghatározzák, ki hova áll a jelenlegi politikai küzdelemben.” (az én kiemelésem – VDGy)

Márpedig ha szerinte „szinte törvényszerűen meghatározzák”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – és általában a politika, gátlástalansága mértékében, várható haszna függvényében – mindent el fog követni, hogy ezekek az áthagyományozott tragédiákat, a hozzájuk kötődő érzelmeket, félelmeket, bűntudatokat – no és butaságokat – a maga javára aknázza ki.

És pontosan ez történik a szemünk előtt. Rendszerváltásunk legkezdete óta.

Fejére ejtett nemzet

Bizony, fejére ejtették ezt a nemzetet, ezt az országot, választóit, szavazóit! Azt bizonygatják unos-untalan, mekkora nacionalista, mekkora antiszemita, holott ilyen kórosan antinacionalista országot, ennyire önvédelemre képtelen népet s kórosan nemzetellenes elitet, mint a mienk, közel s távol nem lehet még egyet találni!

Igazolásképpen hadd szolgáljak két súlyos, cáfolhatatlan ténnyel.

Noha a rá vonatkozó törvény határozottan tiltja, hogy a népszavazás kiírása után a kormány bármilyen módon is befolyásolni próbálja annak eredményét, a magyar kormány 2004-ben nyílt és zajos, ráadásul hazugságelemekkel átszőtt kampányt folytatott a külhoni magyarság „befogadása” ellen. Hogy még világosabban megértsük a magyar kormány magatartásának különösségét és súlyát, vessük össze vele a románt, a szerbet, a horvátot – vagy akár a németet és az izraelit. Mindegyikről elmondható, hogy bármilyen színezetű volt éppen, határozottan ösztönözte határon túl élő nemzettársai kettős állampolgárságát. Románia kormányát például az sem aggasztotta, hogy Ukrajna törvényben tiltja állampolgárai számára a kettős állampolgárság státuszát – az ott élő román nemzetiségűek akadálytalanul kaphattak román állampolgárságot. Szerbia és Horvátország parlamentje nem sokkal a 2004. december 5-ei magyar népszavazás után döntött úgy, hogy a külföldön élő honfitársak – szerb, illetve horvát – állampolgárságot kaphatnak. Németország és Izrael pedig, mint köztudomású, egykoron még fizetett is a Ceausescu-rezsimnek azokért a szászokért és zsidókért, akiket Románia a fejpénz ellenében kiengedett, s akik így német, illetve izraeli állampolgárrá válhattak.

Egyszóval legyen szegényebb vagy gazdagabb, kisebb vagy hatalmasabb, békésebb vagy békétlenebb valamely ország, egyvalamiben soha nem volt vita, soha nem támadt éles (sőt, semmilyen) belpolitikai csatározás, ez pedig a máshol élő nemzettársakhoz való kötődés fontossága, természetessége, számukra a „nemzeti” állampolgárság megadásának magától értetődése. Valóban páratlan – példa nélküli! – a maga nemében, ahogy a balliberális magyar politika (a kormány és a kormánypártok képviselői), no meg a népszavazási kérdésben NEM-mel szavazók vagy nem szavazók megtagadták (kitagadták) saját véreiket.

A másik sokatmondó, tagadhatatlan tény: a balliberálisok által amúgy szüntelenül leszélsőségesezett, lenacionalistázott Fidesz minden további nélkül „aláírt egy biankó csekket” a valóban és okkal nacionalistának tekinthető román hatalomnak, illetőleg Romániának: úgy szavazta meg szomszédunk uniós csatlakozását, hogy semmiféle feltételt nem szabott hozzá, semmilyen garanciát nem kért arra, hogy az ottani népes magyar kisebbségnek az akár Gyulafehérvárott, akár Trianonban, akár Párizsban megígért, illetve határozatban, szerződésben rögzített jogait végre érvényesítsék, jogos követeléseiket (pl. az önrendelkezésre vonatkozókat) végre teljesítsék. Ez a minden rossznak lehordott, lenacionalistázott, leantiszemitázott, leszélsőségesezett párt valójában még szólamaiban sem haladja meg kelet- és nyugat-európai megfelelőit, az ottani nemzeti pártokat, nemhogy tetteiben! Az, hogy a Fidesz radikális, szélsőséges lenne, ez csak a balliberálisok – a Gyurcsány-félék – nagy bűvészmutatványa!

Ez a mutatvány – legalábbis rövid távon – sokat hozott a baloldal konyhájára (megismételt választási győzelmek, politikai hatalom gazdaságivá alakítása, gazdasági hatalom politikába való visszaforgatása, közpénzek gátlástalan megcsapolása), ám annál hatalmasabb veszteségeket okozott a nemzetnek, népnek, országnak. Ezekről másutt többször s részletesebben is írtam már (szellemi – értelmiségi - gettók, kétosztatú, pártos média, felelősségre vonások elmaradása, korrupció virágzása, a nemzetgazdaság legyengítése, kivéreztetése, piacaink eladása, közvagyonunk eltékozlása, Magyarország felelőtlen s végzetes eladósítása), ezért itt csak egyetlen, annál markánsabb példával hozakodnék elő. Méghozzá egy olyannal, amelyre már többször is felhívtam a figyelmet (nem csak írásban, de képernyőn is). Mellbevágó adatai, különös módon, mégsem voltak képesek meghaladni a balliberálisok (antinacionalisták) ingerküszöbét, nem tudták áttörni a szellemi-érzelmi gettó falát, azaz nem tudtak átjutni a túloldalra, hogy ott felismerésként, vészjósló fenyegetésként hathassanak, hogy hoznák végre működésbe az egészséges önvédelmi reflexeket. Ám ez a példa talán most mégis elég csattanós válasz lesz Kerekes Sándornak arra a felvetésére, hogy nemzetként, ugyan, ki ellen, mi ellen kellene nekünk védekezni?

„A külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban, a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék között változik, és a többi rendszerváltó országban sem közelíti meg a magyarországi arányt” – állapítja meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász.

„Most már utolsó Magyarország” – így az Index.hu egyik hírének címe 2007. január 25-én. Majd a rövid hír: „Az ICEG European Center elkészítette legfrissebb makrogazdasági előrejelzését a nyolc kelet-európai EU-tagról. Az elemzés lesújtó képet fest Magyarország teljesítményéről: egyetlen olyan adatsor van, ahol nem hazánk az utolsó.”

Íme hát a nacionalizmus ellen folytatott honi hadjárat „eredményei”.

Az iménti „egyedülálló jelenség” okáról egy jeles szakember (Lóránt Károly) a következőképpen vélekedik:

„Lényegében ugyanaz a gárda, amelyik negyed százada a hitelfelvétel mellett érvelt, most könnyedén odadobta a magyar vállalatokat és magyar piacaikat a multinacionális vállalatoknak. Erre sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a Világbank nem kényszerítette, sőt, a Világbanknál módfelett csodálkoztak azon a könnyedségen, ahogyan Magyarország felszámolta saját iparát.”

Pedig mutatványos – törzsi háborús – világunk legnagyobb kára és veszedelme éppen abban rejlik, hogy lényegét tekintve sem csak ugyanaz a gárda követte el, amit elkövetett. A sajátos magyar valóságközegben az antinacionalista törzs sikeresen állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában a „nemzeti” pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.

Az egyik finn lap (Helsingin Sanomat) azt elemzi (2005-ben), mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időben több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik vállalat (Finprom) elemzője szerint „a norvégok azon nyomban megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a postai, a banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok kötődnek”.

Más nemzetek, példás nyugati demokráciák, ugyan, ki ellen, mi ellen védekeznek olyan bőszen? Százszoros, ezerszeres erővel hozzánk – „veszedelmes nacionalistákhoz” – képest?

Balek zsidók, balek antinacionalisták

Másfél évvel ezelőtt törzsi háborús könyvemben még így fogalmaztam: „Adódik a nagy kérdés: amíg Magyarország törzsi háborús övezet marad, képes lesz-e valaha is valódi versenytársa lenni akár uniós társainak, akár a világ más, fejlett országainak?”

Mára már ott tartunk – a legújabb, meglehetősen riasztó gazdasági adatok és kilátások, a kiábrándító kormányzati teljesítmények, a rémisztően antidemokratikus elitpolitika és züllött közállapotok ismeretében –, hogy a tévedés legkisebb kockázata nélkül át lehet térni a kérdezésről a kijelentésre: ha Magyarország törzsi háborús övezet marad, ha lelkiismeretlen politikusok – cirkuszi mutatványosok – háborítatlan porondja marad, ha tehát nem erősödik meg mint nemzet és mint demokrácia, akkor soha nem lesz képes valódi versenytársa lenni akár uniós társainak, akár a világ más, fejlett országainak.

Lesz viszont – ha máris nem lett – az erősek és gazdagok kiszolgáltatottja, örök adósa (adófizetője), sokszoros kizsákmányoltja, bér- és kamatrabszolgája.

Nem tudom elképzelni, hogy ez akár Kerekes Sándornak, ki Kanadában él, akár Laufer Gábornak, ki Amerikában, akár az Izraelből már ide menekülteknek vagy ide menekülendőknek, vagy akár az itthoni balliberális (antinacionalista) törzsszavazók legtöbbjének érdekében állna. Sokkal inkább vélem azt, hogy ők valójában áldozatai a saját félelmeiknek, hiszékenységüknek, csúful becsapottjai – mondhatni: szerencsétlen balekjai – a nagyban játszó politikai mutatványosoknak.

Nyilván nehéz megbarátkozni ezzel a felismeréssel. De megéri.

Hiszen azoknak is kockán forog a hazájuk sorsa, a magyarságuk, a békéjük és a boldogságuk, akik éppen nem itthon laknak. Ám nem csak eme hazájuk sorsa, hanem a később maguknak választotté is. Ugyanaz a mutatványos szemlélet – liberálisnak, demokratikusnak, igazságosnak, humanistának, „korrektnek” hazudott politika –, amely tönkrevágta Magyarország immunrendszerét, s elképesztő lejtőre vitte Magyarországot, már az Amerikai Egyesült Államok társadalmát is kikezdte, nem szólva Izraelről. Mindenütt, ahol hamar antiszemitakérdést csinálnak minden kritikából, mindenütt, ahol úgy gondolják, mint Kerekes Sándor, hogy „a zsidóságról szólni a politikai kontextusban a legnagyobb ostobaság”, mindenütt, ahol a holokauszt bűnének abszolutizálásával relativizálják a politikai és köztörvényes bűnöket, mindenütt, ahol így vagy úgy üzletelnek az emberiség egyik szörnyűséges tragédiájával (ilyen-olyan előnyöket, hasznokat húzva belőle), ott előbb-utóbb lejtőre kerül az ország.

Nagyon szoros összefüggés van aközött, hol tart és merre tart Magyarország, és aközött, hogy a zsidóság elleni bűnök abszolutizálása, állandó előtérben és napirenden való tartása, mindenek feletti és túli hangoztatása megbocsáthatóvá tette ’56 sortüzes gyalázatait, valamint az 50 évvel későbbi karhatalmi brutalitásokat, kitüntethetővé tette a kádári diktatúra – a kommunizmus – jelképes pilléreit, holott akikre a náci bűnöknek csupán az árnyéka vetül (legyenek bár matuzsálemi korban), már azoknak is vezekelniük kell egész életükben. De még ennél is veszedelmesebb következmény adódik az abszolutizálásból: ha – miként Lengyel László fogalmaz – „valakinek meg kell fékeznie az életveszélyes jobboldalt”, akkor az sem számít, ha ez a lehetséges valaki egyébként csal, lop, hazudik, magyarán politikai és köztörvényes bűnök, erkölcstelenségek, kihágások sorozatát követi el.

Már most látható, hogy Amerikának is milyen nagy árat kell fizetnie azért, hogy az Izrael-lobbi nyomására belement egy hazug háborúba, Irak megszállásába.

És már most látható, hogy a holokausztüzlet látszólag legnagyobb kedvezményezettje, Izrael is milyen óriási árat kénytelen fizetni az anyagi és politikai előnyökért. Bolond az, aki még mindig nem látja, nem hiszi az összefüggést a szóban forgó „holokausztos” – egyetemi professzorunk szavával élve: egyelemű – szemlélet és aközött, hogy a zsidó állam legfőbb közjogi méltóságai keverednek egyre-másra köztörvényes bűnökbe, botrányokba (ld. korrupció, nemi erőszak).

Nemzet és demokrácia: nincs más lehetőség

Az országok (nemzetek) közötti versenyben Magyarország sem akkor nem fogja tudni megúszni a teljes lecsúszást, a hosszú időre szóló leszakadást, ha megmarad erőteljes törzsi (nemzeti) kettéosztottsága, sem akkor, ha a demokráciája (a népfenség érvényesülése) megmarad többé-kevésbé hamis illúziónak, csekélyke valódi tartalommal csupán.

Nemzet és demokrácia: nincs más lehetőség.

Nagyon fontos a kötőszó, az és. Ha nincs (ha nem lesz) nemzeti összefogás, összetartozás, nincs (nem lesz) demokrácia. Ha kölcsönösen nem erősítjük, ha kölcsönösen nem töltjük fel tartalommal közös demokráciánkat, ha közösen nem ügyelünk demokratikus jogainkra és kötelezettségeinkre, nem lesz közös nemzet. Legfeljebb két nemzet egy hazában. Odavetve igazi, összetartó nemzeteknek könnyű prédának.

Igaza van abban Laufer Gábornak, hogy Európának az „öszvér-balos irány” felé törekedvén Gyurcsány nagyon is megfelel. Ezért „nem háborodtak fel, nem ítélték el, nem fenyegették Magyarországot szankciókkal”. Európa más népei és Magyarország között nagyon is éles az érdekellentét: mindenki inkább a maga javára és inkább a másik kárára igyekszik érvényesülni. Ha valakinek eddig még lett volna olyasféle illúziója, hogy Európát inkább a közös szabadságeszmék, semmint a „piszkos anyagiak” (piacbővítés, versenyképesség-növelés) vezérlik, az most nézzen szembe azzal a szomorú ténnyel, hogy Románia mindmáig büntetlenül megúszott egy minden elképzelést felülmúlóan nacionalista, soviniszta tettet: két magyar oktatónak a Babes-Bolyai Tudományegyetemről való kirúgását, csak mert magyar nyelvű feliratokat helyeztek ki az egyetem falán! Románia pontosan tudja, hogy Európában jóformán egyetlen nemzetnek sem fontos a másik nemzet védelme, sőt erősödése, inkább mindenkinek csak a sajátjáé, ezért a továbbiakban sem kell túlságosan számítaniuk súlyosabb büntetésekre.

Magyarán: csakis magunkra hagyatkozhatunk. Nem áltathatjuk magunkat tovább az az átjárható határokkal, a törvénybe-alkotmányba foglalt egyetemes emberi szabadságjogok mindenhatóságával .

Ha lesz nemzet, itt még lehet olyan ország s olyan demokrácia, amilyet voltaképp mindkét törzsbéliek egyformán akarunk: élhető, lakható, s remélhetőleg egyszer még virágzó. Ha nem lesz, itt olyan ország lesz, amilyet mások szeretnének nekünk: gyenge, könnyen ugráltatható, szabadon kizsákmányolható.

Na de hogyan?

Na de hogyan lehetne, hogyan kellene nekiállni a közös építkezésnek?

Hiszen igaza van Maleczki Józsefnek, hogy itt történelmi léptékű érdekellentétek feszülnek.

Hiszen igaza van Laufer Gábornak, hogy itt világnyi tendenciával, a globalizmussal kell szembefordulni, s talán még abban is, hogy zseninek kell lenni ahhoz, hogy valaki a globális és a nemzeti létet hatékonyan összekombinálja.

És egyetemi professzorunknak is alighanem igaza van abban, hogy a (keresztény) egyetemesség (amely „a nemzeti kultúrákkal együtt lesz gerendája az európai jellegű világnak”) és a (zsidó) törzsi kultúra „nagyon korlátozottan tud egymással mit kezdeni”, akkor pedig joggal vetődik fel, „miért kéne túllépni az egymás mellett élésen, csak azért, hogy aztán az egyik, aki védekezik, kirekesztőnek legyen nevezhető, a másik meg … tolakodónak?”

Legalábbis Kerekes Sándor minden egyes szava őt látszik igazolni. Morvai Krisztinát alantas módon megtámadja egy bolsevik őskövület (nem mondanám, ha újságíróként nem járna el zavarba ejtően ugyanúgy, mint pártállami korszakában), ő (mármint Morvai) védekezni merészel ellene, ennél fogva Kerekes Sándornál rögtön kirekesztő – antiszemita, kútmérgező, náci stb., stb. lesz.

Egyáltalán, hogyan is lehetne túllépni az egymás mellett élésen, amikor Kerekes szerint minden, a „szeretet politikáját” emlegető, szirupos megnyilatkozás kudarcra van ítélve, a magyarok összefogása (hogy végre együtt majd sokra visszük), csak hazug, ostoba propaganda, a mai nacionalista politika és a másik oldal között sem átjárásnak, sem megegyezésnek nincs helye, mert „ezzel a politikai erővel egyenlő lenne az ördöggel kötött egyezséggel, és engem – írja Kerekes – az aggaszt a legjobban, hogy ez a kimondhatatlanul aljas megegyezés esetleg mégis létrejön”.

Uramisten, csakugyan! Hogyan is akarhatok én közös nemzetet és közös demokráciát építeni Kerekes Sándorral, és mindazokkal, akik ördögnek látják (és bőségesen megadatott eszközeikkel ördögnek festik is le) a hozzájuk képest másképp gondolkodókat? Nem lenne egyszerűbb erőnek erejével eltávolítani őket? Kiseperni őket? Örökre kirekeszteni, örökre távol tartani őket?

Őket? Kiket?

Kerekes Sándort?

A zsidókat?

Milyen zsidókat? A hazafias érzelműeket? Az igaz demokratákat? A másképp érzőket és másképp gondolkodókat? A szerencsétleneket? A balekokat? Az árulókat? Ki döntené el, ki Kicsoda? Kinek kell jobbra menni, kinek kell balra? Ki szeretne még egy holokausztot? Kérem szépen, van olyan hülye itten?

Vagy az összes antinacionalistával kellene leszámolni? És őket hol találni? A baloldalon? És mi legyen a nemzeti érzelmű baloldaliakkal? A liberálisok között? És mi legyen a valóban demokrata érzelmű liberálisokkal? És egyáltalán, mit kezdjünk a jobboldalra szavazó antinacionalistákkal, azokkal, akik távolmaradásukkal vagy voksukkal ugyancsak határon túli testvéreink „befogadása” ellen szavaztak?

Akármily furcsa, derűlátásom egyik legfőbb forrása a felismerés: nincs igazi választási lehetőség. Aki nem szándékozik megszökni, legjobb ha megszokja a gondolatot: együtt kell megpróbálnunk. Akárhogy kapálózik Kerekes Sándor – és kapálóznak nem csak az egyik, de a másik oldalon is – a közeledés ellen, én bizony továbbra is, kitartóan kísérletet teszek annak bizonyítására, hogy van értelme.

Mert van értelme.

Mert van érdekazonosság: élhető demokrácia; élhető Magyarország.

Mert van közös ellenség: a bizonyítottan országrontók, a többszörösen visszaesők.

Mert még mindig kevesebben vannak az aljanépek: a tudatos országrontók, nemzetvesztők, összeesküvők, ügynökök, hasonlók, mint a megtévesztettek.

Mert nincs az az érzelmi és szellemi vakság, amelyből súlyos érvek nyomán, a valósággal való, kijózanító szembesülések után ne lehetne kigyógyulni. Nincs az a hazugság, amelyet előbb-utóbb ki ne kezdene a kiáltó igazság.

Alig pár napja hívott fel egy baloldali civil szervezet vezetője: „Kár, hogy nem ti győztetek. De csak neked mondom” – teszi hozzá.

Egyelőre csak nekem mondja. Nemsokára társainak is. Rendszerváltoztató léptékkel mérve valóban történelmi pillanat: Orbán nacionalista démona hirtelenjében összezsugorodott az országromboló réméhez képest!

Hét régióból egy sem hagyta jóvá az egészségügyi miniszter javaslatát…

Ellenállhatatlanul terjed a megvilágosodás.

Ellenállhatatlanul nő a keletje a törzsektől független igazságnak. A demokratikus igazságnak.

Már az SZDSZ-ben is egyre többen tudják és mondják, hogy a Kossuth teret rendőri önkényre zárva tartani – botrány. Hogy Gyurcsány Szembenézése valójában: a régi lemez. Lenini út.

Nem lesz, persze, túl gyors ez a megvilágosodási folyamat. Sokára fogja felismerni Kerekes Sándor, hogy hiszen a Morvai Krisztinák megvilágosodása, törzseken felüli és túli tisztessége, bátorsága és eltökéltsége vezethet csak el egyáltalán az élhető – valóban demokratikus, valóban szabad – élethez. Ma még meg tudná fojtani egy kanál vízben. Holnap? Holnap észre fogja venni, hogy Morvai nem magának, inkább a családjának, nem a Fidesznek, hanem az állampolgároknak keresi a szabad, törvényes, félelemmentes boldogulás útját. Holnapután pedig már talán azt is észre fogja venni Kerekes Sándor, hogy erről az útról leszorulnak az igazi (rasszista) antiszemiták, a hőzöngő (sovén) nacionalisták, és ezen úton azok az emberek szeretnek járni, akik nem félnek, nem utálkoznak még az ő véleményétől sem, nem akarják voltaképp vérlázító véleménye miatt a nemzetből kirekeszteni, hanem megköszönik őszinteségét, hogy ezzel is hozzájárult a helyzet tisztázásához. S lám, még majd ezt is hozzáfűzik: Legyen máskor is szerencsénk!