„Nem hagyjuk bántani a mi kis Jeanne d Arc-unkat!” – kapom az egyik e-levelet, már a tárgyban ezzel a felszólítással. Morvai volna a magyar szabadsághős? A haza megmentője? Inkább úgy tűnik, a haza megosztója. Aláírásokat gyűjtenek ellene. Cikkek születnek ellene. Vitafórumokon gyalázzák. Nyakló nélkül antiszemitázzák és hülyepicsázzák. No meg istenítik mások, ugyanitt. Az Indexen topikot törölnek, mondván, elszabadult a nyilas hangnem. („Csak nyugi: a mocskos nyilas duma törlése nem antidemokratikus, hanem nagyon is demokratikus, de persze tőletek nem várható el ennek megértése, ezért egyelőre kénytelenek vagytok beletörődni abba, hogy nem a nácik fújják a passzátszelet ebben az országban.”)

Helyben vagyunk.

Dúl a törzsi háború.

Ahogy rendszerváltozásunk, demokráciaépítésünk legkezdetétől fogva.

Nincs itt, kérem, semmi új!

Nincs?

*

Kéretik odafigyelni: nagyon is van!

Morvai Krisztina egyetemi docens, büntető jogász, az ELTE Büntetőjogi Tanszékének munkatársa. Nemzetközileg elismert, EU-ban megbecsült emberjogi harcos. Alapítója és vezetője az október 23-i rendőri fellépés kivizsgálására létrehozott civil bizottságnak. S nem mellesleg: Baló Györgynek, a kormány felügyelte köztévé egyik kulcsemberének felesége.

Ki kinek a kije? Számít valamit? Elvileg nem. Gyakorlatilag annál inkább: a hitelesség miatt. Fontos például, hogy Hegedűs Zsuzsa az SZDSZ alapítójának, első elnökének (Kis Jánosnak)  volt valaha a felesége: ugyanis amikor szót emelt a elszaporodó antidemokratikus jelenségek (hatalmi  túlkapások, választási csalárdságok) ellen, nem lehetett azzal elintézni, hogy „nyilas”, „antiszemita”, „szélsőjobbos”, „fideszbérenc”  és így tovább, „s nyilván csak ezért mondja”.

Demokráciánk, közös jövőnk leginkább ezen, éppen ezen múlik: lesz-e összességében elég hitelesség, elég meggyőző erő a hamis gondolatok, közfelfogások – no és az ezekből táplálkozó kártékony politikák, ficamos törekvések – „tömegoszlatásához”.

Iszonyatosan nehéz a feladat.

Hogy mennyire nehéz, arra bajos volna szemléletesebb példát találni, mint Morvai Krisztina minapi, Kereszttűzbeli szereplését, egy bizonyos Bánó András, egy bizonyos Ferenczy Krisztina és egy bizonyos Gréczy Zsolt ellenében. A bő félórás küzdelem és médiabeli fogadtatásának tárgyilagos elemzése és leírása szinte önmagában egy világos, beszédes esettanulmány lehetne elrettentő média- és politikabeli viszonyainkról.

Legyen elég itt csupán néhány jellemző mozzanat.

A meghívott vendéggel szemben a balliberális médiahaderő három katonája foglalt el tüzelőállást. Nem állítom, hogy zsoldosok volnának, inkább önkéntesek. De ez sem változtat a tárgyszerű lényegen: az első pillanattól az utolsóig mint elfogult törzsi harcosok viselkedtek. Harci jelszavakat és törzsi dogmákat hangoztattak. Nem kíváncsiak voltak a vendégre, nem meghallgatni akarták véleményét, nem tájékozódni akartak, a közönséget meg tájékoztatni egy – a demokrácia szempontjából – roppant fontos témáról (a rendőri túlkapások vizsgálatának eddigi eredményeiről), hanem mindent elkövettek, hogy egy jóelőre elkészített bélyeget („antiszemita”) üssenek rá.

Mindhárman foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz a gyurcsányi-kunczei-gergényi  felfogáshoz (és persze sulykolták is nyakló nélkül – azaz legjobb tudásuk szerint – a nézőközönségbe), hogy a tüntetők (mind, úgy, ahogy voltak) bizony randalíroztak október 23-án, törtek-zúztak, vasgolyókkal, hasonlókkal voltak felszerelkezve, Árpádsávos zászlók alatt – azaz nyilas módra – vonultak, velük szemben tehát nagyon is jogos, sőt, határozottan kívánatos volt a rendőri fellépés, eddig is, ezután is. És ugyancsak mindhárman foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz az értelmezéshez, hogy Morvai Krisztina egyik levelében a „magunkfajta” és a „magukfajta” megkülönböztetés nem jelent mást, mint kódolt zsidózást.

Tehát akár innen nézzük Morvait („nyilasok védője”), akár onnan („zsidózó antiszemita”), a felhevült önkéntesek (zsoldosok?), mondhatni, kutya kötelességüket teljesítették.  Hiszen a  mocskos („nyilas”, „antiszemita”) duma törlése (eltakarítása a Föld színéről) ugyebár nem antidemokratikus, hanem nagyon is demokratikus, mint ahogy ezt megtudhattuk az Index vitafórumának cenzoros moderátorától.

Az észvesztve lövöldöző három törzsi harcos tehát egyáltalán nem valami elvetemült, aljas figura, csupán meggyőződéses. Megingathatatlan meggyőződésük, hogy Morvai Krisztina (és minden egyes védence) maga a Gonosz, aki nem elég, hogy egy kisebbség ellen támad, de még a kisebbséget óvó államhatalom rendjét is veszélyezteti. Márpedig az ilyen ellenében  nem csak elfogadható, de egyenesen kívánatos az effajta hevület, éppen az ország, a haza (no meg azért saját kiváltságaik) megmentése érdekében. Vélekednek.

*

Persze attól még, hogy mindez megingathatatlan meggyőződésük, még óriásit tévedhetnek. Mint ahogy tévednek is. Bánó Andrásnak, a Nap-kelte műsorvezetőjének, már 1992-ben, az Egyenleg hírszerkesztőségének vezetőjeként is az volt az (üldözési?) mániája, hogy nyilas suhancok veszélyeztetik az ország békéjét; ezt bizonyítandó, Göncz Árpád köztársasági elnök elmélyült szónoki hallgatása alá a háromezernyi ötvenhatos füttyös helyett néhány ráérősen ácsorgó, fekete zubbonyos, gyanús alakot vágott be, no meg egyetlenegy, Árpád-sávos zászlót lengető, kiabáló fiatalt. Ilyesféle „kényes” ügyekben Bánó tehát időtlen idők óta betegesen torzan látja és tálalja a valóságot. 

Nem kevésbé beteges lelkületű, nem kevésbé (üldözési?) mániás szegény Ferenczy Krisztina sem. Ő sem képes egy pillanatra sem kinézni szellemi-lelki ketrecéből, egyéni, családi tragédiái (amelynek részleteiről nem tisztem számot adni) teljességgel megakadályozzák, hogy akár a legkisebb fogékonyságot is mutassa az átelleni tábor szempontjai, igazságai iránt. Utolsó porcikájáig hagyja magát átitatni a kormányhatalom sokmilliárdos költséggel kitenyésztett propagandájával, így keresvén magának – mániájának – biztonságos langymeleget.

Gréczy Zsoltnak (a Népszabadságosnak) még nincsenek efféle lelki-testi torzulásai. Ő egy politikailag ízig-vérig korrekt újságíró egy olyan országban, ahol a politikailag korrekt követendő normáit jellemzően balliberális és hangsúlyosan antinacionalista körökben szabják meg (például a Népszabadságnál), s ahol a helyi Pulitzer-emlékdíjat is kizárólag az ilyesféleképpen korrekt újságíróknak szokás adományozni. Ha egyszer Gréczyt sem valamiféle családi hagyomány (pl. vallás, hazafiasság), sem a magasabb rendű igazságokhoz való egyedi és különleges ragaszkodás nem téríti el a jól bejáratott, ígéretes úttól, miért is viselkedne másképp, mint ahogy?

 *

Mert hiszen lehetne azért másképp is gondolkodni, másképp is viselkedni. Elküldtem a Torontóban fészkelő Magyar Rádió producerének és főszerkesztőjének, Bede Fazekas Zsoltnak a szóban forgó televíziós ütközet internetes elérhetőségét, valamint a hozzá kapcsolódó írásos anyagokat (előzményeket). Engedelmével közrebocsátom – közkinccsé teszem – személyes levele idevágó passzusát:

Elolvastam mindent, és megnéztük a videót! Mit mondjak, mellbe vágott bennünket. Apám olyan ideges lett, hogy el is ment lefeküdni. (…) Csak abban reménykedem, hogy azért ezeknek a tetveknek (a két újságírónak és a műsorvezetőnek) valaki csak elmondja a véleményét; úgy, hogy minél többen meghallják azt. Egyébként egy közszolgálati média riportere hogy viselkedhet így?

Dombi, ez az antiszemitázás már szinte fájdalmat okoz nekem. Komolyan mondom! Én kétszer is elolvastam Morvai levelét. Egy szóval nem zsidózik. A „magunkfajta” és a „magukfajta” egyáltalán nem a zsidó és nem-zsidó párhuzam. Vagy csak én vagyok hülye? Esetleg hülyének
néznek?

Barátsággal,

Bede Fazekas Zsolt

 *

Mindezek tudatában legfeljebb már csak azt a kérdést tehetjük fel, hogy a magyar köztelevízió egyik legnézettebb műsorában miért csupán az egyik – antinacionalista – törzsből verbuválnak harcosokat, kereszttüzelőket? Gyárfás Tamás producer szereti hangoztatni, hogy hiszen ő válogatna „jobbról” is, ha volna kit. Ennek némileg ellentmond egy nehezen cáfolható példa, történetesen a magamé. A mai napig rendszeresen megállítanak az utcán, s kérdezik, hova tűntem a Kereszttűzben műsorából. Kénytelen vagyok elmesélni nekik az igazat, csakis az igazat: ahogy közeledtek az országos választások, úgy ritkítottak ki a képernyőről. Mígnem teljesen eltüntettek. Választások után aztán megint hívtak. „Elment a hajó”, üzentem vissza.

Tehát egy színjáték erejéig jó úgy megmutatkozni, mint a szólásszabadság erős bástyája. Valójában Morvai Krisztinát – és a hozzá hasonlókat – csak azért hívják be a Nap-keltébe, hogy fenntartsák a hitelesség – a sajtószabadság – látszatát. Lám, Gréczy Zsoltnak is kapóra jött, hogy – egyébként mint kérdező – hosszan kifejthette álláspontját (ugyan Morvaival szemben, ám a nagyközönség okulására) a jól működő hazai sajtószabadságról: ahol bárki bármit leírhat, elmondhat. Persze ha Gréczy nem volna ennyire tökéletesen korrekt politikailag, akkor felvetődne benne, hogy valamicskét a megszólalási arányok és lehetőségek is számítanak. Ha a magyar média túlsúlyos balliberális része csak fele annyi szót vesztegetett volna arra a kézcsókra, amit Gyurcsány kapott, mint arra, amelyet Orbán kapott, s csak fele annyi szót vesztegetett volna Gyurcsány lopásaira, mint „Orbán bányájá”-ra, könnyen lehet, ma más lenne a miniszterelnök.

*

A helyzet azonban adva van, s ha Morvai Krisztina egyáltalán el akar jutni gondolataival a magyar nagyközönséghez, akkor be kell mennie a Nap-keltébe, s ott három politikailag korrekt, újságíróilag azonban tökéletesen inkorrekt médiaharcossal kell felvennie a küzdelmet. A tét voltaképp óriási.

Híveket kell szereznie az igazi szabadság, az igazi demokrácia világának. Most éppen nem az ún. nemzeti táborból, mert itt már (vagy még, ellenzéki pozícióból) elég jól átlátják az összefüggést a hatalom hazugságai, erőszakos, törvénytelen fellépései és az országromlás között. Hanem a másik táborból, illetve a táborok közt lebegő, ide-oda csapódó bizonytalanok köréből. 

A túloldali törzsi harcosok megnyerésére, persze, szinte semmi remény. Az ún. kognitív disszonancia jelensége szinte korlátlanul érvényesül náluk: egész életfelfogásuk legfontosabb sarokpontjait kellene elvetniük abban a pillanatban, amikor hinnének Morvai Krisztinának. Személyes tapasztalataim, benyomásaim alapján állítom például, hogy Bodor Pál (Diurnus) tisztességes ember. Tehát nem a tisztességen múlik, hanem valami egészen máson, hogy nem látja meg Morvai Krisztinában a szabadság, a demokrácia nagyon okos, nagyon felkészült és valóban áldozatos harcosát. Ehelyett Morvai Krisztina „apropóján” ilyesféléket ír:

Sajnálom, hogy először előnytelen fotó jelent meg Morvai Krisztináról. A kép összezavarta a politikai ábrát. Most végre jó arcképét láttam egy lapban. Csinos, nyílt, magabiztos, bátran mosolygó asszony. (Endre László se volt ellenszenves fickó.) Tökéletesen érteni fogja e reprint legendát.

Megnyerő embernek tűnt a magas rangú főtiszt is, akit nemrég rehabilitáltak illetékesek. Nagyon szeretném látni annak a bizonyára ugyancsak egyenes tartású férfiúnak a fényképét – nevezzük ma Szemes Mihálynak – akivel családilag távoli ismerősök vagyunk. Állítólag ő ölte meg magukfajta nagyapámat, léczfalvi (és sepsizaláni, gidófalvi, márkosfalvi) Bodor Pált, aki az erdélyi Agrártakarék-pénztár vezérigazgatója volt marosvásárhelyi székhellyel. A színház és az irodalom volt a mániája. (…)  A nyilasok nem ismerték az öregembert, az „ellenséges állampolgár apját” – irtózatosan összeverték, majd agyonlőtték. Kékgolyó utcai lakásán rövidesen a nagyanyámat is (a Vígszínházban kezdte színésznői pályáját) agyonlőtték, mert (rákműtét utáni transzban) a belépő nyilas fegyveresek láttán, eltűnt fia-férje miatt felkiáltott: végre itt vannak az oroszok. Véres hálóingében a szanatórium parkjában temették el – ahol születtem és gyerekkoromat töltöttem.

Gyilkosát (a lapok szerint Szemes Mihályt) a Népbíróság ítélte el. A tárgyalás anyagát még nem leltem föl, semmit nem ellenőrizhettem. De kiderül, miért lettem baloldali. Meg író, újságíró. Azért is, mert Romániában csak a baloldal állt ki  44 után a magyar (és minden) kisebbség mellett. Egy ideig. Ennyit arról, hogy magunkfajta, magukfajta.

*

Mondhatnám én is: ennyit arról, miért tehet meg bármit Gyurcsány, Demszky, Gergényi és a többi „büntetlenül”, miért nem az ő torkukat akarják átharapni a Bánók, Ferenczyk, Gréczyk, Bodorok (Várkonyi Tiborok, Szilágyi Ákosok stb.), hanem Morvai Krisztináét (Orbán Viktorét stb.). És ennyit arról, hogy miért látnak ők minden „magukfajta-magunkfajta” különbségtételben egy holokausztos epizódot vagy magát az egész holocaustot, s miért nem látja és miért nem gondolja ugyanebben ugyanezt akár Morvai Krisztina, akár Bede Fazakas Zsolt, vagy bárki, aki a Lényegre, az Egészre, az Egyre figyel, s nem az ördögöt keresi, lesi mindenütt, minden mozzanatban, minden zörrenésben, minden jelképben (turulban, Trianonban, zászlóban, kokárdában, Erdélyben, nemzetben, hazában, és így tovább, és így tovább). 

Sajnos a holokauszt direkt és indirekt hatásegyüttese – legfőképp a nacionalizmustól való kiterjedt félelem, sőt, rettegés –  a mai napig meghatározója politikai életünknek (erről szól A törzsi háború természetrajza – a rendszerváltozás Magyarországán című könyvem). Kitüntetett szerepe teszi lehetővé, hogy balliberális körökből lelkileg amúgy kevésbé érintettek politikai fegyverként vessék be a másik tábor (a jobb-, illetve nemzeti oldal) ellen. Szerencsére azonban – ezt is évtizedeim tapasztalatai alapján állítom – összességében a túloldalon is, illetve a hányódó bizonytalanok között is jóval több a jó szóra hallgató, valódi értelemre, tisztességre odafigyelő ember, mint a reménytelenül elvetemült, reménytelenül javíthatatlan (a kognitív disszonancia miatt valójában gondolkodásképtelen) alak.

És éppen ebben rejlik Morvai Krisztina nagy feladata, küldetése – s mindannyiunk páratlan  lehetősége. Hiszen egy szokványos földi halandó hamar térdre zuhan egy olyan tűzcsapástól, amilyet Bánóék követtek el; az ilyen földi halandón hívei, törzsbeli társai legfeljebb sajnálkozni tudnak, ő pedig lelkesíteni, bátorítani őket nem tudja, s főleg nem tud más körökből egyetlen hívet sem szerezni magának, nemes céljainak, elszánt küzdelméhez.

Ám Morvai Krisztina, éppen mert egy pillanatig meg nem rendült a fergeteges össztűzben, éppen mert véges-végig helyén volt az esze is, a szíve is (neki, Baló-feleségnek!), szóval ő óriási örömöt, elégtételt okozott mindazoknak, akiket vagy akiknek valakijét 56 emlékére megkergették, megverték, őrizetbe vették, dutyiba dugták; és feledhetetlen élményt nyújtott mindazoknak, akik láttak már jobb sorsra érdemes politikusokat, közszereplőket orra bukni az elementáris médiacsapásban, s most alig akartak hinni a szemüknek: ettől a „csinos, nyílt, magabiztos, bátran mosolygó asszony”-tól Bánó és csapata  bizony – ahogy az Index „jobbos” topiknyitója fogalmazott – bentégett a Kereszttűzben.

A politikailag ártatlanabb, képzetlenebb bizonytalanok ebből a súlyos égésből persze semmit nem érzékeltek. Annyira azonban ők sem vakok, hogy ne lássák, ne érzékeljék: ezt az asszonyt nem sikerült lelőni, legyőzni. Ezek a bizonytalanok leginkább az erősek, a győztesek mellé csapódnak; nem kedvelik a politikai hullákat, a gyengéket, a bizonytalankodókat. Kedvelik viszont az amazonok szépségét, talán kevésbé a szabadságharcosok elszántságát, valamivel jobban a közszereplők szellemi magabiztosságát.

Aztán van még itt egy elég jelentős értelmiségi réteg, amelyik valóban elég értelmes és elég felelősségteljes ahhoz, hogy a nyilvánvaló bűnnel, erkölcstelenséggel, jogsértéssel, törvénytelenséggel – vagyis mindenféle országrontással és országrontóval – szemben azoknak szorítson, azokkal szövetkezzen, akik az országrontó Hatalom ellenében is az igazságért küzdenek. Közülük sokan a Védegyletbe tömörültek, a törzsi háború viszonylatait tekintve tehát inkább a Senki földjén tanyáznak, semmint a parlamenti pártok (főképp az MSZP és az SZDSZ, illetve a Fidesz) által felügyelt törzsi hadszíntereken. Egyikük írásából idézek most egy bővebb passzust (Schiffer András: Párt a betonban), rögtön hangsúlyozva, hogy a cikk a balliberálisok egyik szellemi kirakatában jelent meg, az Élet és Irodalomban, márpedig ha itt jelent meg, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a kognitív disszonancia szerepét, a félelmekből, előítéletekből, fals érzésekből táplálkozó gondolkodás jelentőségét nem szabad túlbecsülni!

Idén október 23-án az ellenszegülőkkel és barikádépítőkkel szemben – a hatályos jogszabályok alapján – a rendőrségnek joga és kötelessége volt nemcsak fellépnie, de kényszerintézkedéseket is foganatosítania. A rendőrségi fellépés azonban olyan szinten vált aránytalanná, hogy alapjaiban ingatta meg a jogállami intézményekbe vetett bizalmat. Élő, egyenes adásban láthattuk, amint a földön fekvő, megbilincselt tüntető testébe az összes arra járó egyenruhás rúg egy méretest. Gergényi rendőrkapitány másnap ezt úgy kommentálta, hogy tömegoszlatás közben a rendőr belebotlik ebbe-abba. A youtube.com oldalról most is letölthető videók arról tanúskodnak, hogy a Deák téren átvonuló rendőrök – minden előzmény nélkül – maguk kezdtek vaktában utcaköveket hajigálni. A rendkívül heterogén tiltakozó tömegre fejmagasságban szórták a gumilövedékeket. Az egyik mellékutcában, az összecsapásoktól távol egy bolttulajdonos egymagában tartott hazafelé, amikor a rendőrsorfal előbb elzárta előle! az eltávozási utat, majd egy adag gumilövedéket eresztettek bele. Ma még kétséges, hogy sikerül-e megmenteni szeme világát... A törvényesen megtartott Fidesz-gyűlés résztvevői apokaliptikus körülmények között hagyhatták el a helyszínt. A mentelmi jogát igazoló Révész Máriusz országgyűlési képviselőt eszméletlenre verték a rend őrei. Az elkövetők személyazonosságáról sem Révész képviselő, sem a karhatalmi agresszió más áldozatai nem tudtak számot adni, mivel az intézkedő terminátorok maszkot viseltek, azonosító jelvényt azonban – a törvényi előírás dacára – nem. A világhálón keringő felvételeken az is jól látható, hogy 23-án éjszaka a Váci utcában magányosan ácsorgó és üldögélő személyeket vertek cipóra és hagytak sorsukra a Gergényi-huszárok. A főkapitány és a miniszterelnök még aznap teljesen törvényesnek minősítette a 23-i rendőri fellépést. A koalíciós kormány feje később azért létrehozott egy bizottságot az „események” kivizsgálására, s abba elhívta Vörösmarti Mihályt,! a BM Forradalmi Rendőri Ezred parancsnokát is, aki a jogállami időszámítás előtt – egyebek közt – a demokratikus ellenzék tüntetései kapcsán szerzett felbecsülhetetlen értékű tömegoszlatási tapasztalatokat.

 *

Ha viszont nem értékeljük túl a kognitív disszonancia szerepét, a félelmekből, előítéletekből, fals érzésekből táplálkozó gondolkodás jelentőségét, akkor – a másik oldalról – Morvai Krisztina állhatatos szabadságharcát, ennek várható hasznát, eredményességét sem szabad alábecsülni, attól félve, hogy ilyen köztelevíziós magyar világban úgysem lesz, úgysem lehet elég követője, elég segítője, elég harcostársa. Éppen az efféle, most idézett példa elő-előfordulása bizonyítja legékesebben, hogy a törzsekben is, és a törzsek közötti Senki földjén is van fogékonyság az igazi liberálisként, igazi demokrataként való gondolkodásra, viselkedésre. Márpedig ha van, akkor csak egyet kívánhatunk Morvai Krisztinának: győzze hittel, győzze erővel, győzze elszántsággal! Legyen ő a mi kis Jeanne d Arc-unk!

Magunkfajtáké és magukfajtáké.