A főágat elzáró gát a Szlovák Köztársaság területén fekszik, a zsilipet északi szomszédaink vízügyesei kezelik. A magyar területre jutó vízmennyiség kevés a környező táj életben tartásához: az állapotok napról napra romlanak. De aki odaérkezik, vizet és zöld természetet talál.
Kérdés, nem megalapozatlanok-e a zöld félelmek, hiszen láthatólag virul a természet?

Szögezzük le: nem a természet virul! Deák Bárdos Péter fotóművész és a Szigetköz szinte minden fájának, bokrának jó ismerője, korábban bemutatta azokat a képsorozatokat, amelyek bizonyítják a változást. A víz természetes folyása idején a Szigetköz sóderes partú szigetekből, esetenként gyors mély folyású, máskor könnyen átgázolható, alig csörgedező mellékágak sűrű szövevényéből állt. A szigetek növény- és állatvilága jellegzetesen egyedi volt, mint ahogy az volt a környékbeli parasztok természetközeli gazdálkodása is.

Már a kilencvenes évek elején elhatározták az illetékesek, hogy a területet birtokló két ország közös igazgatású nemzeti parkot hoz létre. Ebből eddig semmi sem lett. Vannak védett, sőt szigorúan védett vizes élőhelyek, főként vízimadarak fészkelő helyei, de e természetvédelmi területek kijelölésével és fenntartásával nincsen megoldva a Szigetköz gondja.
Nagyobb részén ma erdőgazdálkodás folyik. A nyereségérdekelt szervezet saját haszonszerző logikáját követve tájidegen fajokat ültet, elsősorban nyárfát, amely igen gyorsan nő. Nem nemes fa, a haszon rajta nem lehet sok, gyorsan vágásérett – tehát sok munkát követel. A terület szigetvilágát át meg átszövik a vízügyi igazgatóság segítségével épült feltáró utak, hidak. Segítségükkel történik az erdőgazdálkodás, ám minden pénzbeni haszonnál nagyobb a kár, amit a folyamatosan beömlő gépkocsiforgalom okoz. A közlekedésileg – a védett területek kivételével – lassan-lassan egybeépülő szárazulatokon igen jelentős a forgalom, a Duna Charta aktivistái a szép szeptemberi hétvégen nagyon sok autóval találkoztak, lezárt sorompóval viszont csak eggyel. A természetjárók nyilván nem érzik, hogy motorizált jelenlétük milyen káros! Még a legtisztességesebben viselkedő, nem szemetelő, gallyat nem törő, virágot nem tépő család megjelenése is káros, ha azt motorizáltan teszi.

A védgátak zónájában sajnos kezd kialakulni az „idegenforgalom”. A kijelölt fürdőhelyeken, a hullámtérben büfék, vízibicikli-kölcsönző bodegák épülnek, a kempingnek nevezett sátorozó helyeken a rendezés néha elképesztő formát ölt: például buxus sorokat ültetnek, ami ugye zöld és szép, de nem való a Mosoni–Duna partjára! Az emberrel megjelenik a szemét: a szezon utáni időben is szépen láttunk belőle. Megjegyzendő, megjelentek a hullámtéren belül az első, nem természetvédelmi, hanem tulajdoni okokból tiltó táblák: a fákra szögezett Magánterület, belépni tilos! feliratok. Ez, ugye, a közösségi tulajdonú ártérben nem lehetséges! A táblák mögött kezdődő nyaralótelepek házai látszanak…

Karátson Gábor, a Duna Charta elnöke arra hívta föl a figyelmet, hogy megállt a víz! Igen, a gátakkal duzzasztott mellékágakban van elég víz: de mire elég? A tavirózsa szép látvány, a mocsár vegetációja gyönyörű lehet, de ha ezen állóvízi növények lepik el a holtággá tett, elgátolt folyamágakat, az maga a pusztulás! Egyes helyeken már annyira feldúsult a hínár, hogy immár csónakkal is járhatatlanná váltak az egykori evezős utak. A tavirózsa a Szigetköz ravatali virága lesz?
Megváltozott a madárvilág összetétele. Hatalmas csapatokban röpülnek a kárókatonák, e valaha a kiveszés határán vegetáló halrabló madarak. Itteni szaporaságuk a halpopuláció veszésével fenyeget. Amúgy a behajtó autók jó része horgászokkal érkezik, mindenütt pecáznak, s ez a mai módon nem jó. A duzzasztóművek léte a halpopuláció radikális változásával fenyeget, – a laikus is beláthatja, hogy az egyetlen hallépcső a maga mintegy méteres szélességű csatornájával nem pótolhatja az ágak valaha szabadon beúszható szövevényét.

A legnagyobb fenyegetés e pillanatban holmi új egyensúlyi állapot, a viszonyokba való belenyugvás. Radikális, de következetés cselekvéssorra van szükség, amely megteremti a lehetőségét a valódi szigetközi életviszonyok túlélésének. A ma asztalra kerülő megoldások egyike sem fogadható el, noha értékes részelemeket tartalmaznak. Ezért a mindenkori kormányzat kötelessége a Szigetköz és általában a Duna ügyével való foglalkozás.

A mai kormány súlyos kötelesség-szegéséről a Duna Charta által meghívott Medgyesy Balázs, a Fidesz Zöld Tagozatának elnöke mutatott be dokumentumokat. Kiderült, hogy a mai kormány a szlovák fél többszöri, egyértelmű felszólítására sem tesz lépéseket a tárgyalások folytatására. A volt dunai kormánybiztosi poszt és iroda megszüntetése óta, nincs aki érdemben válaszoljon a megkeresésekre. A Charta nem naiv: senki sem hiszi, hogy a tárgyalás megkezdésének sürgetése a (vélt) szlovák érdekek feladását jelenti. De a válasz elmulasztása a külügyi tehetetlenség szép példája, s ellenfeleink pozícióját javítja.

A politikus tájékoztatóját a dunakilitii duzzasztómű tetején mondta el. Stílszerűen azon a helyen, aminek nem szabadna léteznie. E mű ma tökéletesen felesleges, semmiféle értelmes funkciója nincs, fenntartása jelentős pénzbe kerül. A Duna elterelése, mint tudjuk, szlovák földön történt meg, a dunakilitii mű csak a néhány kilométernyi mederszakaszt ural. Mostanság energiatermelésre akarják befogni, minden gazdasági ésszerűség nélkül. Az egyetlen cél a létezés szükségességének bizonyítása lehet. A Duna Charta álláspontja szerint a bősi gát nem maradhat fenn, le kell bontani. Ugyanez vonatkozik e sokkal kisebb gátra is, – s e cselekedet ökológiai és gazdasági haszna egyértelmű. Miért áll a gát még mindig?
E kérdésre a Duna Charta keresi a választ, s mindenkit fölhív, hogy ne feledkezzék el a Szigetközről! Hogy mi történik e megsebzett, de gyógyítható tájon, az egész országunk jövőjére példa lehet!