Az ügynökválság vége is eljött, amikor a pártok és a parlament jóváhagyásával az MSZP vált a dokumentumok őrzőjévé és kezelőjévé. De nem is ez a legfőbb és legkínosabb, vagy leginkább nevetséges fejlemény, hanem hogy a magyar értelmiség ezt így elfogadta és szó nélkül tűri.

Az ügynökválság vége, amikor az új főigazgató már a bürokratikus beindítás és működés feltételeit adja közre. S mindennek lényege, hogy se pénz, se személyzet nincs a tényleges megnyitáshoz, az iratátvétel, -kezelés, -megőrzés és -feltárás körülményei nem javultak, ellenben romlottak.

Az ügynökválság végét a fentieken túl a dokumentumok őrzésére hivatott szakértők vitája, ill. a politikai abszurdizmus, az MSZP-s pártkatona, politikai államtitkár ámokfutása teljesíti be. Varga László levéltáros (az eredeti jelölt a Történeti Hivatal vezetésére) jelzi az új hivatal működésének ellehetetlenítését, mire Gyarmati György a hivatal főosztályvezetője „ügyviteltechnikailag” megnehezedett kutatási feltételekről beszél. Akkor, amikor a társadalmi igazságosság helyreállítását megakadályozták.

Innen a történet két síkra terelődött. Az „információs kárpótlás” egy bürokratikus eljárás által akadályozott (sőt, meggátolt) folyamattá vált, miközben a „múlttal való szembenézés” is elmarad, az érintett erők egyszerűen elutasítják.

Ahogy elutasítják vagy lassítják és moderálják a titkosszolgálati bűnözést felszámolni akaró törekvéseket, az maga a rendszerváltozás megakadályozása, s az MSZP megbízott Tóth András államtitkár eljárása a legdurvább politikai törtetés ennek megoldásában.

A hamisítás, a múlttal való szembenézés elutasítása, az információs kárpótlás és bocsánatkérés megakadályozása azonban nem minden. Nem félreértésről van szó, hanem egy következetesen végigvitt politikai ellenállásról, amihez minden eszközt felhasználnak. Ugyanis Tóth államtitkár fellépéseivel a magyar titkosszolgálatok 20. századi működésének praxisából kevertek be olyan eseményeket, szivárogtattak ki olyan nemzetbiztonsági vonatkozásokat, amelyek feltárása egyetlen épeszű magyar állampolgárnak sem lehet érdeke. A társadalom tudtára adták tehát, bármilyen irányú törekvések ezután már azzal a kockázattal járnak, hogy a bűnös baloldal megtámadtatása esetén, napi közpolitikai témává változtatja a magyar állam legfontosabb titkait. Ezt sikerült kifundálniuk: a felelősségáthárításnak azt a végletes formáját, mely szerint az érintett kevesek elégtétele, vagy a jobboldal politikai céljainak érvényesítése azzal járhatna, hogy a birtokon belüli baloldal ország-világ elé tárja a magyar állam legfontosabb titkait is, amit egy öntudatos (állam)polgár nem akarhat.

Tóth államtitkár politikai bürokrata, főtitoknok, amellett a titkosszolgálati bűnözés dokumentumainak őrzője, és a baloldali médiauszály együttműködésének összhangjára derül fény, amikor a titkos levéltár körüli ügyekről folytatott sajtópolémia (mely maga is irányított, vagyis tematizált mellékvágánya az ügynökválságnak) a Népszabadság fórum rovatában végződik, mely visszautasítja az összefüggések megvilágítására készülő szakértők álláspontjának közlését.
(gondola, MTI, Népszabadság, Fundamentum, Magyar Narancs, Magyar Nemzet, ÉS nyomán cgp)