A legújabb epizódban új fejezet kezdődik az ügynökválság történetében. Az eseményeket szemlélőnek azonban előbb egy dilemmát kell tisztáznia, ill. magában lezárnia. Az egyik kérdés a múlt lezárását megakadályozó, exponált személyiségek hatalmi akarnokságának elfogadása, vagy elutasítása. A másik kérdés, hogy túlélheti-e a társadalom és az amúgy rendkívül önérzetes elit azt a megaláztatást, amit az ügynökválság mindennapi valósága jelent számára?

Minden jóérzésű emberben felvetődik a kérdés, hogy lehet-e tárgyalni az ügynökválság exponált szereplőinek, mindenekelőtt a megrendelőknek (vezető politikusoknak), az önként beszerveződőknek (a Medgyessy-féléknek), a minden kurzust kiszolgáló túlbuzgóknak bűnös múltját jogállami keretek között?!

Az ügynökmúlt mint hőseposz

Ez a múlt, s a lezáratlan jelen ugyanis állandóan jelen van. Így pl. a helyzet karikatúrája (a társadalom, az értelmiség stb. megszégyenítője), hogy az ügynökmúltját feltáró Tar Sándor író (aki megirigyelte Medgyessy fellépését) 300 oldalas forgatókönyvet írt saját történetéből, amihez Gothár Péter lett volna a rendező, Szita Miklós a producer. Elsőre a Magyar Mozgókép Közalapítvány és a Magyar Történelmi Film Alapítvány is elutasította a pályázatot ( 2001), majd 2002-ben sem sikerült támogatókat találni a filmtervhez, melyet mindenekelőtt igen költségesnek találtak. Van-e aki ezen csodálkozik?!

A mindennapi erkölcstelenség és a nem szűnő gyűlölet politikája a tárgya a Kis Jánossal készült interjúnak. Ez a beszélgetés azt tükrözi, hogy az értelmiség sohasem fogja kiheverni azt képmutató, vagy másik oldalról az erkölcstelenséget és gyűlöletet összemosó álláspontot, amelyet a liberális értelmiség követ, mondván, hogy azért nem lehet a Medgyessy-ügyet mindenestől elítélni, Medgyessyt meneszteni, mert akkor visszajön Orbán (meg a fasizmus?!) és azt sokkal inkább nem szeretjük, mint az erkölcstelen, hazudozó és ügynök Medgyessyt?!

Az alapvető gond - amelyik hosszú távon meghatározó - azonban az, hogy akkora a bizalmatlanság a két oldal között, ami már veszélyes a társadalom, az ország, az állam működtetésére nézve. Kis nem kevesebbet állít, ill. szemléltet, mint azt, hogy a politikusok bűnöket követtek el, s erre fel nem az értelmiség véleményformálói következtek az erkölcsre hivatkozással, hanem az exponált politikusok emelték a legalitás szintjére tettüket, az értelmiség pedig belehalt ebbe az erkölcstelenségbe.

Következésképp az értelmiségi elitünk meghasonlásaként adja vissza a politikai és jogi dimenziókban nem hatástalanított, súlyos társadalmi igazságtalanságot. A legújabb epizód, hogy moralitás-etika-nyilvánosság témakörökben indított új vitasorozatot a jobboldali orientálás elleni baloldali liberális kampány. Az új front megnyitása egy Fleck Zoltán nevű szerző munkája. Műve a morállal, a társadalmi igazságossággal (általában minden közösségi normával) ellentétes álláspontról indított, új, apologetikus orientálás példája, s melynek az a lényege, hogy elismeri a relativizálást, de azt a jobboldalra próbálja hárítani. Említeni kell a vitasorozat előzményeként a „Folyamatos erkölcsi válság” című Ambrus-Lakatos Lóránd írást (ÉS' 2003. 13.sz.) és „Az értékhiányos rendszerváltás” című Horkay Hörcher Ferenc-féle írást (Fundamentum' 2003. 1.sz.), melyeket Fleck „apokalipszis-irodalomnak” tekint.

A mindent relativizáló megközelítésben Flecktől megtudjuk, nincs közmegegyezés arról, hogy „mi a rendszerváltás” és persze, nincs erkölcsi minimum se. E szellemiségben az az újdonság, hogy a társadalmi igazságosság helyreállítása (igazságosztás) helyett a baloldal átment támadásba, és az igazságtételt mint társadalmi igényt egyszerűen egy elavult jobboldali konzervatív ideológiának nyilvánítja. Ezen ideológia nevében fellépőket „közösségelvű” „természetjogias” moralistának nevezi, akik ellen fel kell lépni, mondván, hogy „a társadalmi igazságosság felvetése egyenlő a legalitás felpuhításával”. (A legalitás, meg az alkotmányos demokrácia ennek a liberális szellemiségnek Disneyland-je.)

A liberális etalon - amivel Fleck fellépni próbál a moralistákkal szemben - az alkotmányos demokrácia, ami a vízválasztó lesz, s innen a Fleck-féle és a Horkay-Hölcher-féle értékrend távolodik egymástól. Pedig van megoldás a gondra, hogy ti. a bűnösökre nem érvényes az alkotmányos demokrácia liberális jogrendje (ez volt a német példában a Gauck-törvény), mert az menekülést ad a legjobban exponált személyeknek is.

Mindezt megtetézi végül Fleck azzal (s ez az igazi relativizálás), hogy kijelenti, a kádárizmus habitusa egyenlően van elosztva a politikai osztály új és régi szereplői között, vagyis a bűnösök és áldozatok egyformán vétkesek!

„Fundamentalisták”: az ügynökválság az emberi jogok folyóiratában

A Halmai Gábor főszerkesztette, az emberi jogoknak szentelt folyóirat szerkesztőségi bevezetőjében kizárólag a jelenség megítélésére vállalkozik. A rendszerváltozás megítélését („értelmét és természetét”) és a múlttal való szembenézést összekapcsolva gondolja tárgyalni, nem pedig meglovagolni a „közelmúltbizniszt” mondja a szerkesztőségi előszó. A „szembenézés a múlttal” e tudományos fórumon azonban már önmagában mesterséges távolodás (egészen a relativizálásig) az igazi problémától, a valóságos szembenézéstől. Pusztán tudományos érdeklődésből fel lehet vetni, hogy a rendszerváltás korszakhatár-e s milyen értelemben az? A társadalmi igazságosság nevében azonban ilyen kérdést nem lehet felvetni. A múltért meg kell bűnhődni, s ha az igazi bűnösöket nem éri el az igazságosztó keze, akkor a nagyobb közösség (a párt, a társadalom, a nemzet) viseli a piszkos múlt felelősségét.

A Fundamentum szerkesztőségi állásfoglalása - mely egyébként egy rangos tudományos fórumhoz méltatlan kitételeket is tartalmaz - ellenére eleget tesz a tájékoztatási (makrokommunikációs) követelményeknek azzal, hogy reprezentatív válogatást ad a téma szakértőitől. Ugyanakkor le is leplezi azt a liberális szakmai irányultságú, baloldali liberális politikai beállítottságú értelmiségi magatartást, amelyik képes a leghatározottabban szakmai alapelveket is felrúgni, ha a politikai, kulturális, szociológiai világától idegen megközelítésekkel kell szembeszállni. Az emberi jogoknak szentelt folyóirat idei első számát a múltfeltárásnak szentelve, helyet adtak a dél-afrikai és a német tapasztalatoknak (melyek példát adhatnak a magyar a viszonyok rendezéséhez). Másrészt e Fundamentum-szám erénye és korlátoltsága egyben, hogy bár helyet ad a liberális szűkítő, baloldali relativizáló nézeteknek (s ez a döntő, illetve hivatalos álláspontot megalapozó), ugyanakkor megjelentetett a társadalmi igazságosság nevében fellépő szakmakonzervatív, konzervatív jobboldali beállítottságú szerzőket is. A nem baloldali magyar és a külföldi szerzők megnyilatkozásai pedig elegendő ellenérvet, egyértelmű szakmai bizonyosságot szolgáltatnak a rendszerváltozást meghamisítani próbáló, s az ügynökválságot relativizáló törekvésekkel szemben.

A folyóirat dokumentum és kommentár rovatában ismerteti a Sólyom-bizottság állásfoglalását, Horkay Hörcher Ferenc Az értékhiányos rendszerváltás, Szigeti Péter Legalitás és legitimitás Magyarországon című írását. Az ügynökökről és aktákról című részben Varga László, Kenedi János, Hack Péter írásai szerepelnek (ezeket részben már korábban ismertettük).
(gondola, az ÉS, és Fundamentum nyomán, cgp)