Elek István: Jó estét kívánok, kedves nézőink. A mai beszélgetésünk két vendége Endreffy Zoltán filozófus és Lánczi András politológus. Mondhatnám – nagyon leegyszerűsítve a dolgokat – a mai, létező konzervativizmus két karakteres kritikusa. Az egyik talán inkább távolabbról, ha jól értem, te inkább liberális kereszténynek vagy kereszténydemokratának vagy mondható, nem tudom pontosan melyik kategóriát tartod önmagadra nézve igazán pontosnak. Lánczi András meg, ha jól értjük legújabb dolgozatából, konzervatívnak gondolja magát, hiszen Konzervatív kiáltvány címen írt egy viszonylag terjedelmes dolgozatot, amelyben részben az elmúlt időszak konzervatívnak nevezett irányzatai, személyiségei bíráltatnak, másfelől pedig javaslatok szólnak arról, hogyan kellene ezt jobban csinálni. Jól gondoltam?

Endreffy Zoltán: Igen, köszönöm szépen, nagyjából jól mondtad. És akkor rögtön belevágnék a dolgozat értékelésébe. Hát először mondanék egy pár szót a konzervativizmusról általában, és utána pedig mondanék két szót arról, ahogy ezt Lánczi András kifejti ebben a cikkben.

Elek István: Bocsáss meg, hogy közbevessek valamit, ugye ennek az egész dolgozatnak, ha tetszik, van egy kulcsfogalma, ez a paradoxon. Azzal játszik el a szerző, hogy a posztkommunista korszakban mennyire más jelent a konzervatív szó, és milyen furcsa helyzetbe kerülnek, akik magukat konzervatívnak gondolják. És a hazai konzervativizmus minden baját voltaképp összefüggésbe lehet hozni ezzel a paradox helyzettel. Jól érzékeli ezt a helyzetet?

Endreffy Zoltán: Igen, erre is ki akartam térni, de maradnék amellett, hogy először egy pár szót általában a konzervativizmusról. Tehát azt írja itt Lánczi András helyesen, hogy minden konzervativizmus alapja a megőrzés, a konzerválás, a folytonosság fenntartása, irtózás minden radikalizmustól – ezzel kezdeném. Háttérként annyit, hogy a modern konzervativizmus Edmund Burke-nek a találmánya, aki 1790-ben írta a francia forradalomra reflektáló könyvét, amelyben elveti azt a durva, radikális fellépést, ahogyan az ancieme regime ellen felléptek a francia forradalom fő emberei. Ezzel szemben ő azt mondta, hogy a társadalom organikus képződmény, amibe a beavatkozás igen kényes és finom módon történhet, nem olyan durva, szabadság, egyenlőség jelszavak alapján politizálva, hanem szervesen szabad csak hagyni növekedni a társadalmat. Ehhez fűznék egy észrevételt, a folytonosság megőrzését mint konzervatív – hogy mondjam – krédót. Azt tenném ehhez hozzá – s itt, a cikkben szerepel még egy mondat, idéznék –, hogy: „Mércénk is van – mondja Lánczi András – az utópista és radikális baloldaliság felismeréséhez, mégpedig az, hogyha belenyúlnak a természetes, evolutív módon kialakult intézményekbe, tulajdonba, családba, autoritásba, az a rossz, és ezzel szemben kell ezt a szerves koncepciót megőrizni és érvényesíteni.”. Most itt szólnék bele az első számú megjegyzésemmel, mégpedig az lenne az észrevételem, hogy szép dolog a folytonosság és a fontolva haladás – nekem Deák az egyik kedvenc politikusom a magyar történelemben –, ámde a világ igen súlyos válságban van. Tehát nemrég volt Johannesburgban az ENSZ által szervezett konferencia a világnak az állapotáról. Tehát az ökológiai válságról, aztán a szegény és gazdag ellentétéről, ott azt hallhattuk, vagy olvashattátok: a gazdag országokban mindenki ihat vizet, ehet, öltözködhet, és a szegény országokban pedig azt mondták Johannesburgban, hogy van a földön most több száz millió vagy milliárd ember, akinek naponta annyi tiszta víz jut, amennyit mi egy pohár vízzel megiszunk. Tehát a világnak a helyzete, a folytonosság nem fenntartható, mert rohanunk a katasztrófa felé. Tehát a sarkokon a jéghegyek olvadnak, akkora jégsziget vált le…

Elek István: Világos, de akkor abból az következne, hogy ugye egyáltalán nincs értelme a mai világhelyzetben a konzervativizmusnak arról az értelméről beszélni, amiről Lánczi András is beszélt, mikor azt állította, hogy ez elválaszthatatlan lényegi tartalma a konzervativizmusnak. Hát sem Magyarországon nincs ezek szerint a szocializmus korszaka után ilyen megőrizni való, amit egy konzervatív folytonosság ideológiájának jegyében továbbvinne, sem a nagyvilág történései nem engedik ezt meg, mert ott meg ökológiai problémák vannak. De akkor Lánczi András a tételét röviden hadd fejtse ki.

Lánczi András: Örülök mind a két megállapításnak, amit Endreffy Zoli itt mondott, mert a lényegre tapint rá. Valóban, amit Edmund Burke kezdett – annyit tennék hozzá – a tudatos konzervativizmus kezdete. Őt lépten nyomon idézik a mai problémák kapcsán is, akár idézhetnénk az itt említett példákkal kapcsolatban is, nem tételesen, mert nyilvánvalóan nem erről szól a burke-i mű, de ha egyszer olyan radikálisan belepiszkáltunk az emberi rendbe, a kialakult intézményekbe, amelyek itt Európában több ezer éve alakultak ki, akkor az elmúlt kétszáz évben mást se látunk, mint kísérletezést. Kísérletezést önmagunkkal, kísérletezést az emberekkel. Szerintem egy olyan jelentős társadalmi. politikai változás után, ami 1989-ben és után Magyarországon megtörtént, még szembe kell nézni ezekkel a dolgokkal. Nem elég papagáj módjára ismételni, amit esetleg Nyugaton több évtizede vagy több évszázada mondanak, nekünk végig kell gondolni a saját helyzetünket, ami nem ugyanaz, mint egy angol konzervatívé, nem ugyanaz, mint egy német konzervatívé. Sok hasonlóság van, de nekünk muszáj ezekkel szembenézni. Ez az írás erről szól, ez egy kísérlet, semmi más, kísérlet arra, hogyan lehetséges ebben a helyzetben értelmezni önmagunkat. És nem tagadom, hiszen erről szól a cikk, és sok vívódás után lett ez a címe, hogy részben föl akart rázni gondolkodó embereket, vagy – ez is egy kicsit nagyképű – egyszerűen csak arra fölhívni a figyelmet, amit nem ebben az írásban, egy más helyen, írtam, megtalálható. És ez kiegészíti – ha volt az elmúlt 40-45 évnek valamilyen szempontból igen lényeges negatívuma sok más mellett – azt, ahogy az emberek gondolkodásmódját befolyásolták, beleértve az egyetemi oktatást, az általános iskolai oktatást. Vagyis egy csomó olyan dologhoz nem jutottunk hozzá, én magam sem kezdetben, amely nélkül nem igaz, hogy ésszerű és elfogadható döntésekre, következtetésekre juthatunk.

Elek István: Szeretnélek figyelmeztetni benneteket, nagyon kevés az időnk, és jó lenne, ha kiderülne, hogy mi a bajotok nektek egyik és másik nézőpontból avval, azokkal, amit most konzervativizmusnak neveztek, vagy magukat konzervatívnak nevezők műveltek az elmúlt időszakban. Mert nyilván azzal szemben kellene vagy ilyen vagy olyan nézőpontból valami mást ajánlani. Koncentráljunk erre, ha lehet.

Endreffy Zoltán: Hadd térjek vissza Burke-re, aki az alapkonzervatív filozófus. Tehát Burke nem vetette el azokat a jogokat, amelyeket a francia forradalom megfogalmazott, és meg is próbált érvényesíteni. Sőt ezek metafizikai értelemben igazak – mondta Burke. Csak azt mondta, hogy nem bölcs dolog ezeket olyan hebehurgya módon érvényesíteni, ahogy ezt a franciák csinálták. Ezt ő könnyen mondhatta, mert Angliában a polgári fejlődés több száz éven át alakult, tehát már száz évvel korábban volt, de már… ezt most nem folytatom. Tehát Burke elfogadta ezeket metafizikai értelemben igaznak, és akkor a válasz neked az András, hogy a rendszerváltáskor Magyarország megpróbálta azt átvenni, amit a nagy francia forradalom, aztán az amerikai forradalom és az Egyesült Nemzeteknek az alkotmánya elfogadott mint az emberi jogoknak az egyetemes nyilatkozatát. Tehát az én kérdésem az az, hogy ok folytonosság ezt én elfogadom, de mihez? És még egy kérdés, neked András, hogy amennyire én tudom Magyarországon a konzervativizmus képviselője, vagy képviselői azok a, hát a Deák-párt, aztán a Tisza István, és a Horthy-korszak szintén konzervatív volt, mert az egyház, egyházak támogatása és a tulajdon és így tovább. De nekem személy szerint a Horthy-korszak nem szimpatikus és nem volt szimpatikus Illyés Gyulának sem, aki megírta a Puszták népét, tehát hogy mit konzerválunk, az egy nagy kérdés. Tehát mihez vagyunk hűek, és mihez nem, itt van a kutya elásva.

Lánczi András: Hát ez a paradoxon. Nem lehet folytatni azt, ami megszakadt. Azért nem lehet, mert az én felfogásom szerint az, amit könyvekből ismerünk meg, amit bármi jóindulatúan és bármilyen nagy műveltséggel próbálunk meg magunkévá tenni, az nem biztos, hogy a napi tapasztalatainkkal egybeesik. Azt hiszem, hogy a konzervativizmusnak az alapja a józan ész, a napi tapasztalat, és nem a legkülönfélébb, később ideológiának, sokféle eszmének és nem tudom minek elnevezett konstrukció. Vagyis én azt javaslom, tekintve azt a helyzetet, amiben vagyunk, intellektuálisan elsősorban, vagyis azt, hogy megszakítottság van, emiatt újra fel kell építeni valamit, ami nem konzervatív természetesen. Valóban folytatni kell valamit, mert az a konzervativizmus, ha egyszer ez történt velünk, ami történt, akkor nem tudunk mást csinálni, mint hogy végiggondoljuk bizonyos, például Burke-i alapelveken, de nagyon sok mást is lehetne mondani, és természetesen nem zárom ki a magyar elődöket sem ebből, de az elsődleges a mai tapasztalat. A mai tapasztalatunknak higgyünk, a szemünknek higgyünk, én ezt javaslom. A másik dolog, hogy szerintem minden ember konzervatív, lelkét tekintve konzervatív, biztonságra törekszik, stabilitásra, fél a gyors változásoktól, mindannyian így vagyunk ezzel, de ez így önmagában ösztönös. Burke sem csinált mást, mint ahogy én sem, nem azért, mert hozzá akarnám hasonlítani magamat, vagy a helyzetet, hanem arról van szó, hogy valamit úgy érzem, hogy tudatosítani kell, valamiről beszélni kell, egy olyan diskurzust nyitni, amely eddig nem volt meg. Nem azt állítom, hogy eddig nem volt – például a 90-es években – magyar konzervativizmus, volt, nagyon sok jelentős írás, személy, cselekvés levezethető ebből. De azt nem hiszem, hogy folytatható, mert egy dolog folytatható, és ez a paradoxon, az, ami a ’70-es, ’80-as évekből lelkileg, érintkezési formában, gondolkodásmódban és folytathatnám ezt a sort, szerintem itt van a probléma és ezzel szembe próbálom állítani, egyébként hát ugye az a kiáltványos ügy részlete, ami az HBO-n megjelent, az egész anyagban ez egy javaslat és semmi több. Amit Zoli állít, ugye, hogy átvesszük innen, meg hogy azt tesszük, amit a Nyugaton tesznek, ez hallgatólagosan azt jelenti, mintha ott minden rendben lenne. Említetted ugye a világ helyzetét, de én nem mennék ilyen messzire, mert egyszerűen meghaladja az erőmet, hogy mondjuk az afrikai problémákról beszéljek és így tovább. De az, hogy Amerikában milyen politikai problémák vannak, hogy Nyugat-Európában milyen politikai problémák vannak, ehhez azért van valami közöm, valamennyi ismeretem. Szeretnék úgy látni ezt a nyugati politikai gondolkodást, mint valami abszolút egységes, abszolút erőteljes és minden bizonytalanságtól mentes jelenséget. Nem. A konzervativizmus pontosan arról szól ott is, akár Burke-től vezetjük le ugye Németországban, ahol lefordították utána elég gyorsan, hogy a legkülönfélébb országokban megtalálták az a hangot, a romantikában először is, amelynek van egy felvilágosodás-, egy modern racionalizmuskritikája, s valahol ezek folytatódnak ezekben a konzervatív gondolatokban.

Endreffy Zoltán: Hadd vágjak azért közbe.

Elek István: Koncentráljunk már azért arra, hogy mi a baj azokkal, azzal, amit itt konzervativizmusnak neveztek az elmúlt évtizedben?

Endreffy Zoltán: Ezt szeretném mondani. Itt egy-két finom distinkció hiányzik szerintem a te írásodból, András. Mégpedig az, hogy Magyarországon sajnos, szerintem sajnos nem tesznek különbséget konzervatív jobboldali és kereszténydemokrata irányzat között. Már pedig erősen különböznek. Mondok egy példát. A kereszténydemokraták például szemben állnak a neoliberálisokkal, mégpedig azért, mert a neoliberálisok az államnak a tevékenységét minimalizálni szeretnék, a piac működik úgy-ahogy, az a jó, ne szóljunk bele, minimális állam. Ezzel szemben a kereszténydemokraták az evangéliumnak a szellemében szeretnék, ha a piac működéséből származó égbe kiáltó igazságtalanságokat orvosolnák.

Elek István: Bocsáss meg, de most miről beszélünk? Elméletről, tanításokról, vagy pedig arról, hogy hogyan nézett ez ki Nyugaton, a mintának tekintett Nyugaton. Hogyha azt nézzük, hogy a német kereszténydemokrata párt gyakorlati politikájába érvényesül-e, amit mondasz, akkor azt tapasztaljuk, hogy nem, mert hát jelentős részben neoliberális gazdaságpolitikát követnek az utóbbi időszakban, holott magukat változatlanul kereszténydemokratának nevezik. Tehát messze nem tapasztalható külön…

Endreffy Zoltán: Vitázom, mert az európai jobboldal vagy a kereszténydemokraták az egészen más, mint az amerikai. Tehát Európában van egy szociális állam, szociális, tehát németül jóléti állam, ami nincs Amerikában. Tehát nagy különbség van. Oda akartam kilyukadni, hogy a magyar konzervativizmusnak vagy a kiáltványnak ezekre a szempontokra is ki kellett volna térnie. Tehát hogy mihez képest vagyunk folytonosak, Deákhoz, Bibóhoz, Széchenyihez? Ezek különbözőek. Tehát hogy mit folytatunk, nem mindegy, és itt tartva, látom, András, erre nem tértél ki, én – mondjuk – Bibót szívesen folytatom például. Nem volt se kommunista, se ilyen, se olyan, mégis jó magyar ember volt.

Lánczi András: Hát azért baloldali volt, érzelmeiben is…

Elek István: Látod ez a baj, hogy annyira sikamlósak a fogalmaink, hogy te is evidensnek tekinted, hogy konzervativizmusról beszélünk, de folytassuk Bibót. Hát itt az elmúlt 10 évben hányszor megírták balliberális oldalról, hogy tulajdonképpen egy liberális szocialista volt Bibó, hát hogy jönnek a konzervatívok ahhoz, hogy egyáltalán hivatkozzanak rá.

Endreffy Zoltán: Hát annyiban, hogy Bibó keresztény volt.

Elek István: Engem nem kell meggyőznöd, csak azt mondom, hogy ez az uralkodó vélemény ma a közéletben.

Endreffy Zoltán: Andris, légy szíves igazíts el minket.

Lánczi András: Nem akarok senki sem eligazítani. Egyként ezt a distinkciót én megteszem a könyvben, tehát a bővebb írásban. Valóban különbség van, jobboldal és konzervatív és kereszténydemokrata valóban mást jelent, de hát pontosan erről szólna ez az írás, hogy ezt nem az angol, sem a német, sem az amerikai, sem a francia s nem tudom milyen konzervativizmus lefordításával, hanem a saját tapasztalataink – ezt most egy kicsit nagyképű királyi többes –, tehát az általam leszűrt tapasztalatok alapján próbálok pontok pontokba foglalni egy nézetrendszert. Mi volt – csak azért, hogy nehogy türelmetlen legyen a műsorvezető, vagy ingerült –, egyszerűen, hogy mi a baj, semmi különösebb baj nem volt a 90-es években a magyar konzervativizmussal. Amennyiben ezt valóban leválasztjuk általában a jobboldalról, vagy ettől elkülönülten szemléljük.

Elek István: Nem volt semmi baj, csak azt mondod, hogy nincs autentikus konzervativizmus.

Lánczi András: Még csak ezt sem állítom, csak azt mondom, hogy túl sok benne az ösztönös elem, és túl sok a napi politikai taktikai elem. A Fidesztől egyszer nem hallottam, hogy konzervatívnak neveznék magukat. Vagy azok vagy nem, én ezt nem kívánom eldönteni, de hogy jobboldali kormánynak nevezték, ez világos. Tehát, hogy félreértés ne essék, ez egy másik síkja a dolognak. Az a sík, amiről én beszélek, az – hadd legyek egy kicsit nagyképű – egy politikai filozófiai sík, amelyen nem biztos, hogy mindenki ugyanazt érti. Arról beszélek, hogy szerintem van egy olyan nézőpontja annak kérdésnek, hogy hogyan éljük az életünket, amit konzervatívnak nevezhetünk, és nem egyszerűen azt jelenti, hogy ma itt éppen ki hogyan éli az életét. Egy kicsit normatívabb ez az egész. A liberális oldalról már hallottunk, olvastunk több ilyet. Szerintem konzervatív oldalról eddig, ilyen formában még nem fogalmazta meg, legalábbis tudomásom szerint senki Magyarországon. Tehát ez a két dolog, hogy saját tapasztalat, és az, hogy nem krédó, nem mérce, nem valami olyasmi, hogy ez az egyetlen alternatíva, pontosan ez a konzervativizmusnak a lényege, hogy többféle elképzelés lehet erről, és nincs valami redukált világképe ennek a dolognak.

Elek István: Jó, de tehát politikai filozófiával foglalkozol, ez is ilyen alapvetés akar lenni, és hát azt mondod valójában a konzervatívoknak, hogy legyenek türelmesek, mert úgyis megoldódik a problémájuk.

Lánczi András: Majdnem, csak ehhez hozzáteszem, hogy ezért tenni is kell. Mert tudniillik, és amit a Zoli is mond, és ezt elég sokszor szoktuk hallani, tehát az, hogy nevezzük meg mi konzervatívok, amennyiben magamat ideveszem, hogy hát melyek azok a személyek és, ezeknek én nem látom értelmét, egyrészt ismeretelméleti okokból, hogy itt megint egy filozófiai okot használjak, mert nem folytonos a dolog, tehát nagyon nehéz ezt hogyan beépíteni. Ha ez nem megy, akkor viszont csak ilyen szimbólumszerűen lehet ezeket megnevezni, mért akarja ő kisajátítani ezt vagy azt. Ennek nem látom értelmét, ráadásul ez egy nagyon-nagyon, politikailag nagyon lefegyverző kívánság, mert hát ugye ezek a konzervatívok múltba révedő tradíciókkal bíbelődő, egy kicsit talán vallásos emberek, akik hát nagyon szelídek alapjában véve. Most én azt megfordítom, hogy a konzervativizmus a második világháború után, és hadd kölcsönözzek, akár egy Irving Kristolt vagy a Konzervatív kiáltványt, amiből én nagyon sokat profitáltam, vagy mások írásából, azért abban megjelenik a konzervatív mint tevékeny, cselekvő – kerülök egy szót, harcos, de most kimondom –, tehát az, hogy valóban politikai ellenfélnek tekinthető, és nem egyszerűen csak valami múltba révedő lény, ahogy szerintem Magyarországon – lehet, hogy tévedek – sok ember fejében így él.

Elek István: Másfelől pedig az ellenfelei fejében az él, hogy ez állandóan harcos, az a baj vele pont, hogy harcos.

Lánczi András: Ez egy paradoxon, mert nincs levegője, nem volt levegője.

Endreffy Zoltán: Bocsáss meg, ezen talán lehetne segíteni, most, András, én adok neked tippet, hogy hogyan lehet jó konzervatív.

Lánczi András: Minden tippet szívesen fogadok.

Endreffy Zoltán: Hát lehetne segíteni, mégpedig tisztázni kellene pár dolgot. Például az, hogy te mint konzervatív mit folytatsz, vagy kit folytatsz? Mert például, most az egyházzal vetem össze, az egyház életével vetem össze, Szent Ferenc keresztény volt, és keresztény volt Borgia pápa is. Melyiket folytassam? Hát lehet, hogy Ferenc az inkább keresztény volt, vagy mit tudom én Ferenc, Borgia pápa, Teréz anya vagy Kapisztrán János, aki keresztes hadjáratot vezetett, tehát egy nagy hagyományból, ami a kereszténység, mindig döntenünk kell, mit viszünk tovább. És hasonlóképp gondolom én, hogy a konzervatív hagyományból is Horthy-t folytatom? Bethlent folytatom? Deákot folytatom? Széchenyit? Nem mindegy. Szóval én azt hiányoltam az írásodból, bocsáss meg, hogy erre nem térsz ki. Mert erre is ki kell. Szóval a könyvben megírtad talán, nem olvastam sajnos, el fogom olvasni, de címben is erre utalni kellett volna.

Lánczi András: Nem. Most megint nagyképűen fog hangzani, aki elolvassa az egészet, látni fogja, hogy a legrövidebb rész az, amelyet te pontosan hiányolsz. Ez tudatos, természetesen. Nem azért, mert nincs mondanivalóm erről…

Endreffy Zoltán: Direkt kihagytad a fontosat.

Lánczi András: Akár centibe is mutathatom, hogy mondjuk ennyi az, ami a tradíciókra vonatkozik. Természetesen meg fogom fontolni, amit mondtál, hogy ez fontosabb, de az egész írásnak és az intenciónak más volt a célja. Azt bebizonyítani, hogy azok az érzelmek, indulatok, gondolatok, amely nagyon sok emberben kavarognak, és azért ne szakítsuk el a helytől és az időtől ennek az írásnak a megjelenését: a 2002-es választások után íródott ez a szöveg…

Endreffy Zoltán: Azt kitaláltam.

Lánczi András: Nem volt nehéz. Tehát azért ezt táplálja az, hogy azok az emberek, akik csalódottak az igazságérzetükben, vagy nem akarom minősíteni, hogy itt mi az igazság, én leszek a legutolsó, aki majd meg fogom tudni mondani, de hogyha valaki csalódott, ebben van valami. Ezt megpróbáltam megfogalmazni a magam eszközeivel.

Elek István: Bocsáss meg, András, hadd olvassak fel egy mondatot, hogy a néző egy kicsit izgalmasabbnak gondolja a dolgot, mert így azt gondolja, hogy elméleti problémákról szól ez a dolgozat, márpedig nagyon komoly politikai, filozófiai meggondolások mellett nagyon aktuális követelmények vannak megfogalmazva. Például ez a mondat: „Mindezek ellenére a magyar konzervativizmusnak a jövőben kiegészítője lehet a liberalizmus, de addig semmiképpen, amíg az elsődleges kérdés, a posztkommunisták kiszorítása a hatalomból politikai eszközökkel meg nem történik.” Tehát csak fölidézem ezt a mondatot, erről hosszan beszélsz te itt alapvetően, máshol azt mondod, hogy nincs addig itt autentikus igazi konzervativizmus, amíg hát ezeket a posztkommunista érdekhálókat el nem távolítjuk a hatalomból.

Lánczi András: Nem, nem. Akkor vagy félreérthetően írtam, és valószínűleg erről van szó, ezt a kettőt nem állítom ok-okozati viszonyba.

Endreffy Zoltán: De hát az alcím: antikommunizmus.

Lánczi András: Jó, hát most két oldalról két különböző dolog, de…

Elek István: Négy percünk van uraim.

Lánczi András: Én fél percet kérek, és utána befejezem.

Elek István: Kettőt kapsz.

Lánczi András: A II. világháború után ennyiben beleilleszkedik abba az európai, amerikai európai konzervatív tradícióba, hogy az egyik legnagyobb kérdéskör és vállalt érték az antikommunizmus volt. Az amerikai például ebből nőtt ki a második világháború után. De Európában ez egy jelentős tétel. A kommunizmust nem azonosítom azzal, ami itt, Magyarországon vagy Kelet-Európában mint rendszer létezett. Nem korlátozom erre. Én ennél többet látok, ebben látok olyan utópista gondolkodási elemeket, amelyekről az emberek nem is tudják, hogy továbbra is ez van a fejükben, ezzel dolgoznak, és szeretném elkerülni, hogy én jobban tudom, hogy az emberek mit gondolnak. Nem erről van szó, csak látom a magyar oktatást, látom az újságokat, látok könyveket, nagyrabecsült kollégák gondolatait, és én ezekkel vitatkozom. Azt mondom, hogy amíg nem értelmeztük azt a helyzetet, amiben élünk, és ezt sokkal komolyabban gondolom, mint ahogy ezt sokan szeretnék, nem instrumentalista módon, hogyha fölállítunk egy intézményt, vagy bevezetjük ezt, vagy hogy a jogokat mindenkinek megadjuk, akkor minden rendben van. Itt a lélekben nem történtek meg azok a dolgok, amiknek meg kellett volna történni, és ehhez például a vallás nagyon sok segítséget…

Endreffy Zoltán: Hadd szóljak közbe. Most egy argumentumot fogok idézni Lánczi András cikkéből. Hát te azt mondod, hogy a kommunizmusnak a mentalitása tovább él valóban a cikkedben is. Most jön egy idézet, azt mondja: „A diktatúrát az különbözteti meg a demokráciától, hogy a hatalmat nem puszta erőszak tartja fenn, hanem a legfőképpen a politikusok tisztelete”, utána: „A közösségi rendet csak a politikai autoritás tarthatja fenn.” Tehát a krédónak egyik fontos gondolata a tekintélytisztelet, ez pedig kommunista hagyomány.

Lánczi András: Igen? Ezen most meglepődtem.

Endreffy Zoltán: Központi bizottság, első titkár.

Lánczi András: Ez az emberek számára tekintély volt?

Endreffy Zoltán: Hát tekintély volt, de…

Lánczi András: Akkor az egy jó rendszer volt.

Endreffy Zoltán: De várjál. „Hogy én kit tisztelek mint tekintélyt, az a nagy a kérdés.” És most…

Lánczi András: Én is erről beszélek…

Endreffy Zoltán: …és most jön Kant, aki nem volt sem ilyen, sem olyan, azt mondta, hogy a felvilágosodás abban áll, hogy az ember kilábal az önmaga által okozott kiskorúságból, és az eszét kezdi használni. Ezzel szemben már bocsánat, de megírtad, a tekintélytisztelet mellett agitálsz.

Lánczi András: Ez a tekintélytisztelet, nagyon sok vita volt erről, igen ez nagyon fontos gondolat, de hogy ez egy kommunista gondolat lenne, ez nagyon felületes megközelítése a problémának. Szerintem tiszteled az orvosodat, tiszteled a szüleidet, tisztelsz sok embert, a barátaidat, tehát nem egy rendszert tisztelek, hanem érdemes autoritásokról van szó. Pusztán attól, hogy valaki, valami, az még nem autoritás természetesen.

Elek István: Köszönöm szépen, uraim. Nagyon örültem ennek a Konzervatív kiáltványnak, mert azt remélem, hogy ennek ösztönzésére is és sok minden másnak az ösztönzésére tényleg picit mélyebben megvizsgálhatjuk az eszméinket, az eszméinket megfogalmazó gondolatainkat, fogalmainkat átgondolhatjuk és ebből lesz valami. Elkezdődött ez a beszélgetés, csipkedtük csak a témát, de lesz folytatása. Köszönöm szépen, hogy itt voltatok, nézőinknek a figyelmet. A mai beszélgetésünk rövidített változatát a következő heti Heti Válaszban olvashatják, a teljes anyagát a gondola.hu internetes portálon. Jó éjszakát.