„Miénk e föld: erdő, s mező”
(Úttörő induló)

„Az egykori SZOT-vagyont addig-addig kezelgette a Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítvány, amíg a végén a 365 üdülőből egy híján valamennyit elkezelte”. - Ezekkel a szavakkal kezdte az alapítványról sugárzott, és ugyancsak nagy vihart kavaró tényfeltáró riportját az M1 televízió, A Hét című hírműsorának bemondója, 2002, március 24.-én. A bemondó a felkonferált tétel igazságát az egykori balatonboglári Pillangó Gyermeküdülő sorsán keresztül próbálta bebizonyítani.

A történet lényege: ma már nem a gyermekzsivajtól hangos a hajdan két hektáron kialakított vízparti üdülő. Hiába érdeklődnénk a bogláriaktól, hogy merre található, mert azt bizony már eladták. Az ingatlant apróbb részekre történt szétparcellázása után, tehetős emberek vették meg. Pedig az árak igencsak borsosak voltak: 140-től 200 Márkáig terjedtek négyzetméterenként, ami azt jelenti, hogy egy telekért megközelítőleg 28 millió forintot fizettek a jómódú vevők. Jó üzlet – mondhatnánk erre. De kinek is volt ez jó üzlet? Ki nyert, és ki veszített rajta? Ezt mutatta be a hírműsor.

Ne ringassuk magunkat olyan hiú ábrándokban, hogy ezt a jó üzletet a Hunguest Vagyonkezelő Rt kötötte volna. Még véletlenül sem. Szerényebb volt az ennél, a busás nyereséget nagylelkűen másra hagyta. Aprópénzzel is beérte, a kis szende. Az üdülőt egyébként hosszú időn keresztül árulták. Már akkor is kérőt kerestek utána, amikor az még állami tulajdonban volt.

1995-ben például száznegyvenmillió forintot kértek érte. Alább nem adták a taksát. De az akkori gazdái valószínűleg mégsem becsülték ennyire, mert ugyanebben az időben a Hunguest Vagyonkezelő Rt-nél az üdülőt szőröstül-bőröstül, csupán csak hetvenmillió forintos apportáron tartották nyilván. Amikor pedig többször is meghirdették eladásra, hetvenötmilliós limitárat állapítottak meg. Egymás között arról beszélgettek akkortájt a Hunguest Vagyonkezelő Rt vezetői, hogy ennél olcsóbban nem lehet eladni. Ez az alsó határ. Nem is kellett volna ennél olcsóbban eladniuk, mert 1998, januárjában egy ingatlanbecslő cég a vízparti telket és az épület értékét 108 millió forintra taksálta. Az ingatlanszakértők nyilván értették a dolgukat, és feltételezhetően a valós piaci árakból indultak ki. A kis naivak váltig állították, hogy ennyit az üdülő testvérek között is megér, tuti, hogy ezért a pénzért is el lehet adni. Ez a szakvélemény hat hónapos értékeléssel bírt.

Ennek ellenére Kovács Imre, a Hunguest Vagyonkezelő Rt vezérigazgatója, egy hónappal később, vagyis 1998, februárjában mégis tollat és hófehér, ropogós papírt ragadott a kezébe, majd szívhez szóló levelet kanyarított rája, amelyben a tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítvány elnökét, Kökény Mihály egészségügyi minisztert arra kérte, hogy engedélyezze a limit-ár csökkentését. Minden bizonnyal azért pattant ki ez a derék ötlet a vezérigazgató agyából, hogy ne csak a budai burzsujok, de a pesti panelmágnások is beszállhassanak a balatoni ingatlanüzletbe. Aztán valószínűleg arra is gondolhatott, hogy ha csökkentené a limitárakat, akkor egyúttal a Balaton parti telkek átlagárai is csökkennek, ez pedig jótékonyan hatna a szociál-liberális kormány Bokros-csomagtól amúgy is meggyötört antiinflációs politikájára. Talán még a bruttó nemzeti össztermék, a GDP is megugrana ettől a remek gazdasági javaslattól! Úgyhogy mindenki csak nyerhet az üzleten – ábrándozgathatott a hófehér papír fölött a mi jó szívű Kovács Imrénk. Az egalitárius érzelmeiről, és a szociális érzékenységéről amúgy is mesze földön híres vezérigazgató ezért tehát az MSZP frontemberének számító Kökény Mihálynak írt levelében kifejtette:

„Az ingatlan eladási esélyét jelentős mértékben rontja az a tény, hogy a felépítmény műszaki állapota folyamatosan romlik és a befektetőknek az irreálisan nagy földterület nem igazán vonzó. (…) A valós piaci értékítéletet a mindenkori tényleges eladhatóság és az ahhoz rendelt ár dönti el. Javasoljuk, hogy a fenti ingatlan limit-árát hatvanmillió forintban határozzuk meg”.

A szociálisan érzékeny szívéről elhíresült Kovács ezúttal azonban feledékenynek bizonyult, mert az egy hónappal korábban készült ingatlanszakértői becslésről már egy árva szót sem ejtett. Kökény Mihályt azonban az ilyen piti ügyek nem izgatták, hiszen ő egy egész nemzet egészségéért és népjólétéért felelős szocialista frontember! Úgyhogy a fontos hivatásából fakadó, és öntudattól buzgó, lendületes válaszában rögvest hozzá is járult a limit-ár csökkentéséhez.

Ha lószar van, veréb is van – tartja a közmondás. Természetesen egyből jelentkezett egy vevő, aki – minő véletlen - a limit-ár felett, vagyis hatvanhatmillió forintért vásárolta meg a kéthektáros, vízparti ingatlant, a rajta lévő üdülővel együtt. Csaptak is aztán hamarjában nagy-nagy vigazságot, még a tihanyi partról is átjöttek néhányan mulatni! Hiszen elkelt a menyasszony!

Amúgy pedig mindenki jól járt: a vevő bagóért egy értékes Balaton-parti kéthektáros üdülőhöz jutott, Kökény és Kovács pedig elmondhatta: a limit-árnál azért mégiscsak hatmillió forinttal többért tudták értékesíteni az egykori gyermeküdülőt! Más szóval: hatmilliót kerestek a köz-számára! Az pedig valószínűleg már egy csöppet sem zavarta őket, hogy a vevő derekasan felparcellázta a területet, és azt úgy villámgyorsan értékesítette. Ezzel a húzással aztán cirka 350 millió forintos nyereséget érhetett el, a befektetése pedig már a harmadik telek eladásával megtérült.

A Hét oknyomozó riportere azonban azt is bemutatta a 2002, március 24.-én sugárzott műsorban, hogy Hunguest Vagyonkezelő Rt vezetői nem csak a boglári gyermeküdülővel akarták csökkenteni a Bokros-csomagtól meggyötört hazai inflációs ütemet. Ezzel egy időben ugyanis kilencvennyolc egykori szakszervezeti ingatlant adtak el úgy, hogy egyiknek az ára sem érte el a százmilliót. Egyesek szerint erre azért volt szükség, mert így Kovács Imre vezérigazgató saját maga dönthetett az eladásokról. Így aztán már az sem tűnik meglepőnek, hogy a boglári gyermeküdülőt megvásárló cég ezekből is derekasan bevásárolt, hogy további ingatlanokkal gazdagodjon.

Lehet, hogy mindez mégsem volt olyan tiszta üzlet? Lehet, hogy vagyonvesztés történt? Lehet, hogy ezzel a kótya-vetyével valaki mégiscsak jól járt? Tán még az is lehet, hogy valaki üzletkötői díjat is kapott az elherdált vagyon után? Kérdések, csupa kérdések. Kökény Mihály mindenesetre nem volt hajlandó A Hét kíváncsi kamerái elé állni. Kökény Mihály szocialista frontember nyílván jól tudta, hogy a 2002-es választási kampány finisében, amikor minden politikus kapva kap a televíziós közszereplés után, miért utasította el mégis a felkínált megszólalási lehetőséget. Csak vélelmezni lehet: arcpirulás nélkül valószínűleg még ő sem tudott volna megszólalni. Ámbár még ez sem biztos… De azért legyünk jóhiszeműek.

Pénz, pénz, pénz – minden erről szól. Régen megfordult a világ, és ugyancsak messze eltávolodott az Antall-kormány eredeti szándékától. A rendszerváltás utáni első, szabadon választott kormány ugyanis tényleg azért hozta létre a Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítványt, hogy a gondjaira bízott vagyon működtetésével támogassa a szociális üdültetési rendszert. Azért hozta létre, hogy a melós, a kisnyugdíjas, és a több gyermeket nevelő nagycsaládosok is viszonylag elfogadható költségen nyaralhassanak végre a Balatonnál, és ne csak a televízión keresztül nézzék a tó gyönyörű, égszínkék habjait. Ha az Antall-kormányt követő Horn-kabinet hivatali ideje alatt nem siklott volna ki ez a terv, akkor – ki tudja – a balatonboglári Pillangó Gyermeküdülőben talán még most is azok üdülhetnének, akiknek azt építették: a gyermekek.

(gondola - Jáky)