„Nem csináltak velem rossz üzletet”
(Leisztinger Tamás, HVG 1998, december 19.)

1997 végén jelent meg az újságokban a hír: az Eravis Rt, megvásárolta az egykori SZOT szállókat üzemeltető Hunguest Hotels Rt részvényeinek ötven százalékát. Az egykori szocialista nagyvállalatok munkásszállóit, és az addigra már ugyancsak lepukkant diákszállók épületeit megvásárló, majd azokat felújító, és belőlük jól működő két, illetve három csillagos, tehát kifejezetten olcsó árfekvésű szállodákat varázsoló Eravis Rt többségi részvénypakettje nem sokkal korábban került az Arago Rt birtokába. Az 1956-ban alapított cég „leánykorában” még az Építőipari Szolgáltató Vállalat néven volt ismert, és munkásszállókat, konyhákat, büféket, katonai kantinokat, valamint az azokat kiszolgáló mosodát, hidegkonyhát és cukrászdát üzemeltetett. Az Eravis nevet 1990-ben vette fel, társasági formában 1992, január elsejétől működik.

Nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy az Arago Rt röpke egyetlen esztendő alatt hogyan bukkant elő a semmiből úgy, hogy máris több milliárd forintot tudott megmozgatni? Honnan, kinek a fejéből pattant ki az Arago, amely egy XIX. századi francia matematikus nevét viselő modern kori Pallas Athéné módjára, villámgyorsan egy valóságos vállalatbirodalommá nőtte ki magát?

Leisztinger Tamás az ötletgazda. 1997-ben már az Arago Rt elnök-vezérigazgatója, a történetünk számára kulcsfontosságú Eravis Rt-ben pedig az igazgatóság elnöke. Leisztinger fiatal és felettébb tehetséges üzletember. Afféle igazi, magyar yoopie. Az egyetemről kikerülvén rájött: a frissen szerzett diplomájával nem csinálhat villámgyors karriert. Taxizott egy darabig egy ócska Ladával, de ennél jóval többre vágyott. A csúcsra kívánkozott. Aztán nem sokkal később révbe is ért, és az ország egyik leggazdagabb embere lett.

Mindez úgy kezdődött, hogy két villamosmérnök társával, és a mintegy százezer forintos készpénzvagyonukkal 1994 őszén megalapították a HB Westmister nevű részvénytársaságot. Szinte hihetetlennek tűnik, de igaz: az induló cég alaptőkéjét egymilliárd forint címletértékű kárpótlási jegy alkotta! A fiatalok úgy tudták összeszedni ezt a hatalmas vagyont, hogy észrevették: a részvénytársaság megalakulásakor a kárpótlási jegyek piaci árfolyama 40-44 százalék körül mozgott, a beváltható pénzügyi értéke viszont ennél jóval magasabb. Ha tehát ők alaposan rádurrantanak, és 160 százalékos árfolyamon vásárolják fel az eredeti kárpótoltaktól a kárpótlási jegyüket, akkor tuti, hogy mindenki eldobja a kalapácsot, és az emberek hanyatt-homlok rohannak hozzájuk azért, hogy csakis nekik adják el a jegyeiket. Feltéve persze, hogy a tulajdonosok a kárpótlási jegyükért cserébe elfogadják a HB Westmister (HBW) Rt részvényeit. Tehát kárpótlási jegyet részvényért. Ráadásul abban az időben mindez még jelentős adóalap-csökkentő tényező is volt. Az akkori adótörvények értelmében ugyanis, ha valaki mondjuk ezer forint értékű kárpótlási jegyet fektetett be az üzletbe, akkor akár 750 forint adókedvezményt is kaphatott. Ez pedig jóval több volt, mint amennyiért a kárpótlási jegyeket el lehetett adni. Egy hét sem telt bele, és úgy jött össze az egymilliárd, hogy Leisztingeréknek szinte egy fillérjükbe sem került. A sikeren felbuzdulva 1995 nyarán elindították a HB Westmister II-t, amely már másfélmilliárd forint névértékű kárpótlási jegyet cserélt be saját részvényre. Ebből alakult ki az Arago Befektetői Holding Rt. Ezzel aztán már szemrebbenés nélkül neki lehetett vágni a tőzsdei cégek felvásárlásának. Ezt is tették, és ismét bejött nekik.

Az Állami Privatizációs Vállalat (ÁPV) Rt ugyanis éppen jókor, 1995, októberében hirdette meg az Eravis Rt másfélmilliárd forint értékű részvényeinek eladását. Leisztinger Tamás vett egy mély lélegzetet és belevágott az üzletbe. És megint nyert. De akkor már ennyivel nem érte be az ifjú titán: a valóságos szállodabirodalmat üzemeltető cégben többségi tulajdonlásra törekedett.

Újsághír (HVG 1995, november 11.):

„A budapesti városvezetők által hajdan megálmodott Munkáskörút – a Hungária körút és folytatása – mentén fekvő, javarészt szocreál munkásszállókból lett hotelek eddig nem igen hozták lázba a világ nagy szállodaipari befektetőit: az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1992-ben és 1993-ban kiírt pályázata az Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt privatizálására egyaránt eredménytelennek bizonyult. Ami valódi, pénzes befektetőknek nem kell, jó lesz majd a kárpótoltaknak – vélhetik teljesen jogosan az ÁVÜ jogutód Állami Vagyonkezelő és Privatizációs Rt-nél (ÉPV Rt), így az Eravis-részvényeket névlegesen 194,2 százalékos kibocsátási áron is meg merték hirdetni kárpótlási cserére. Miután éppen az utóbbi egy-másfél év politikája, a befektetési lehetőségek drasztikus csökkenésének hatására a kárpótlási jegy tőzsdei árfolyama törvényi névértékének tizedére zuhant, a névérték közel kétszeresét jelentő hivatalos Eravis-ár ténylegesen mindössze a névérték 36-40 százaléka”.

Az ÁPV Rt ajánlata révén a HBW II. Rt.-ből átalakult Arago Rt által lejegyzett 365 millió forint értékű kárpótlási jeggyel Leisztinger csak 12,4 százalékos részesedéshez jutott. Ezért aztán sorra megkereste az Eravis Rt többi részvényeit megszerző önkormányzatokat, valamint intézményeket, és a pakettjeiket egyenként, szépen, csöndben felvásárolta. Így végül ő lett a főnök.

Leisztinger másik nagy dobása, a Pannon-Váltó Rt részleges megvétele, már teljesen készpénzes tranzakció volt. A társaság ugyanis 1995 végére szinte valamennyi kárpótlási jegyét felhasználta, és azóta klasszikus „mindenevő”, vagyis kockázati tőkebefektetőként működik. Üzleti taktikájáról Leisztinger Tamás 2000, július 20.-án így vallott a Portfólió nevű internetes gazdasági magazinnak:

„Csendben, halkan, olcsón. Nincsenek olyan irányelveink, hogy csak egyes iparágakra koncentráljunk, a cél szüli a stratégiát. Ha találunk egy olyan célpontot, amelyik minden szempontból megfelelő, akkor azt nem hagyjuk elmenni magunk mellett”.

Jól ismerte az ősi tőzsdei cápa-szabályt: csendben, halkan, és olcsón kell a kiszemelt áldozat felé osonni, ellenkező esetben az üzletben érdekelt többi részvényes ezt kiszagolja, és felveri az árakat.

A társaság szinte mindenben a „sötét ló” taktikáját követi. Ez például abban is tetten érhető, hogy csak azokat az adatait hozza nyilvánosságra, amelyek a tőzsde minimális elvárásai alapján feltétlenül szükségesek. Az egykori szakszervezeti napilap, a Népszava tanúsága szerint (2000, július 15.) a cég vezetői ezt a titkolódzást az Arago részvényeinek tőzsdei bevezetése előtt tartott meghallgatáson azzal magyarázták, hogy:

„Az Arago vagyonkezelői tevékenységet folytató különleges társaság, ezért üzletpolitikájukról és részesedéseikről nem kívánnak beszélni. Ezen a meghallgatáson kiderült az is, hogy az Arago részvényeket nem akarták bevezetni a tőzsdére. A cég csak azért döntött papírjai tőzsdére vitele mellett, mert erre a jogszabályok kötelezik”.

Leisztinger Tamás cége 1996 augusztusában vette fel az Arago Rt nevet, székhelyét pedig áttette az Eravis Rt Bartók Béla úti székházába. Ma is onnan irányítja birodalmát. Az Arago vezetői közül sokan egyúttal az Eravis tisztségviselői is. 1997-re azonban már tizenhatezer kisrészvényes és két nagyobb részvényes, a Csécsey Béla szabaddemokrata polgármester által irányított józsefvárosi önkormányzat, valamint Nagykanizsa megyei jogú város önkormányzata is részese lett Leisztinger Tamás nagy álmának, az Aragonak. Egyes hírek szerint ekkortájt figyeltek fel az ifjú tőzsdei titánra az akkor hatalmon lévő MSZP és SZDSZ emberei. Aztán valahogy egyre simább lett előtte az út…

Amikor pedig elértük az 1997-es esztendőt, ez az út egyenesen sztrádává terebélyesedett ki előtte. Addigra ugyanis már Leisztinger Tamás is megtanulta a szocialisták titkos, csak belső használatra érvényes jelszavát: „nekem is adjatok, én is Putyilov gyári munkás voltam!”

Az MSZP irányában mindig finom lelkű Népszabadság (1997. február 6-án) így írt az Aragoról:

„A Hunguest-tranzakció Leisztinger Tamás elmondása szerint Karikás Györgynek (az Eravis Rt vezérigazgatója – a szerk.) köszönhető. Az ő szakmai körökben elismert neve volt az, ami a Hunguest Hotels Rt érdeklődését felkeltette. A két cég helyzete ugyanis hasonló: az egyik volt munkásszállókat, a másik egykori SZOT-üdülőket igyekszik műszakilag felújítani, és szállodaként üzemeltetni. A Hunguest Hotels Rt ehhez olyan partnert keresett, amelynek vannak átalakítási tapasztalatai, és pénzzel is hajlandó beszállni a vállalkozásba. Ezért kereste meg az Eravist. A pénzt az Arago Rt teremtette elő. Három cégből – mindháromban az Arago a meghatározó tulajdonos – konzorciumot szervezett, amely 1,3 milliárdos tőkeerőt teremtett elő. A pénzből az Eravis megemelhette a Hunguest Hotels Rt alaptőkéjét, apportálta a Hunguset Hotels Rt-be az egyik saját ingatlanát, a vételár maradék részét pedig készpénzzel egyenlítette ki”.

Miért látott fantáziát Leisztinger Tamás az üdülők üzemeltetésében? A Népszabadságnak erre a kérdésre a menedzserré vált elméleti fizikus így válaszolt:

„Az állam most évi nyolcszáz millióval támogatja az üdültetést. Senki sem akarja, hogy ez így maradjon. Jó megoldás a franciaországi. Ott a munkáltatók adó és társadalombiztosítási-teher nélkül vásárolhatnak nyaralási csekkeket a dolgozóiknak, amelyeket az erre vállalkozó szolgáltatóknál lehet beváltani. Valószínűleg nálunk is ezt az utat választják, és akkor a 36 szállodából álló üdülőhálózattal az utalványokat elfogadó szolgáltatók lehetünk”.

Hát így meséli el mindezt a finom lelkű Népszabadság. Csak a tárgyilagosság kedvéért, idézzünk egy másik lapból is, ezúttal a politikai térfél túlsó oldalán található Demokratából. A cikk ugyan később jelent meg (2002, március 14.), így azonban a szerzőknek már nagyobb rálátása lehetett a folyamatokra. Az eltérő stílus viszont ennek ellenére is észrevehető:

„Az egykori szakszervezeti üdültetés pótlására, a szociálisan rászorulók megsegítésére alapították meg 1992-ben a Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítványt, a MNÜA-t. Egy politikai egyezség nyomán jött létre ez a megállapodás a kormány és a szakszervezetek között, hogy legalább a volt SZOT-üdülők ne essenek áldozatul a székházakért marakodó érdekvédő konföderációk kapzsiságának”.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az alapítvány létrehozása során ugyanis az Antall-kormány mellett a Vígh László által vezetett Értelmiségi Szakszervezetek Tömörülése, a Palkovics Imre által vezetett Munkástanácsok Országos Szövetsége, a Főcze Lajos által vezetett Autonóm Szakszervezetek Országos Koordinációja, a Forgács Pál által vezetett Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája vett részt. De ott volt még a Nagy Sándor által vezetett Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, a Szabó Endre által vezetett Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, és a Juhász Vilmos által vezetett Szakszervezeti Vagyont Ideiglenesen Kezelő Szervezet vett részt. Folytassuk akkor tovább a Demokrata imént már idézett írásának szemlézését:

„Az alapítványi forma olyan jól sikerült, hogy az átadott, az akkori értékeken mintegy 5 milliárd forintnyi készpénzvagyonból és a 365 ingatlanból napjainkra, a tízéves évfordulóra, szinte semmi sem maradt a MNÜA-nál. Ez az egy évtized alatti, a mai értéken legalább 40 milliárdot érő vagyoneltüntetés a szocialista varázslat – különös tekintettel az 1994 és 1998 közötti kormányzásukra – tipikus mintapéldája. Annak illusztrálása, hogy miképpen zajlott, és hogyan képzelte el a pártelit és baráti köre a privatizációt. (…) Hogy a dolgok idáig fajulhattak, abban persze az Antall-kormány is ludas volt. Mentségükre legyen mondva, az iszonyatos balliberális nyomásnak kitéve nem igazán tudtak mit kezdeni a SZOT-ból kinőtt, és a minél nagyobb koncért versengő szakszervezeti szövetségekkel. (…) Tehát a MNÜA kuratóriuma, normális ésszel alig felfoghatóan úgy lett kitalálva – az elnök a mindenkori népjóléti miniszter – hogy már eleve magában hordta a korrupció – vagy nevezzük inkább hűtlen vagyonkezelés – lehetőségét. Hat főt ugyanis azok a szakszervezetek delegáltak, akik egyszer már lemondtak az üdülővagyonról. Vagyis nem abban voltak érdekeltek, hogy jól működjön ez a rendszer, hanem abban, hogy számukra működjön jól: a korábbi SZOT-üdülők kezelési jogát kiárusító szakszervezetek mintegy hatszázmillió forintot követeltek a Hunguest Rt-től, csak úgy mellékesen, amiért kiálltak a kedvezményes üdültetésért. Ez a számításuk is bejött, bár nem volt könnyű menet. Továbbá a kormány még azt is vállalta, hogy bizonyos ideig – először három évről volt szó – megtámogatja az alapítványt a költségvetési pénzekből, hogy gördülékeny legyen a munkások szociálisan kedvezményes üdültetésének beindítása. Mert hogy eredetileg arról lett volna szó, hogy az MNÜA kigazdálkodja a fenntartáshoz és a kedvezményekhez szükséges pénzt. Az első évben hétszáznyolcvanmillió forintot szavazott meg az Antall-kabinet erre a célra, majd a második és harmadik és negyedik és így, a további években is folytatták a különböző kormányok e hagyományt. Nem akartak leégni a nép előtt, hogy stílszerűek legyünk. Azért volt egy apró szépséghibája ennek a nagy adakozásnak, hogy a Horn-Kuncze - kormányzás alatt az urak szemérmesen félrefordultak. Az ő regnálásuk alatt tűnt el a vagyon jelentős része, miközben a költségvetési pénzekből éppen a dolgozók üdültetésére nem jutott szinte semmi. Ugyanakkor a támogatással párhuzamosan arányosan csökkent az alapítvány vagyona. Kovács Pál, Szabó György (Isten nyugosztalja!) és Kökény Mihály elvtrársurak, egykori szocialista népjóléti miniszterek – legfőként ez utóbbi – mint az alapítvány elnökei, különleges felelősséggel bírnak e vagyonvesztési körben. (…) Az Érdekegyeztető Tanácsban 1991-ben elfogadják az üdülők kivételét a szakszervezeti vagyonfelosztásból. A Parlament ezt 1992-ben törvényesíti és létrehozzák a MNÜA-t. Az alapítvány nem képes megbirkózni e feladattal és létrehozza a Hunguest Nemzeti Üdültetési és Vagyonkezelési Rt-t. Ekkor még a Nagy Sándor vezette MSZOSZ székházban kapnak helyiségeket. Ez a társaság a vagyon hasznosítására harminckét darab száz százalékos Kft-t és öt olyan Kft-t alapít, amelynek ötvenszázalékos tulajdonosa. Aztán valamilyen oknál fogva éppen a rájuk bízott szállodák megkezdik a furcsa keringőjüket. A Hunguest Nemzeti Üdültetési Rt létrehozza a szállodák apportálásával a Hunguest Hotels Szállodaipari Rt-t. Egyelőre csak harminchat szálloda, nyolcszázharminchat millió forint értékben kerül a céghez, amely létrehoz huszonöt darab Kft-t az üzemeltetésre. Ezután egy váratlan, de jól kiszámított fordulattal ötven százalékban privatizálja magát a cég, és ez 1,22 milliárdos tőkeemelést jelent az anyavállalatnak a Hunguest Hotels Szállodaipari Rt-nek. Történik mindez az Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt, a korábbi munkásszállókat üzemeltető vállalat segítségével. Nekik a fővárosban volt sok, de igen alacsony színvonalú szállodájuk, a Hunguest Hotelsnek viszont vidéken, az ország legszebb és legértékesebb helyein voltak üdülői. Szép páros jött így létre, a Versenyhivatal is csak nézett, hogy mi is alakult ki a szemük előtt. Persze az Eravisnak ez sok lett volna egyedül, ezért egy hármas konzorcium keretében, az Arago Rt és a korábbi HB Westmister II Kárpótlási Jegybefektető Rt-vel, amelyhez csatlakoztatták a Pannon Váltó Vagyonkezelő Rt-t, és az Aquincum Kárpótlásijegy-befektető Rt-t, és velük hajtották végre az ügyletet. A résztvevők köréből látható, hogy végső soron kárpótlási jegyek kerültek újrahasznosításra, némi részvény – tőzsdejátékkal ingatlanok mentek ennek ellenértékeként az új, régi tulajdonoshoz. A Hunguest és az Eravis vezette – lényegében az Arago ’portfólióját’ képviselő – konzorcium december 17-én talált egymásra”.

És hogy honnan volt ilyen jól értesült már 1997-ben Leisztinger Tamás? Minden bizonnyal megbízható, „direkt” információkat is kaphatott. Valószínűleg több helyről is súgtak neki, egymástól függetlenül. Ne felejtsük el: Trianon óta ez egy viszonylag kis ország, ahol a befektetőknek nagy fülük van és szeplős orruk, a hírek pedig villámgyorsan, házról házra szállnak. A szállodabizniszben kulcsszerepet játszó Eravis Rt felügyelő-bizottságának az elnöke például abban az időben Székely György volt, aki egyben az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium (IKIM) turisztikai főosztályát is a vezette…

A másik „zsírosabb falat” akkor gurult le az Arago torkán, amikor öt megye gyógyszerkereskedelmi társaságában szerzett többségi tulajdont. Közülük a három legjelentősebbet – a Vas, Zala és Győr-Moson-Sopron megyeit – WestPharma néven aztán egyesítette is. Ennek következtében az ugyancsak érdekeltségi körébe vándorolt nógrádi Coloniapharmával, a szegedi Heliomeddel és a Fejér megyei Pharmapreventtel, valamint az ugyancsak érdekeltségi körébe vándorolt majdnem száz patika révén, a hazai gyógyszerforgalom mintegy 15 százalékát tudta az Arago ellenőrizni. Aztán a WestPharmát bekebelezte a német Pfoenix Parma, így e két cég együttesen pontosan akkora erőt képvisel a hazai gyógyszerpiacon, mint a piacvezető Hungaropharma. Győztes csapaton ne változtass – tartja a sportberkekben felettébb ismeretes mondás. Nos, ezt Leisztinger Tamás is betartotta: hasonló módszerekkel szerzett ugyanis 1998 végére jelentős részesedést a BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt-ben. A Népszabadságnak az érdekeltségéről elmondta (1999, január 5.):

„Az Aragónak közvetlenül 24,8 százaléka van, de partnereinek, vállalatainak tulajdonrészét is beleszámítva, tehát közvetett tulajdonlások révén abszolút többséggel, ötven százalék feletti részesedéssel rendelkezünk.”

Aztán amikor megunta, a gyógyszeripari és a bizományi üzletekből haszonnal szállt ki.

A Zalakerámia Rt-t 1999-ben vonta az érdekeltségi körébe. Ettől már nem kívánt megszabadulni. A burkolólapokat és kályhacsempéket gyártó vállalat akkortájt komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött, az Arago pedig lecsapott rá: egymilliárd forintos befektetés révén rögvest 15,4 százalékos részesedést szerzett, és átvette a hatalmat - amit később 26,13 százalékos részesedésre növelt. Aztán 84,15 százalékos tulajdonrészt szerzett abban a Pick Rt-ben, amelynek az Antall-kormány alatt elkészített alapító levelében eredetileg még az állt, hogy öt százaléknál nagyobb tulajdont egyetlen részvényes sem szerezhet.

Újsághír (HVG 2000, június 10.):

„Június elsejétől a papírforma szerint 68 százalékban, közvetve viszont körülbelül 90 százalékban az Aragóhoz tartozó, tavaly hárommilliárd forintos árbevételű, a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt meghatározatlan időre bérbe adja a szállodáit a vele azonos cégcsoportban lévő, tavaly közel hétmilliárd forintos árbevételt produkáló Hunguest Hotels Szállodaipari (HH) Rt-nek. Az akcióval negyven – köztük kilenc fővárosi -, többnyire háromcsillagos szállodát üzemeltető, összesen 5600 férőhelyes szállodalánc jön létre. A HH az Eravis „csupasz” ingatlanait bérli majd, a szállodákban lévő eszközöket pedig a könyv szerint értékükön, körülbelül 170-180 millió forintért megvásárolja, s átveszi az Eravis ötszáz dolgozóját is. (…) Az Eravis ma már csak hét fővárosi munkás- és diákszállással rendelkezik, viszont kilenc budapesti és egy székesfehérvári szállodája van, amelyeket most bérbe ad. A HH pedig a hajdani szakszervezeti üdülővagyon egy részét (jelenleg harminc vidéki szállodát) üzemelteti, részben sajátjaként, részben szerződés alapján, 2013-ig szóló kizárólagos jogosítvánnyal. A friss bérbeadási tranzakciót Tarnóczi Tibor, az Eravis gazdasági igazgatója, és Hülvely István, a HH vezérigazgatója egyaránt a költségek lefaragásának szándékával magyarázza. (…) Idén mintegy 450 millió forintos, a következő években pedig évi 700-800 millió forintos bevételt vár az Eravis a bérleti díjból, aminek a nagy része, körülbelül félmilliárd forint fix díj lesz, a többi pedig a szállodák forgalmától függ majd. (…) Az átszervezés után az öt-tíz fővel működő Eravis az Arago-csoport egyik vagyonkezelő társaságává válik. Leisztinger Tamás, az Arago elnöke a HVG-nek annyit mondott: az Eravis ingatlanokkal foglalkozik majd, évente 500-700 millió forintot, - vagyis körülbelül a szállodáiért kapott bérleti díjat - fektet be ebbe az üzletágba”.

Ha már a pénznél tartunk: Népszava értesülései szerint (2000, július 15) az Arago saját tőkéje az ezredfordulóra elérte az ötmilliárd forintot, a jegyzett tőkéje pedig 2,8 milliárdot. A cég 1999-ben pénzügyi műveletekből 2,4 milliárdos bevételt ért el, az ebből származó eredménye 1,6 milliárd forint volt. Imponáló számok ezek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a cég csak néhány évvel korábban jött létre! 2002-re aztán még tovább gyarapodott, és valóságos vállalat-kavalkáddá terebélyesedett Leisztinger érdekeltségi köre.

Vegyük sorba a birodalom tagjait: a jelenleg ismeretes mutatók szerint hétmilliárdos jegyzett tőkével rendelkező Aragoban 55,94 százalékban tulajdonos a szintén Leisztingerhez tartozó, 6,2 milliárd forintos jegyzett tőkéjű Domestore Üzletviteli és Tanácsadó Kft. Ez utóbbi 0,0011 százalékban érdekelt a 3,5 milliárd jegyzett tőkével rendelkező Pick Szeged Szalámigyár és Húsüzem Rt-ben, amelyben viszont 84,15 százalékkal direkt is jelen van az Arago. A ringlispíl második köre: az Arago 26,13 százalékban, a Domestore 0,01 százalékban van jelen az 5,4 milliárd forintos jegyzett tőkéjű Zalakerámia Rt-ben, amelyben az Arago 93,71 százalékos tulajdonában lévő másik cége, a 3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkező Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt is, 3,09 százalékban van jelen. Csakhogy még áttekinthetetlenebb legyen a kép, itt van egy újabb csavar: az Eravis 51,49 százalékban érdekelt a Domestore Kft-ben, így biztosítva az Arago és a Domestore közötti bonyolult kereszttulajdonlási rendszert. Ha még most sem szédültünk el teljesen, menjünk egy újabb fordulót a körhintán! Az Arago ugyanis kizárólagos tulajdonosa a 0,6 milliárd forintos jegyzett tőkével rendelkező, nagy hírű Lillafüred Sport Hotel Kft-nek, továbbá 49,98 százalékban érdekelt az egykori szakszervezeti szállodákat működtető, 4,3 milliárd forint jegyzett tőkéjű Hunguest Hotels Rt-nek.

Ezt, a Leisztinger Tamás érdekeltségi körébe tartozó, és laza csuklómozdulattal akár kemény tízmilliárd forintok megmozgatására is képes gigantikus vállalatbirodalmat sokan az MSZP egyik „titkos és megbízható gazdasági háttérhatalmának”, nagy lelkű pénzügyi támogatójának tartják. Mások mindezt természetesen badarságnak vélik, és csak legyintenek az ilyen jellegű regékre. „Hülyeség! Ez a Leisztinger egyszerűen csak egy tehetséges gyerek!” – mondják a sokat tudók, ám keveset beszélők bölcsességével.

Az azért mindenesetre elgondolkoztató tény, hogy a befektetési holding a kapitalizmust építő szocialisták kormányzása alatt Magyarországon fedezte fel Amerikát. Erre pedig még Kolombusz Kristóf sem lett volna képes! Igaz, kellő hátszél nélkül ő sem tudott volna Nyugat felé hajózni!

(gondola - ják-)