Aztán az ilyenkor szokásos versek, lufik, könnyek, no meg az Internacionálé után komótosan odaballagott Paszternák László vasas szakszervezeti vezetőhöz, és több ember füle hallatára csak ennyit mondott neki: „Amit csináltál, az egy erkölcsi botrány! Hogyan nézel azoknak az embereknek a szemébe, akiknek az érdekeit kellett volna képviselned? Neked már van vagyonod, mert megvetted a fiadnak a szakszervezet tulajdonát!”

(A privatizáció nem gazdasági, hanem politikai ügy - Horn Gyula)

Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) hajdani nagy hatalmú elnöke, a rendszerváltás után már nem igen vett részt a mozgalomban. Pedig 1994 és 1998 között, vagyis az MSZP és az SZDSZ első koalíciós időszaka alatt - éppen úgy, mint ahogyan a két párt 2002 utáni, második nagy, koalíciós összeborulása alkalmából is – sok derék, régi jó elvtársa tűnt fel újra a közéletben. Gáspár Sándor azonban akkortájt már öregnek, fáradtnak érezte magát – de legfőképpen: csalódottnak, és kiábrándultnak. Már nem nagyon tudott eligazodni a rendszerváltás utáni pezsgésben.

Kádár János pártfőtitkár talán egyik legközvetlenebb munkatársa minden bizonnyal őszintén hitt az MSZMP által képviselt, úgynevezett létező szocializmusban. Így a rendszerváltás hajnalán villámgyorsan politikai dinoszaurusz lett. És ezt tudta ő is. De azt is világosan látta, hogy az 1990 után is közéleti szerepet vállaló egykori szakszervezeti vezetők, vagyis a korábbi beosztottjai - például Csehák Judit, Kósáné Kovács Magda, vagy Nagy Sándor és Sándor László – már más utat járnak, és másként képzelik el a jövőjüket.

Aztán egyszer mégiscsak megrázta magát az agg Gáspár Sándor, és nyolcvan éves korában újra felvette a Vörös Október Ruhagyár (VOR) által gyártott, addigra már jócskán naftalinszagú, és a könyökénél egy hajszálnyit kopottas, de még mindig használható állapotban lévő sötét, halszálkás mintájú öltönyét, szépen kifényesítette a cipőjét, fejére nyomta a még Kádár Jánostól kapott szalmakalapját, és megjelent a Vas és Fémipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének május elsejei ünnepségén.

A teremben az öreg vasasok összesúgtak: - Itt van Gáspár Sándor! Látod? Ott, ni! – és tisztelettudóan az emelvényen kínáltak helyet neki. Az agg "Lear" király azonban inkább a melósok közé ült. Aztán az ilyenkor szokásos versek, lufik, könnyek, no meg az Internacionálé után komótosan odaballagott Paszternák László vasas szakszervezeti vezetőhöz, és több ember füle hallatára csak ennyit mondott neki: „Amit csináltál, az egy erkölcsi botrány! Hogyan nézel azoknak az embereknek a szemébe, akiknek az érdekeit kellett volna képviselned? Neked már van vagyonod, mert megvetted a fiadnak a szakszervezet tulajdonát!”

Beolvasott. Hát igen. Akkor már csak ennyit tehetett a mi Gáspár Sándorunk. Aztán 2002, április 16-án meghalt. A Farkas réti temetőben megtartott gyászszertartáson akár újra, - talán utoljára - ülésezhetett volna a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottsága, hiszen ott volt Lázár György ex-miniszterelnök, a helyettese, vagyis Marjai József, aztán ott volt Biszku Béla is, no meg a többiek, szépen sorban. A régi elvtársak. Elment Budapest egykori első embere, Szépvölgyi Zoltán, valamint Stadinger István is.

Paszternák László azonban a hírek szerint nem ment el Gáspár Sándor temetésére. Mondják: haragtartó ember. Pedig egy szál vörös szegfűt azért igazán kivihetett volna a Farkas réti temetőbe. Aztán az is hírlik Paszternák Lászlóról, hogy családszerető ember. Ez önmagában nézve akár még igazán dicséretes dolog is lenne. Más a helyzet azonban, ha a családszeretetét szakszervezeti vezetőként is gyakorolja. A gyermekeit például igencsak nagyon szereti ez a mi Paszternák Lászlónk. Így aztán nem csoda, hogy amikor csak lehetett, rögvest átjátszotta az általa vezetett vasas szakszervezet balatoni üdülőjét, amit a hírek szerint 1996-ban bagóért, négyszögölét 12.600 forintért vásárolt meg. A környéken egyébként általában ötven és száz márka közötti összeget kérnek egy apartmanban eltöltött éjszakáért, úgyhogy jó vásárt csinált.

Az 1999-es Somogy megyei telefonkönyvben már Paszternák László és Paszternák Szilvia neve alatt lehetett megtalálni azt a telefonszámot, amely egy évvel korábban még a Vas-, Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Üdülőjének telefonszámát mutatta meg. 1999-ben is ugyanabban az épületben csöngött a készülék, talán még a telefon is azonos volt, a helyzet mégis gyökeresen megváltozott.

A Népszabadság tudósítása szerint, (1999, július 31.):

„A vasas üdülőnek a csakis a szakszervezeti apparátus dolgozói körében eladásra meghirdetett része többek között az elnök és a gondnok családjának az érdekeltségébe került. Az ingatlan Balatonlellén, a Honvéd utca két oldalán terült el 1996-ig, akkor az utcától délre fekvő, a Balatontól távolabb eső területet értékesítették. A helybéliek tudomása szerint ezt a telket felparcellázták hat részre, közülük három a mai napig eladó, de hirdetést erről senki sem látott.

Az eladott telekrészeket a vasas szakszervezet vezető munkatársai, illetve családtagjaik és az üdülő gondnokának leánya vették meg. A helyszínen járt munkatársunk egy új, impozáns épületet, továbbá egy kisebb házat talált az értékesített telekrészeken. Bennük külföldiek számára bérelhető apartmanok vannak. Az új házból négy szoba a gondnok lányának a tulajdona. Az ingatlan tele van turistákkal, az udvar füves részén pedig több, mint tucatnyi külföldi rendszámú autó parkol. A telek Balaton felé néző része ma is a szakszervezeté, sőt, elvileg az utca túlsó frontján található, még el nem adott három telekrész is. A tóparti területét szintén három évvel ezelőtt bővítette a szakszervezet. A földhivatali bejegyzés szerint a megállapodás alapján a szakszervezeté lett a Hunguest tulajdonában lévő szomszédos telek, ezzel a keskeny hajdani tóparti vasas-érdekeltség ’normál’ üdülőtelek méretű lett. Ezt a telekingatlant ma már egyetlen helyrajzi szám jelöli. Szezonban turnusonként negyven szakszervezeti tag nyaralhat egyszerre az egyébként szépen karban tartott üdülőben. A gondnok új lakrészt kapott, mert az eladott telken lévő szolgálati házat elbontották”.

Nicsak, nocsak! – mondaná erre diadalmas mosollyal az arcán Torgyán József. Paszternák háza táján is feltűnt a Hunguest! De hát hun nem tűnik az fel?

Paszternák az 1998 és 2002 közötti ciklusban a többi szakszervezeti vezér társaságában, az MSZP képviselőcsoportjának tagjaként koptatta a Ház lépcsőit. A minden politikusra kiterjedő üvegzseb után kiáltozó MSZP frakciójának tagjaként természetesen ő is kitöltötte a vagyonnyilatkozatát. Kukkantsunk bele:

„Az épület fő rendeltetése szerinti jellege: üdülő. A település helye, ahol az ingatlan fekszik: Balatonfüred. Az ingatlan nagysága: 56 négyzetméter. A szerzés jogcíme: vásárlás, átalakítás, 1995-ben”.

Ügyelt a részletekre. Az önzetlen és családszerető Paszternák László szakszervezetis szocialista honatya szerényen megelégedett azzal, hogy nyaranta a Balaton túlsó oldaláról szemlélje a hajdani szakszervezeti üdülőjének ügyes-bajos dolgait. A mi jó Paszternák Lászlónk az üdülővel járó gondokat nemes egyszerűséggel rábízta a déli parton serénykedő gyermekeire, had csiszolódjanak. A kölykök pedig talán még azt sem tudták, hogy az egykori szakszervezeti üdülőt hajdanán nem más, mint Gáspár Sándor szerezte meg a később az apjuk által vezetett vasasoknak. Minderre Gáspár Sándor így emlékezett vissza az élete utolsó interjújában, amelyet a Magyar Nemzetnek adott, és a lapban 2002, április 27-én jelent meg:

„Egy időben pártinstruktor voltam három megyében, Somogyban, Tolnában és Baranyában. Sokat utaztam és megtetszett a balatonlellei létesítmény, amelyet társadalmi alapon birtokba vettünk 1948-ban”.

Majd letargikusan hozzá tette még a deli jó, üdülőszerző pártinstruktor azt is:

„Sajnálom, ami történt. Én megszereztem a szakszervezetnek, Paszternák meg a fiának. Nagyon sokat árt ez a szakszervezeti mozgalomnak. (…) A mai szakszervezeti mozgalom vezetői erkölcsileg nem állnak azon a nívón, ami hitelesíti őket. Ha mások lopnak, nem szólhatnak ellenük, mert nincs erkölcsi alapjuk. Nem olyanok, mint mi voltunk. Nem szívesen mondom, de például Fock Jenőnek és nekem nincs vagyonunk. Ugyanabban a kis lakásban élünk, mint húsz évvel ezelőtt. Szegény Fock most halt meg, én vittem be a kórházba. Sokat átéltem, nyolcvanöt év alatt sokat láttam, ezekkel a tehertételekkel nehéz élni.”

Aztán Gáspár Sándor után a másik Sándor is elment. Igaz, ő már csak lemondott, és szedte a sátorfáját. A nagy varázslóról, Sándor Lászlóról, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) elnökéről van szó, aki 2002, május 9-én jelentette be, hogy lemond a posztjáról. Hírlik: Horn Gyula beszélte rá, hogy menjen. Döntését állítólag azért kellett meghoznia, mert felettébb sokak szemét csípte az a bűvésztrükk, amivel néhányan eltüntették a szakszervezeti vagyon javát.

Addigra azonban már az MSZOSZ-nek a budapesti Városliget szélén, a letűnt szocialista évtizedek május elsejei, vörös zászlókat lengető, ingyen virsliket osztogató, és „kedveskádárjánoselvtársozó” felvonulásainak helyt adó Dózsa György úton található székházát is eladták. A számlákat pedig a hírek szerint nem minden esetben úgy rendezték, ahogy azt kellett volna…

Úgyhogy a fő-szakszervezetiseknek már egy csöppnyi saját otthonuk sem maradt. Éppen úgy hajléktalanok lettek, mint az örökké borostás arcú Kishaver, aki az újpesti metró-végállomásnál szokta egy ötvenesre lejmolni az utasokat. A Paszternák által vezetett, Dózsa György úti szomszédos palotában található Vasas Szakszervezet is csak a munkavállalók iránt érzett mélységes szánalmából fogadta be az MSZOSZ vezetőit, és adott nekik néhány szobácskányit a saját, amúgy hatalmas székházában. A Dózsa György úti, hajdani SZOT székház helyén pedig nemsokára egy új, 28 ezer négyzetméteres, hétszintes, csillogó-villogó irodaház fog pompázni. A Budapest egyik legszebb helyén felépített egykori MSZOSZ-palota testvérek között is megérhetett vagy másfél-kétmilliárd forintot.

A szociálisan felettébb érzékeny MSZOSZ egyébként a saját székházát a végire hagyta. Azt ugyanis megelőzte egy sor megyei ingatlanjának, továbbképző központjának és jó néhány üdülőjének az eladása. Igaz, még így is, jócskán maradt vagyona.

Az is érdekes, hogy szinte mindig a választások közeledtével döbbentek rá a szociálisan felettébb érzékeny, derék szakszervezeti vezetők, hogy már megint túl kéne adni egy-egy jó helyen található épületükön. Aztán rögvest lázas keresgélésbe is fogtak, hogy megleljék azt a fránya, újabb elprivatizálható ingatlant. Ilyenkor természetesen mindig jelentkezett egy segítőkész bűvészinas, jogász, vagy közgazdász, akiknek újabb és újabb ötleteik voltak arra, hogyan lehetne továbblépni az elavult, proletár üdültetési formán. Sokak szerint az ügyeskedő kisinasok közé lehet sorolni Kovács Imrét, a Hunguest Vagyonkezelő Rt elnök-vezérigazgatóját is, aki mielőtt ebbe a pozícióba került volna, az egészségügyi szakszervezet mindeneseként már kivette a részét az üdülők elvarázsolásából. Akkor még csak lelkiismeretes bűvész-inas volt, később azonban a szakma kiváló mesterévé vált.

Jó munkát végeztek. Az Orbán-kormány alatt elrendelt rendőrségi vizsgálatban résztvevő nyomozók és az Állami Számvevőszék vizslaszemű munkatársai a megmondhatói annak, hogy a bűvészinasok szinte támadhatatlan trükkökkel, jogi kiskapukkal és ezernyi csűréssel-csavarással, de szinte hiánytalanul, és majdnem támadhatatlanul tudták elvarázsolni a SZOT egykori, hatalmas ingatlan vagyonát.

Hogy hová mehetett ez az irgalmatlanul sok pénz? Talán nem kell nagy fantázia a válasz megadásához, hiszen egy mozgalom mindig sokba kerül, csak úgy nyeli a pénzt, mint a Mariska néni kacsája a nokedlit. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a tényt: az MSZOSZ vezetői 1990 óta stabil helyet kaptak az MSZP-től a szocialisták parlamenti frakciójában. Sőt: Horn Gyula 1994 után még a társadalombiztosítási önkormányzatok vezetését is rájuk bízta. Úgyhogy nem mondható, hogy az MSZP nem lett volt hálás nekik… Ők tudják azt is, hogy miért! Erről azonban nem akarnak beszélni.

Az MSZOSZ elődje, a hajdani SZOT döbbenetes vagyonnal rendelkezett. Természetesen még Gáspár Sándor idején. Az állampárti időkben ugyanis a dolgozók 95 százaléka, vagyis mintegy négy és fél millió ember szakszervezeti tag volt. Akkoriban még pártunk és kormányunk is tömte őket a költségvetési forintokkal. A SZOT ugyanis kellett a kirakatnak. Aztán jött a rendszerváltás, és a vagyona valahogy igencsak nagy lendülettel olvadt el, és kézen-közön eltűnt. A folyamat hogy-hogynem, éppen az MSZMP egyik utódpártja, vagyis az MSZP első kormányzati időszaka alatt teljesedett ki. Tellér Gyula a Magyar Nemzetben (2002, április 4.) minderről így írt:

"Az MSZP vezetői 1990 után megnyugodva látták, hogy a rendszerváltoztató erők a szocialista társadalom számos megrögzött szerkezetét nem képesek felbontani, s így ők ezekre a megmaradt ’megalvadt struktúrákra’, mint a hatalomgyakorlás formális eszközeire támaszkodva hatalmukat előbb-utóbb visszaszerezhetik, és véglegesen megszilárdíthatják. Azaz minden megváltozik, hogy minden a régiben maradhasson. Ami megmaradt, az egészen 1998-ig, azaz az MSZP –SZDSZ koalíció uralmának végéig, sőt egyes esetekben napjainkig is, fennmaradt. Az MSZP és a baloldal uralmát alátámasztó megrögzött szerkezetek igen számosak és jelentősek. Hosszú felsorolás helyett említsük a legfontosabbat. Ide sorolhatjuk a szakszervezeti bürokráciákat, melyek folyamatos pumpoló hadjáratokat folytattak és folytatnak a mindenkori kormányzatokkal szemben, de amelyek erőtlenek és meghunyászkodók az új magántőkés vállalatok tulajdonosaival és menedzsereivel szemben. Ide tartoznak – vagy hosszú ideig ide tartoztak – a szocializmusban létrejött tulajdonosi szervezetek, a szövetkezeti szövetségek bürokráciája, melyek megint csak az állami újraelosztás forintjaiért harcolnak s igen érzékenyek az effajta ígéretekre. Ezek közé számított a szocializmus utolsó pillanataiban létrejött makro-érdekegyeztetési rendszer, az Érdekegyeztető Tanács, benne a szakszervezetekkel, melyek a másik oldalon a társadalombiztosítási önkormányzatokkal, egyes – érdekkörükbe tartozó – nagyvállalatokkal és bankokkal, s az őket működtető-irányító, szocialista elkötelezettségű személyi hálóval kapcsolódtak egybe. (...) Igencsak fontos „megalvadt struktúra” maga az MSZP. Vegyük először a káderállományt. (...) A képviselői létszám csaknem tíz százaléka megyei vagy országos szintű szakszervezeti emberekből áll. Ezek az emberek a karrierjüket már az induláskor a szocializmushoz és az egypárthoz kötötték. Eszméiket a marxizmus fogalmai alakították. Személyükben a nyolcvanas évek pártapparátusa és káderutánpótlása van jelen az Országgyűlésben. (…) Ismeretes az MSZP korai felismerése a pártvagyon szerepéről. Székházak, üdülők, ingatlanvagyonok elrejtése, alapítványokba menekítése, cserebere révén, apport formájában való eltüntetése. A tulajdon és a tulajdon jövedelme a hatalom informális forrásai közül az egyik legfontosabb. A másik a sajtó. (...) Horn 1994-ben ezeknek a megrögzött struktúráknak – köztük az SZDSZ-nek – az erejében bízva, rájuk támaszkodva szerezte vissza és rendezte be „alternatíva nélkülinek” vélt és beállított hatalmát, vetélytárs nélküli, hosszú-hosszú, zavartalan kormányzásra készülve.”

Hát ebbe a folyamatba illeszthető az egykori Szakszervezetek Országos Tanácsának, vagyis a hajdani SZOT üdülőinek elvarázsolása, a mutyiban történő magánosítása. A szakszervezeti vezetőket láthatóan csak egyetlen dolog nem érdekelte: az, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek az érdekeit hivatalból kellene megvédeniük. Ezt a nemes feladatot egyébként a szakszervezeti vezetők önként választották, és nem utolsó sorban, ezért kapták a fizetésüket is. Mégsem törődtek azoknak az érdekeivel, akiknek a fizetéséből levont tagdíjakból, valamint társadalmi munkájából épült ki egykoron az a szakszervezeti vagyon, amelynek a legnagyobb része az MSZP-SZDSZ kormányzása alatt vándorolt át magántulajdonba. Sikeresen elvarázsolták például a gyulai Erkel Hotelt, a budapesti Rózsadomb Szállodát, az egri Flóra Hotelt, a hajdúszoboszlói Béke, és a Barátság Hotelt, a lilafüredi Nagyszállót, a siófoki Napsugár, Platán, Tengerszem, Ezüstpart Hotelt. Hogy csak néhány ismertebb szálloda nevét említsem a sok közül. A felsorolást azonban sokáig lehetne még folytatni.

Nem csoda, hogy abban az időben a Balaton partján úgy éjfél után, az egykori SZOT szállók ablakain keresztül gyakran kiszűrődött ez a nóta:

Én elmentem a vásárba fél pénzen
Szállót vettem a vásárban fél pénzen
Kárikittyom, édes szállóm
Megmaradt a fél pénzem

-jáky-sz -

Címkék:

• Hunguest-dosszié