Volt egyszer egy gólya, teljesen egyedül lakott a falujában. Nem volt se felesége, se öccse, se bátyja, se apja, anyja. A házát is egyedül építette. Békákra vadászott. Ebből élt.

Sötétedéskor hazatért aludni. Így élt, éldegélt, napról napra, évről évre.

Megette mind a tó békáit. Aztán a folyó békái következtek. Azok is elfogytak. De a háza közelében levő tóban maradt még egyetlenegy szem béka. Ez lyukat ásott magának, abban rejtőzködött el.

Egy szép napon a gólya ismét békavadászatra indult. Már sötétedett, de még nem talált semmit. Mire hazaért, öreg este lett. A tűz után nézett, látta, hogy csak egy kis parázs üszkösödik benne. Száraz fűvel élesztgette.

A béka észrevette a füstöt, és így szólt magában:

"Abban a házban tűz ég! Odamegyek, kérek belőle egy kicsit, hogy felmelegedjek." Odaért, megállt az ajtó előtt, és bekiáltott:
- Itthon a gazda?
- Itthon! - felelte a gólya.
- Kérlek, adj egy kis tüzet!
- Ki kér tüzet tőlem? - kérdezte a gólya.

A béka majdnem kikottyantotta igazi nevét, de győzött benne az óvatosság, és így felelt:
- A mindeneket fenntartó, gondos jó anya!

A gólya nagy tisztelettel, mentegetőzve kiáltott ki:
- Ne haragudj, kérlek; ma éppen elkéstem! Ebben a pillanatban érkeztem haza. Hiába fáradtam egész nap, egyetlen békát sem találtam, s ráadásul még a tüzem is kialudt. Éppen most élesztgetem.

A béka torkában dobogó szívvel menekült vissza a tóba, hogy a lyukban újra biztonságban érezze magát, és közben így szólt:
"Ó, köszönöm neked, mindeneket fenntartó jó anya, hogy számra adtad a nevedet a nagy veszedelemben, és megmentettél. Ha véletlenül kicsúszott volna a számon, hogy béka vagyok, bizony már nem volnék az!"

Így menekült meg az utolsó béka a gólya csőréből; talán azért van, hogy máig sem pusztult ki a békák nemzetsége.