Silda községben járt nagyapámnak a nagyapja, ő mesélte, hogy ott olyan buta a bíró - de az egész falu népe is -, hogy ember olyat még nem látott.

Egy asszony ment a bíróhoz.

- Jaj, bíró úr, lakodalom lenne nálunk, de egy csepp sót sem lehet kapni mostanában, mit csináljunk?
- Édes lányom, vesd el a maradék kis sótokat, majd megszaporodik az, csak jó trágyás földbe vesd!

Úgy is csináltak. A legkövérebb földet fölásták; elgereblyézték, belevetették a csepp sót. Telt-múlt az idő, megázott a föld. Kelt is ott rengeteg árvacsalán. Nyalogatták az emberek, asszonyok, kóstolgatták.

- Hű, milyen csepp, és már milyen jó ereje van!

Csak várták, várták, de nem fehéredett meg a csalán, nem lett belőle só, a lakodalom ideje pedig eljött.

Más faluból hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildában alacsony emberek voltak, csepp házakat építettek, hát nem fért be a szép magas menyasszony az ajtón. Megállt az ajtó előtt, mögötte meg a nagy hosszú sor, a lakodalmi menet. Tanácstalanak voltak az emberek:
- Mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony?

Azt mondja az egyik násznagy:
- El kell vágni a lábából!

Közbevág a bíró:
- Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni!

Belekottyant egy menyecske:
- Hozzam a fejszét?

A gazda is rátoldott:
- A fejszét hozhatjátok, de azért, hogy kiüssem vele az ajtófát, mert kár lenne a szép menyasszony fejéért.

Nagyapám nagyapja nem győzte hallgatni a sok bolondságot.

- Sose poroskodjanak a lakodalom napján, inkább hajoljon meg a szép menyasszony! - tanácsolta nekik.

Lehajlott és befért. Örültek a lagzisok, mindjárt fő helyre ültették nagyapám nagyapját, nagy lett a tekintélye. Biztatták:
- Igyon, egyen! Hol termett magában ekkora ész, hogy ilyet ki tudott találni? Igyon, egyen!

Az esküvőn a bíró is ott volt. Restellte a menyasszony rokonai előtt, hogy mennyire körülnőtte a gaz a templomot.

- Emberek, ha vége a lakodalomnak, jól kimulatták magukat, az asszonyok éjjel-nappal fonjanak egy vastag kenderkötelet, az emberek meg arrébb húzzák a templomot a gazból. Szégyen, gyalázat, de a templomunkat teljesen benőtte a sok csalán, szeder, minden.

Mikor az asszonyok készen lettek a rengeteg kötéllel, a bíró nagy hetykéi odaszólította az embereket a templomhoz:
- Hozzák a kötelet, emberek, tekerjük jól körül a templomunkat! Egyszer rántsuk meg! Hó-rukk!

A kötél engedett.

- Már jött, emberek, hej, már jött!

De bizony nem jött a templom semmit. Restellte a bíró, hogy megint bolondságot talált ki.

Silda községben egy nagy diófa állt a patak partján. Húzta a sok dió, meghajlott a fa. A bíró észrevette.

- Emberek, emberek, nem látják, hogy ez a szép fa milyen szomjas lett? Jöjjenek, húzzuk le, hadd igyon szegény a patakvízből. Ketten menjenek a tetejébe, onnan nyomják, a többiek meg húzzák!

Az egyik ember:
- Nem megyek, mert fáj a lábam.

Egy nagy erős ember meg:
- Majd felmegyek én, bíró uram, nyomom lefelé, mint annak a rendje.

Fel is ment. Húzták, vonták a fát, míg az egy nagyot pattant. S a nagy derék embernek lenyisszantotta a fejét.

A bíró töprengett:
- Ugyan volt-e ennek az embernek feje, mikor a fára ment?

Senki nem tudta.

- Akkor menjetek, kérdezzétek meg a feleségét!

Szaladtak:
- Te Rozi, volt-e az uradnak feje, mikor eljött itthonról?
- Honnan tudnám? Majd megnézem a kalapját.

Kutatott erre is, arra is.

- Nem találom sehol a kalapot, hát csak lehetett feje.

Silda községbe érkezett egy vándor, macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, úgyhogy nagyon elszaporodtak az egerek, a magtárakból mind kiették a búzát.

Kérdezgették az ismeretlent:
- Mit árul?
- Macskát.
- Mire való az?
- Pusztítja az egereket.
- Úgy? Hogy adja?
- Egy véka aranynál nem adom alább.

A bíró:
- Huj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük!

Adták neki a véka aranyat. Az meg ugyancsak kilépett vele, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot.

A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet ez az állat.

- Szaladj csak a vándor ember után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat!

A gyerek szedte a lábát, kiabált:
- Mit eszik az állat?
- Egyet-mást.

Az meg úgy értette, hogy embert, marhát.

- Bíró úr, mit tettünk?! Embert, marhát eszik a macska!
- Jaj, végünk, végünk! Mindegy, el kell pusztítanunk, míg ő el nem pusztít bennünket!

Rágyújtották a macskára a házat. A macska nagy prüszkölve valahogy kimenekült, fel a magtár tetejére. Az embereknek sem kellett több; felgyújtották azt is. A végén az egész falut leégették, szegények maradtak, mint a templom egere. A bíró mégsem veszítette el a kedvét.

- Emberek, földönfutók lettünk, én mégis olyat gondoltam ki, hogy elsők leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra.
- Hogy, bíró úr? - hitetlenkedtek a falusiak.
- Hogy? Ejnye, de kishitűek vagytok! Szerzünk sok hordót. Látjátok azt a nagy hegyet? Milyen közel van ahhoz a hold! Egymásra rakjuk a hordókat, majd a botommal felhúzogatom, és feljutok a holdra.

Hordták a hordót, guringatták fel, tolták a nagy hegy tetejére: A bíró meg egymásra szedte fel mindet.

- Emberek, adjanak még vagy kettőt!
- Bíró uram, honnan, ha elfogyott?
- Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, az már úgysem kell!

Az emberek szót fogadtak, kihúzták a két hordót, a többi meg szétgurult. A bíró lezuhant, kitört keze-lába, meg is halt ott menten.

Ha a bíró meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.