Karácsony előtt néhány nappal nyitották meg Lukács Olga torjai óvónő nemezkiállítását a kézdivásárhelyi Vigadó kiállítástermében. Átutazóban voltam, rohantam volna tovább, de a nemezelés háromszéki felfuttatása - jobb szóval: a nemezkészítés székelyföldi diadalútja – hosszabb ideje foglalkoztat, s ezért, Salamon Ferenc művelődési ház igazgató jóvoltából és az ő kíséretében a megnyitó előtt végignézhettem a még fel sem címkézett munkákat, szám szerint huszonegy fél négyzetméternyinél valamennyivel nagyobb alkotást.

A munkákból valami melegség árad, sugárzik, delejezi a nézőt. Ennek okát keresem. Minden kétséget kizáróan ez az érzés az alkotások anyagáig szálazható vissza: a gyapjúból összevert, összegyúrt nemez a tudatiba-tudatalattiba beépült érzés visszaverődése.

A kézdivásárhelyi élmény után frissiben beugrottam a nemezelő alkotótábort is „üzemeltető” csernátoni múzeumba, hogy a mesterség, illetve a nemezművészet históriájából ezt-azt felcsíphessek, s érdeklődésem első mondata után ugyanez a melegség csapott meg: Haszmann Jóska, - Pali mellett a múzeum ikertestvér alapembere -, futólépésben szaladt be a lakásba, s onnan hozott elő egy derékalj nagyságú puha tapintású nemeztakarót, s miután ráterítette a néprajzi-népművészeti tárgyakkal telehalmozott helységben a heverőre, azt mondta, hogy „kihúztam magam alól a takarót.” „Amióta Vidák István elkészítette ezt a darabot, ezen alszom, s csak kacagok, amikor a televízióban a kasmír reklámozását látom, mert biztosra veszem, hogy az is meleg. De az drága meleg. Ez pedig olcsó, a legolcsóbb. S ez is gyógyít, nekem rendbe hozza a derekamat.

A Haszmann-fivérek tekintetemből kiolvassák a kérdést, s egymás szavába vágva fesletik föl előttem a csernátoni nemeziskola történetét. A kecskeméti Vidák István és Nagy Mari éppen múzeumnézőben voltak náluk. Az alkotótáborok, mint évtizedek óta mindig időben-térben egymásra csúszva, érdeklődést erősítve működtek akkor is. Vidák István és Nagy Mari szenvedélyes nemezkészítők, a több könyves szerzők missziónak tekintik a nemeztechnikák megismerését és a nemezelés kárpát-medencei térhódításának elősegítését.

Vidák István azt kérdezte: van-e itt valami gyapjú?

Volt.

És az ölnyi gyapjút a köréjük gyűlt sereglet előtt szétterítették, szappanos vízzel áztatták, gyúrták, paskolták, gyömöszölték, és azt kérdezték, milyen mintát vigyenek a munka alá fogott gyapjúrétegre?

Miközben az előadást hallgatom, egy öklömnyi macska, egy kis cicus rátelepedik a puha matériára. Pali ölébe veszi, s mutatja, hogy valaki barbár, disznó ember, bizonyára büntetésből a kismacska körmeit valami fogóval lecsipkedte, úgy, hogy a két lábát is megcsonkolta, s a szerencsétlen apróság bemenekült a múzeum udvarába. Azóta itt él, s mint most is, keresi a nemez, a cserge, a szőnyeg, az ágy, s az ember melegét.

Szóval a nemezkészítő vendégek nemezmintát kértek. Utaltak a nemez történetére, belső-ázsiai eredetére is, de lehet, hogy Haszmannénknak enélkül is eszükbe jutott volna, hogy a múzeumkertben egyszer kifordított valamit a földből az eke. Amint később kiderült egy honfoglaláskorira datálható pecsétgyűrű volt, rajta mindmáig meg nem fejtett ősi jelképek.

Nem tudjuk, hogy mi, de érezzük, hogy a miénk – folytatja a történetet Jóska – és testvére, Pali, csakhogy átvehesse a szót, belekotyog: „te hallgass itt a keleti ősiséggel, mert a féllábad nyugati”.

Ezzel, nyilvánvalóan, a nem éppen belső-ázsiai eredetű Haszmann névre utalt. A másik „félláb” pedig a család anyai ágának székely őseit hozza be a képbe.

Nevetünk.

És magyarázzuk a nemezmintát, amelyből, az alsó szőnyegmezőben egy sátor stilizált vonalhálózatát, s a takaró felső felében életfát vélünk kihámozni. Pali és Jóska a jurták belső térkiképzéséről, a férfiak, a nők és a vendégek hagyományos helyéről, a meleget adó tűzhelyről, a szimbólumokról, a sámánok jelképi világáról beszél nagy-nagy melegséggel.

Egyikük asszonya is megérkezik – bizonyára nemez ágytakaró átszállítása keltette föl az asszonyi érdeklődést: mit akarnak ezek azzal az ágytakaróval?

Az asszony a duruzsoló érckályha – a kályhának muzeális értéke van, azt hiszem szentkeresztbányai öntés –, szóval az asszony – városiason mondom – ösztönösen a fűtőtest mellé áll.

Ez a másik melegforrás. Sok fát emészt el, de ennek a tűznek illata, lángja, hol pislákoló, hol villogó, de a szemet nem rontó lángja, fénye van. Módosabb emberek nem hiába építtetnek ma is kandallót, mások, pénzben, és jó ízlésben szegényebbek egy műanyaghasábok mögé bújtatott villanykörtével utánozzák a kandallót, s csapják be magukat.

Jóska visszatér a nemeztakaró melegéhez: „Nagybátyámat, aki ugyancsak Jóska névre hallgatott, a szibériai fogságban a nemez mentette meg. Tiszt volt, csizmája volt, s az egyik orosz adott neki két darab nemezt, amit ráhúzott a csizmára. Sok társának lefagyott a lába, s ott pusztultak Szibériában”.

Néhai Haszmann József tanító urat jól ismertem. Papolcon tanított, s nem volt elég szegény fejének a front és a szibériai fogság, a szekuritáté is folyamatosan macerálta „horthystának, fasisztának” minősítette tiszti múltja miatt, holott csak egy szelíd és szerény, becsületes magyar ember volt.

Isten nyugtassa – ma sem érezné mindig jól magát magyar emberként a Kárpát-medencében. Annak a középső, nagy lapos lapályán sem.

Haszmann József tanító úr szibériai nemezzel borított csizmája juttatja eszembe, hogy Lukács Olga Kézdivásárhelyen kiállított alkotásainak melege is több irányból és  nem csupán a gyapjúból sugárzik. Maga, az anyag az alapforrás. De melegséget sugárzó ezeknek az alkotásoknak a színvilága is. Puha, pasztellszínek kerülnek a díszített felületre, ezek többnyire kontúr nélküliek, belesimulnak a faliszőnyeg alapszínébe, de egy-egy lámpa lángja, a szív helyét jelző stilizált folt pirosa-vöröse beleizzik, beleég a barnásszürke mezőbe. A színek nem tűzijátékszerűek, hanem mint sarki fény finom fényfüggönyei belederengenek érzékeinkbe. Puhák, bolyhosak, betakarók, melegítőek

És a minták, a formák!

Mindenik munka egyedi, formaviláguk a az antik világ absztrakt jelképeitől egy ma is kézbe vehető használati eszköz sejtetéséig terjed. A népi motívumok, a heraldika formakincse is belegyúródik, hengerlődik az összeverődő anyagba. Elősejlik a feltorjai református műemléktemplom tornya is a fák koronájának rácsa mögül, amelyek gyapjúszálakból mintázódnak a toronyra, s ez a sejtelmes láttatás a nyitja-titka annak, hogy nem válik fényképpé a kép. Egy-egy madonnaarc is elődereng a nemez-palettáról, más munkákon meg a modern művészetek markáns vonala és foltjai az urbánus lakókörnyezet felé kérezkednek meleget keresni, mint a csonkolt lábú csernátoni cica.

Mindenik faliszőnyeg egyedi, s a kiállítás egésze mégis egységes, Lukács Olga óvónő-művésznő egyéni látásmódját, ízlésvilágát, művészi érzékét és technikáját külön-külön és együtt, összességében is felmutatják.

Eddig csak sejtettem, hogy Lukács Olga mesterségére, hivatására nézvést óvónő. Személy szerint nem, talán „látásból” ismerem ezt a láttató asszonyt, hölgyet, hisz családi állapotát sem ismerem.

Hogy óvónő, ezt hangsúlyozni kívánnám, mert szülőfalumban, Csernátonban derül ki, hogy az itteni nemezelők törzsgárdája a háromszéki óvónők közül kerül ki. A csernátoni nemezkészítés 1973 óta folyamatos, Vidák István és Nagy Mari ekkor adták a nemezelő alkotótábor elindításához az első löketet, ekkor bűvölték bele az éppen ott lévő, a népi mesterségeket gyakorló és az iparművészetek körül forgolódó táboritákba az érdeklődést,  A Haszmann Jóska takarójára nemezelt honfoglaláskori pecsétgyűrű ekkor pecsételte meg többek nemezelő elkötelezettségét. Később - ezelőtt mintegy tíz évvel -, a háromszéki tanfelügyelőség óvónőinspektora, Prezsmer Imola ráérzett arra, hogy a nemez puha melege a női, az anyai, a gyermeki világhoz simuló, a gyapjú dédelgető simulékonysága, a bábosok világához közelítő stilizáltsága ehhez a világhoz tartozó.

És hét év óta nyaranként hatvan-hetven óvónő telepedik be a csernátoni múzeum Erzsébet királyné emlékére ültetett öreg fenyői alá, és ezek közül olyan kiugró tehetségek is előnemezelődtek, mint a torjai Lukács Olga.

De ismerem – írtam is róla – a dálnoki Jákob Ildikót, aki a szomszédos Maksára ingázik szülőfalujából, s akivel egyszer a szétrohadt dálnoki buszmegállóért össze is zörrentünk, s aki, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az első Dálnoki Napokon, mint meghívott vendéget, megajándékozott egy nemezelt faliszőnyeggel. (Nem csak engem, a „Napokon” szerepet vállaló minden meghívottat.)

Van olyan keresztény hagyomány, amely szerint Noé, hogy bárkáját otthonosabbá, kényelmesebbé tegye, az állatok alá gyapjút szórt, amelyet azok összetapostak, s a nagy utazás végén a Kormányos meglepődve tapasztalta, hogy a gyapjú nemezzé állt össze.

A dálnoki református templomban felfedezett rovásírásos szövegtöredéket Jákob Ildikó nemezre vitte át, s ezzel – a Noé hasonlatnál maradva – a megajándékozottak lelkivilágát bélelte ki, tette históriai értékek befogadására alkalmassá, lakályossá – írtam annak idején a Háromszékben.

A rovásírás-töredék elvont grafikai alkotásként is a mondák, a sámánok világa, az ősiség felé lépteti érzéseinket, s bámulatosan vonja be érzelmeinkbe a tapintás pihésen puha, simulékonyan meleg érzetét. A dálnoki templomban rendezett nemezkiállítás hangulata más volt, mint Lukács Olga mostani kézdivásárhelyi kiállításáé. Dózsa és annyi más híresség szülőfalujában a kiállított szőnyegek visszavittek abba a régi, ősi világba, amikor a természetes anyagok, mint amilyen a gyapjú, a szőr puha, meleget és kényelmet adó, a testet simogató, gyógyító részei, s az ezekből készített használati eszközök, vagy a szemet és egyéb érzékszerveinket kellemesen ingerelve gyönyörködtető díszítmények.

A nemezelés tehát Háromszéken – egyébként a Kárpát-medence egészében – új erőre kapott.  Elterjedésének mértékét én nem tudom felmérni, de az, ami itt van kézügyben, úgy tűnik, hogy egyértelműen a csernátoni nemezelő táboritáknak az érdeme.

Vajon hány Lukács Olga és Jákob Ildikó rejtőzködik a nagy nyilvánosság elől?

A nemezelők lehetőségeinek és érvényesülésének szélesedő skáláját jelzik, hogy faliszőnyegek, táskák,tarisznyák, papucsok, sapkák, csákók, kalapok, süvegek s mindenféle ruhadarabok is készülnek a nemezelők keze nyomán. A szíjvég és tarsolyminták, pecsétek, érmék, címerek, fibulák, közönséges használati eszközök, tájképi elemek, stilizált állatok, hímes tojásminták és az épített örökség is megjelenik a nemezeken.

Haszmann Pali mondja, hogy a nemezelést többnyire nők művelik. Pedig a nemezkészítés kemény, férfias munka. A nemez születésének magyarázatai is ezt rögzítik. Egyik perzsa monda szerint egy pásztorfiú úgy gondolta, hogy a gyapjú szövőszék nélkül is összegyúrható. Addig gyúrta, taposta, hogy a könnye is kicsordult, ráfolyt a gyapjúra, s az összeállt. Ennek török változata az a legenda, amely szerint a próféta a hosszú vándorlás során egy gyapjúcsomón pihent, s a verejtékétől a gyapjú összetapadt, s nemezzé vált. A nemez talpbetét születésére normandiai történetet idézek: egy szerzetes zarándokútra indult,  a szandálja feltörte a lábát, s ezért, ha útközben juhnyájjal találkozott, egy egy csipetnyit a juh gyapjából a szandálba helyezett, ez a verejtéktől összetapadt, s megszületett a szandálbetét, azaz a nemez.

Szóval a gyapjút gyúrni, gyötörni, „seríteni”, lapítani kell. A gyapjút mostanság mifelénk, fejtegeti Haszmann Pali, szinte ingyen vesztegetik el. A mosatlan gyapjú kilójáért egy üveg sörre valót, ha adnak, holott micsoda szépségesen szép dolgok, használati tárgyak, eszközök, meleg terítők és takarók készülhetnek belőle.

Az okos ember meleg holmit, és nem holmi műanyagot vesz a hátára.

Ötéves unokám, Peti a minap sziporkázó karácsonyi hangulatban vágta ki az ajtót: tata, anyával nemezelni voltunk a Játszóházban. Nézd meg, mit gyúrtunk!

És felmutatott egy palettányi nemezdarabot. Nem is volt rajta mintának nevezhető valami, egy leheletfinom színből színbe áthajló folt volt, ami, ha megsimogattuk, visszasimogatott, s szeretetre méltó volt, akárcsak Peti.